Részlet

Szakurazaka Hirosi: A holnap határa – regényrészlet II.


„Sci-fi az adrenalinfüggőknek. Gyorsan olvastatja magát, oda vág és megsoroz. Kösd be a biztonsági övet és élvezd!”

John Scalzi, a Vének háborúja és a Szellemhadtest szerzője

Amikor a földönkívüli gitaik invázióra indulnak a Föld ellen, Kirija Keidzsi csupán egy a sok újonc közül, akiket harci páncélba öltöztetnek és ölni küldenek. Keidzsi meghal a csatatéren, csak hogy minden reggel feltámadjon, harcoljon és újra meg újra meghaljon. Százötvennyolcadik feltámadása alkalmával üzenetet kap egy titokzatos szövetségestől, Rita Vrataskitól. Vajon a nô Keidzsi megmenekülésének vagy végső halálának a kulcsa?

A részlet első fele ITT olvasható.

a-holna-hatara-boritoAnyu, meg fogok halni.

Itt, ezen a rohadt harctéren. Egy világvégi szigeten, barátok, ismerősök, család vagy társ nélkül. Helyettük ott a kín, a félelem és a saját vizeletem, amiben üldögélek. És hiába száguld felém az ellenfél, rá sem bírom emelni az egyetlen megmaradt fegyveremet. Mintha a tárral együtt kimerült volna a harci kedvem is.

Egyre közelebb van az a gitai.

Már a fülembe liheg a Halál.

Megjelenik a fejkijelzőmön.

Látom!

A Halál tetőtől talpig pirosra van mázolva. A ránézésre vagy két méteres kaszája úgyszintén. Vagyis formáját tekintve inkább egy csatabárdhoz hasonlít. Szerteszét szórja metálvörös csillogását a mieink és az ellenfél sáros, terepszínű tengerében.

A Halál olyan gyorsan vágtat, hogy lekörözi a gitaiokat. Karmazsinpiros lábával rúg egyet, és egyszerűen a levegőbe röpít engem.

A páncélom behorpad. Alig kapok levegőt. A világ a feje tetejére áll. A kijelzőmön villogó figyelmeztetéseknek úgy a fele egy csapásra pirosra vált. A számból kilövellő vér beborítja a maradékot. A pilumvetőm felrobban.

Több mint tíz métert repülök. A páncél a hátamon nagy robajjal felszántja a talajt. Fejjel lefelé állok meg.

A Halál meglendíti bárdját.

Fülsértően éles hang hallatszik, mint amikor levágnak valamit, amit nem is vinne a penge. Mint egy vészfékező vonat csikorgása.

A gitai tüskés bőre a levegőbe repül.

 

Egy csapás.

Egyetlen csapással mozdulatlan kupaccá varázsolta a gitait. A vágott felületről szürke homok pergett. A kettévált test részei külön-külön remegtek még. Azt a lényt, amelyet az emberiség legnagyobb technológiai vívmányai is csak nehezen sebeznek meg, ez itt könnyedén lekaszabolta egy csatabárddal, amilyet holmi barbár népség használt ezer évvel ezelőtt.

A Halál kimérten felém fordult.

Figyelmeztetésekkel borított kijelzőmön egy kicsi zöld fény kezdett villogni. A bajtársaktól érkező üzenetet jelző ikon.

– …ben, de …van?

Női hang volt, de annyira zörgött, hogy nem bírtam kivenni, mit mond.

Nem tudtam felállni. A testem és a páncélom egyaránt a végét járta, és csak arra tellett tőlem, hogy visszavergődjek valahogy a fejenállásból.

Alaposabban szemügyre véve, az illető nem a túlvilág követe volt, hanem egy hozzám hasonló páncélos gyalogos. Annyi volt a különbség, hogy pilumvető helyett egy méretes csatabárdot cipelt. A váll-lapjára nem JP, hanem U. S. volt írva. Illetve, hogy egy átlagos páncél homoksárga alapra ömlött kávéhoz hasonló, sivatagi terepszínű, míg az övé harsogó metálpirosban pompázott.

Már hallottam róla.

Ő volt a Harctéri Szuka.

Háborúmániás, oda utazik a világban, ahol harcot remél. Azt is mesélték róla, hogy az emberiség által legyilkolt gitaiok nagyjából felét az Egyesült Antiinváziós Hadsereg U. S. Különleges Egysége intézte el, ahova ez a nő tartozik. Bár, ha ilyen kihívó külsővel annyi ütközeten át életben tudott maradni, elképzelhető, hogy mégiscsak ő maga a Halál.

A piros páncélos le sem eresztve csatabárdját odalépett hozzám. A vállamhoz nyúlt, és megkereste a csatlakozót. Közvetlen kapcsolatba lépett velem.

– Kérdezni szeretnék valamit.

A nő hangja most tisztán hallatszott. Ilyen vékony hangra nem számítottam az imént szemem előtt lezajlott csatajelenet és a kétméteres csatabárd láttán.

– Azt olvastam, hogy a japán éttermekben étkezés után ingyen adják a zöld teát… ez valóban így van?

A gitaiok testéből kifolyt elektrohomok táncot lejtett a szélben. A távolban tompán süvítettek a lövedékek.

Kérem, ez itt csatatér.

Jonabaru, Juge parancsnok, a bajtársaim a szakaszból, mind otthagyták a fogukat. Szerteszét szórtunk minden létező lövedéket, magunk alá hugyoztunk a páncélban, és vérrel kevert sártengerben fetrengtünk.

– Előfordult már velem, hogy jól megjártam, amiért bedőltem egy könyv állításainak. Azóta mindig rákérdezek a helyieknél.

Ez a nő képes velem trécselni, mintha csak az utcasarkon találkozott volna a szomszédjával?

Ülök itt a saját levemben főve, mindjárt meghalok, ez meg jön itt nekem az étkezés utáni zöld teával? Fogja magát, jól belém rúg, aztán egyszer csak zöld tea így meg úgy? Hát mégis mit képzel ez magáról? Káromkodással akartam válaszolni, de nem sikerült. Hiába tanultam meg a szavakat, a szám nem engedelmeskedett. A trágárságok a torkomon akadtak.

– A regényekben az írók gyakran olyasmiket írnak le saját tapasztalatként, amiről amúgy fogalmuk sincs. Bár ezt olyasvalaki mondta nekem, aki maga háborús regényeket ír. Nyelj csak egyet! Vedd le az ujjad a ravaszról! Lélegezz mélyeket!

Úgy tettem, ahogy mondta. A fejemből a vér szép lassan visszament a testembe. Ennek a nőnek a szavai valamiért megnyugtató hatással voltak rám.

Újra megéreztem a fájdalmat a hasamban, amit már el is felejtettem. Az izmaim remegését a páncélom utasításnak vette, és megrázkódott. Hasonlított ahhoz a tánchoz, amit Jonabaru lejtett közvetlenül a halála előtt.

– Fáj?

– Ja… Hát hogyne fájna. – A hang, amit nagy nehezen kipréseltem magamból, nem volt erősebb suttogásnál.

A piros páncélos letérdelt elém, és alaposan szemügyre vette a szétforgácsolódott páncélt a hasamon. Rákérdeztem:

– Tudsz valamit a harc állásáról?

– A 301-es hadosztály megsemmisült. A fő erők lehúzódtak a tengerpartra, hogy rendezzék a soraikat.

– A te egységed is?

– Azok pont annyira hasznavehetetlenek, mint amilyennek látszanak.

– És… én… mennyire…?

– Teljesen keresztülment, és a hátadnál állította meg a páncél. Belül minden hamu.

– Durva?

– Durva.

– A francba!

Felnéztem az égre.

– A tetejébe van pofája az égnek… ilyen szépnek lenni.

– Igen. Szeretem ennek az országnak az egét.

– Miért?

– A tengerrel határolt országoknak szép, tiszta egük van.

– Meg fogok halni?

– Igen. Meg fogsz halni.

Feltörtek a könnyeim.

Örültem, hogy az arcomat sisak borítja, amelybe nem lehet belátni. Így nem kellett megmutatnom másnak, milyen szerencsétlen arcot vágok.

A piros páncélos szelíden átkarolta a fejemet.

– Meg tudod mondani a nevedet? Nem a rangodat vagy a beosztásodat. A saját nevedet.

– Keidzsi… Kirija Keidzsi.

– Az én nevem Rita Vrataski. Itt leszek melletted, amíg meg nem halsz – mondta a nő. Hiába okozott ezzel mérhetetlen örömöt nekem, nem tudtam megállni, hogy ne jártassam a számat.

– Úgyis meghalsz te is!

– Van itt egy kis dolgom. Keidzsi, ha meghaltál, kiveszem a páncélodból a telepet.

– Micsoda alak!

– Nem kell lekötelezve érezned magad. Nyugodtan mehetsz a másvilágra.

Abban a pillanatban Rita üzenetet kapott. Férfi hangja volt. Mivel össze voltunk kapcsolva, én is hallottam.

– Chief Breeder üzeni Calamity Dognak.

– Hallgatlak – válaszolta Rita röviden.

– Az Alfa szerver környékének biztosítása sikerrel járt. A kontrollt tizenhárom percig tudjuk tartani. Ideje átvenned a pizzát.

– Calamity Dog, vettem. A kapcsolatot megszüntetem.

A piros páncélos felállt. Megszűnt a közvetlen kapcsolatunk.

A háta mögül fojtott robbanás hallatszott. A dübörgésbe beleremegett a gerincem.

Egy lézervezérlésű bomba zuhant le az égből és fúródott a földbe a kőzetig, majd felrobbant. A szinte fehér homok felpuffadt, mint egy túlsütött amerikai palacsinta, és a repedésekből barnacukor-karamella színű föld csapódott föl. Remegett a talaj. Sáreső verte a páncélomat. Megcsillant Rita csatabárdja.

Eloszlott a füst.

A bomba nyomán keletkezett hatalmas kráterben nyüzsgő alakok látszottak. A Doppler-radaromon piros pontok villogtak. Ellenség. Olyan sokan, hogy a pontok egymásra csúsztak.

A nő bólintott.

Nekilódult.

Vágott. És vágott. Pördült és vágott. A csatabárd minden egyes villanásával gitaitüskék repültek szerteszét. A vágott felületekről elektrohomok örvénylett kifelé. Olyan könnyedséggel vagdalta az ellenséget, mint a kés a vajat. Körülöttem keringett, hogy megvédjen.

Hiába részesültünk mindketten ugyanabban a kiképzésben, én csak feküdtem, mint egy játék, amelyben lemerült az elem, Rita pedig bárddal a kezében folytatta a harcot. Az égvilágon semmi hasznot nem hajtottam ezen a rohadt harctéren, pedig a saját akaratomból jöttem ide, senki nem kényszerített. És ahelyett, hogy megdögöltem volna végre, veszélybe sodortam a társamat, aki segíteni jött.

Úgy döntöttem, hogy ezek után nem halhatok meg anélkül, hogy el ne süssem a maradék három pilumomat.

Fél térdre tápászkodtam. Kezemet a térdemre támasztottam.

Felálltam.

Felüvöltöttem, és ész nélkül nekiindultam. A vörös páncélos felém fordult.

A fülhallgatómból csak zörej hallatszott. Nem értettem, mit mond nekem Rita.

Volt egy különös gitai a tömegben. Nem mintha bármiben eltért volna a többitől, ránézésre ugyanúgy egy vízbe fúlt béka tetemére hasonlított. Csak valahogy más volt, mint a többi. Lehet, hogy így az élet és a halál határmezsgyéjén az én végletekig kiélezett érzékeim kiszúrták, hogy kivel kell megbirkóznom. Őt választottam.

Nekimentem, mire a farkával felém kaszált.

A testem könnyebb lett. Levágta a karomat. Még szerencse, hogy a jobbat. A pilumvető a bal vállamon volt.

Elsütöttem a fegyvert.

A pilum kilencvenfokos szögben kilőtt.

Még egyszer. Tüskés bőre kilukadt.

Na még egyszer!

Elvesztettem az eszméletemet.

Szerző: Szakurazaka Hirosi
Cím: A holnap határa
Kiadó: Gabo
Fordító: Mayer Ingrid
Kategória: sci-fi
ISBN: 978-963-689-913-4
Terjedelem: 224 oldal
Ár: 2990 Ft
Kötés: kartonált
Borító körülvágott méret: 135×210 mm
Várható megjelenés: 2014. május