Anyagot küldtek bőven, ha mindent kinyomtatunk, három könyvet lehetett volna összeállítani, de erős válogatás után kettő még biztosan kitelt volna. Ezek a könyvek olyan 320 oldalasak lennének, nyomdai ívben számolva. Ahogy a díjátadón Kósa Kati is mondta: 110 novellát küldtek, tehát „kaptunk bőven”. Persze vegyes volt a színvonal. Rögtön az elején megemlítem, hogy akadtak ide nem illő írások. Például: az egyik témája arról szólt, hogy állítsunk szobrot Szegeden Szent Johannának, mert ő inspirálta az ötvenhatos forradalmat. Azután itt is felütötte fejét EzoTerike, mert ő most nagyon divatos, akárcsak az ősmagyarság. Volt egy hosszú írás egy magyarázgató sámánról, meg a Vén Istenről, és a novella végén, hogy valami science-fiction is legyen, a révült öreg valami csillag felé mutogatott, ahonnan az ősmagyarok jöhettek. És volt örökéletű Paracelsus, meg síron túl is kitartó szerelem. Még az sem lett volna igazán baj, hogy ezek nem tartoztak a meghirdetett tematikába, inkább az volt a probléma, hogy nem voltak jó írások. Persze – gondolom – más pályázatoknál is történek ilyen malőrök, hiszen sok szerző csak írni akar, de azt szinte minden áron. A novelláját még talán a kutya-magazinba is beküldi, csak valahol nyomtatásban lássa, azzal sem törődik, hogy volt valami kiírás-féle….

Mint minden ilyen alkalomkor, itt is volt pontozás: hárman követtük el, egymástól teljesen függetlenül. Be kell vallanom, én nagyon szőrösszívű voltam, mert az összehasonlításnál kiderült, hogy én adtam mindég a legalacsonyabb pontszámot. Biztosan a kritikusi lelkem buzgott fel állandóan. De azért a végére kialakult egy mezőny, amit elég jól lehetett rangsorolni, már csak kicsit kellett a dolgokat összesimítani, és készen is voltunk. Én egyébként is készen voltam, mert ennyi írást igen kimerítő elolvasni figyelmesen. És ha az olvasás közben még az ember a javításait, javaslatait is beirkálja a szövegbe, igen lassan halad. Meg is fogadtam, soha többet nem teszek ilyet, mert ez senkit nem érdekelt. Csak „egy legény volt talpon a vidéken”, aki vette a fáradságot, és megkért, hogy ugyan mondjam már el az írásáról a véleményemet.

És elgondolkodtam azon, kik is olvassák ezeket az írásokat? Most nem arra gondolok, hogy három elgyötört zsűritag halált megvető bátorsággal olvas, miközben imáik az ég felé szállnak, bár néha felüdülhetnek, ha egy-egy jó anyag kerül a szemük elé. Inkább arra gondolok, hogy az író megírja a novellát, jó esetben elolvassa, még jobb esetben barátaival elolvastatja, a legjobb esetben pedig az ellenségeivel is. De maradjunk annyiban, hogy ő elolvassa. Utána végigolvassa a három zsűritag, és itt vége is. Tehát egy írás négy ember kezén megy keresztül, és az ő véleményük számít. Az íróé mindenképen, hiszen jónak ítélte az írást és elküldte, a zsűri pedig hivatalból olvas. Nem kell őket sajnálni, amikor a mérgezés tünetei kezdenek előjönni, akkor lesznek a legigazibbak a pontszámok. Bár olvasás közben sokszor eltöprengtem, hogy a szerző ugyan elolvasta-e az írást, vagy csak leírta és beküldte, arra gondolva, hogy a zsűrinek ez is jó. Pedig kár a szegény zsűrit szenvedtetni, hiszen egy rossz írással – amit nem is nézünk át rendesen, és elküldünk -, sajnos magunkról állítunk ki bizonyítványt. Mert a hivatalos olvasó egy idő után, ha akarja, ha nem, átmegy mindenevőbe. Mindent elolvas, de azért a pontozást nem felejti. És még az is megeshet, hogy az írások egymás esélyét rontják.

Tudom, a szerzőnek minden gyermeke aranyos, de keresni kellene egy kívülállót, aki nem ájul el a csemete láttán, hanem kritikával illeti. Mert akkor nem a zsűrinek kellene elájulni a csemete láttán, teljesen ellentétes előjellel, és emlegetni „a jóédes” szülőjét.

Tehát meg kell állapítani, ha csak a szerző és a zsűri olvas, az nagyon kevés. Jó volna valamiféle szerkesztői előválogatás, már csak azért is, hogy a zsűri ne őszüljön bele a szörnyűségekbe. Mert a jó írás az olvastatja magát, de a rossztól még az ember életkedve is elmegy. Persze lehet arra hivatkozni, hogy akkor nem kellett volna beülni zsűrizni. Nem azt kérem én, hogy a bíráló bizottság helyett zsűrizzen valaki, csak azt, hogy a témába nem illő írásokat válogassák ki, azok már ne zavarjanak bele az értékelésbe.

Az biztos, hogy még egyszer nem irkálok ajánlatokat a sorok közé, már csak azért sem, mert ezeket senki nem olvassa. Ezeket inkább a szerzővel kellene megbeszélni, de mivel a szerző nincsen kéznél, marad a magányos dörmögés! Ám ha esetleg a szerző elolvasná őket, lehet, hogy a billentyűzetébe dőlne. Ugyanis ezek a kis jegyzetecskék, közvetlen az olvasás alatt születnek, amikor az ember elírásokkal, egyeztetési hibákkal, és rosszul összerakott mondatokkal találkozik. Amikor – mondjuk – oda nem figyelés miatt a férfi főhős szakálla a női főszereplő arcát keretezi. Vagy az egyeztetés hiánya miatt nem tudom, hogy a mondat melyik része kire is vonatkozik. Ilyenkor aztán elszabadulnak a kritikusi indulatok.

Az pedig már tapasztalt tény: igen nehéz úgy véleményt mondani, hogy a szerző ne sértődjön vérig. Mert azt mindenki tudja – persze csak titokban -, hogy ő egy zseni, amiből csak egyet hordott a hátán a föld eddig. Ezzel én is így vagyok, de mélyen szoktam róla hallgatni. És ha valaki belebeszél az alkotásba, hát az egy gyilkos, megöli a szerző lelkéből edzett és vérével táplált gyermekét. Mert azt lehet mondani, hogy Bözsi ez az étel sótlan, és a hagymát nem pirítottad, hanem oda égetted, ez így ehetetlen. És ebből Bözsi tudja, hogy a következő főzésnél mire kell vigyázni. De ha mondjuk Bözsi ír, és ezt egy novellával kapcsolatban próbálom mondani, akkor Bözsi megsértődik. Mert ő úgy érti, hogy lehülyéztem, és azt mondtam, hogy egy béna alak, akit ki kellene tiltani a konyhából, de leginkább az irodalomból. Pedig én csak az égett hagymát, (az idegesítő egyeztetési hiányokat) és az elsózást, (mondjuk a szereplők béna viselkedését) tettem szóvá. És akkor már arra nem is hivatkozom, hogy nehéz a kritikus és a zsűri élete. Arról meg csak álmodozok, hogy mindég ehetőt tálalnának elénk!

Hogy mi minden volt science-fiction ürügyén, az is megér egy misét. Az összes szokvány séma elő lett vezetve. Ezzel nem volt baj, hiszen nem most és itt kell vadonnatos új ötletekkel teleszórni a világot. Maradhatnak a régi ötletek, csak újképpen kellene őket elmesélni. Mert ugyan a történetek száma véges, de a mesélés módja végtelen.

Voltak olyanok is, akik más formákat választottak, például sima kalandtörténetet írtak át science-fictionnak. Vagy szecessziós mázzal öntöttek nyakon egy ezoterikus írást, amit úgy tálaltak, mintha szabad vers lett volna. Csak éppen a történetnek nem volt se füle, se farka. Vagy esetleg heves és lédús pornográf történetet tálaltak, kicsi sf beütéssel, hogy azért látsszon, ők a kiírást is figyelembe vették. Mások „Mézgagézás” rajzfilm forgatókönyvet írtak, csak pont a humor hiányzott belőle. Az nem baj, ha más formákat használunk fel az írás megkönnyítésére. Esetleg egy Hemingway novellát sci-fisítünk meg, abból még egy jól olvasható iparos munka ki kerekedhet, és majd egyszer eljutunk a saját stílusunkhoz is. (Itt is volt olyan írás, aminek a formáját és a jegyeit az író máshonnan vette, de nagyon jó „keringős” írás lett belőle. Hogy ez nem csak gyanú, az is bizonyítja, hogy két írást küldött be, és amiben „magát is meg akarta mutatni”, az már egyáltalán nem lett ilyen olvasható)! Persze nem az erőltetett humort kérem számon, hanem a vidámságot, hiszen az életben is vannak vidám pillanatok, vagy órák. A legjobbak azok a novellák voltak, ahol az író az ismert mai problémákat vetítette ki a jövőbe, vagy nagyította fel. Mert kiderült, ha ismerem a szereplőket és a világot, amit el akarok mondani, abból nem lehet nagy baj.

Viszont a láthatár szélén lebegett egy nagy segítség, úgy az írók, mint az olvasók számára. Ez a támogatás a sok látott és nem látott science-ficton film volt. Nem kellett az írónak leírásokkal bajlódni, mert mindketten tudtuk – mármint ő az író, és én az olvasó -, hogyan is néz ki egy űrhajó, esetleg a nagy Fekete Kozmosz. Nem is vacakolnak újabban az írók leírásokkal, rábízzák magukat az olvasók, meg a filmesek fantáziájára. Ez sokszor jó, hiszen így az olvasó megmenekül egy csomó szájbarágós leírástól. De az meg a hátulütője, hogy semmi egyéni világ nem kerekedik ki. Az olvasó „tipusmanga” hátterekben gondolkodik. De egyszer majd ez is változik. Az nem volna baj, ha valaki úgy írna novellát mintha az egy jól megírt forgatókönyv lenne, sok vágással, ráközelítéssel, és képváltással, még a lassítások is beleférnének. Izgalmas modern próza keletkezne. Persze nem annyira modern ám, mint hinnénk, csak el kell olvasni figyelmesen – mondjuk – Arany János Vörös Rébék című versét vagy pár balladáját, és megfigyelni, milyen modernül használja a képeket. Bármelyik filmes példát vehetne róla. A Vörös Rébék a mellett, hogy egy zseniális vers, még egy jó forgatókönyvnek is elmenne. Tessék elolvasni, és megfigyelni! Én, mint zsűri is szeretnék ilyen jól szerkesztett novellákat olvasni. Persze mindig is álmodozó fajta voltam!

Nem csak az a fontos mi történik, hanem az is miért történik! Ezen a sok írás elolvasása után gondolkodtam el. Ez most talán kicsit furcsán hangzik, de van magyarázat. Az írók állandóan azzal foglalkoznak, hogyan zajlik le a sztori. Mint a közepes krimikben, csak cselekvés van, meg helyzetértékelő párbeszédek. A külsőségeket könnyedén lehet követni. De ha arra is figyelne a szerző, hogy az a valami miért is történik, akkor eljutna oda, ahova a jó krimik: lehetne látni a cselekvés emberi oldalát, lelki mozgatórugóit. És közben még a szerző gondolatait is megismernénk, sőt esetleg a világról alkotott véleményét. Mert a science-fiction nem csak kaland, de gondolatnak is kellene lennie benne. Ezek nem a folyamatosan számon kért új és újabb ötletek, hanem az emberi gondolat, aminek a mélyén esetleg ott vannak az újabb és újabb ötletek. Ám ha az elmélyült gondolati ábrázolás elmarad, az ötletek is, bármennyire ujjak, csak csillogó, felesleges kellékek maradnak. Tehát, fontos a cselekvés, de a gondolatokkal is kellene valamit kezdeni. Persze nem azt kérem számon, hogy a szerző a történetből kilépve magyarázkodjon, mert attól minden olvasónak feláll a szőr a hátán, (és az olvasott novellák között is volt rá elég sok példa), amikor a novellából kiáltvány lett. Támasszuk fel a történetek alján szunnyadó gondolatokat. Persze, tudom, ez nehéz, mert ahhoz ismerni kell az embert, vagyis magunkat!

Aztán van itt még egy dolog, amit az eredményhirdetés és a kiadvány megjelenése után tapasztaltam, és ez átvezet egy másik, igen komoly jelenséghez. A holtig cipelt novella. Ahogy a költő írja: „Vagy futkározva rongyig-cipeled” az írást. A „ha itt nem jelenik meg, majd amott, vagy egy most induló fanzinban, vagy felteszem a netre”. Egy pályázat után, a kimaradt, de még jó írásokkal, különböző helyeken lehet találkozni. Mintha valaki törtarany ékszereit akarná bármi-áron pénzé tenni. Ez igen sokat árt a meghirdetett pályázatnak, a zsűrinek, és sajnos az írónak is. A pályázat komolyságából vesz el, mert egy külső megfigyelő, ha ezt látja, elgondolkodik, milyen lehetett ott a zsűri, meg egyebek, hogy a szegény szerzőnek így kell házalni az írásával? A zsűrire is rossz fényt vet, hiszen a kívülállók nem tudják, mennyi és milyen írás lett beküldve. A beavatatlan csak azt látja, hogy van egy vándorló írás – ami még esetleg jó is -, és azt a szerzője kénytelen „rongyig-cipelni”. Az írónak azért árt, mert olyan dolog veszi el az önbizalmát, aminek nem kellene. És nem az írással foglakozik, hanem a helykereséssel, és saját sebei nyalogatásával. És ez nem jó. Inkább írnia kellene!

Tehát van egy csendes ajánlatom, ami tudom sokaknak nem fog tetszeni, és különböző ellenvéleményeket keresnek majd, hogy bebizonyítsák, mennyire nincsen igazam. Lehet bizonyítani, de én azért leírom, hátha nem is annyira rossz. Bár már hallottam hangokat, és kifogásokat. Tehát mivel az interneten nincsenek terjedelmi korlátok, és egyéb megkötések, a következőt kellene tenni: van egy oldal, ahol a pályázattal foglalkoznak. Itt vannak történelmi visszapillantások, és feltett írások. Ezeket az oldalakat kellene felhasználni. A pályázat teljes anyagát feltenni, pontozással együtt, meg esetleg a zsűri értékelését is mellékelve. Az elejére a díjazottakat, utána pedig a „futottak még”-eket. Tehát mindenkit, aki beküldte írását. Vagy ábécé-rendben, vagy valami egyéb módszerrel. A végén minden írást lehetne komentelni is. Akinek fel kell emelni a fejét, az emelje fel, akinek le kell sunyni, az pedig sunyja le. De mindenki az utolsó darabig jelenjen meg. Mert mindig lehet olyan hangokat hallani, hogy „pont ezeket tudták kiválasztani abból a rengeteg beküldött jóból”? Itt kiderülne, hogyan is néz ki az a rengeteg jó. A szerzők boldogok lennének, hogy valahol, „hivatalból- kinyomtatva” találják, olvassák magukat, és olvassák őket a barátok, ismerősök. A díjazottak megjelenése az már kicsit problémásabb, mert ugye azokat mi is meg akarjuk jelentetni egy újságban. Itt csak azt kellene eldönteni, hol van a nagyobb „példányszám”!

Mindez az anyag a következő eredményhirdetésig olvasható lenne. Aztán amikor megvan az új hirdetés, akkortól már csak a díjazottak maradnának fent. Mert hihetetlenül gyorsan eltűnnek az írások az olvasók szeme elől. És abban sem szabad hinni, hogy ha én kiadom őket pár száz példányban, akkor mindenkihez eljutnak. Persze az is igaz, hogy az internet sem mindenkihez jut el, de a net legalább mindenkié. Ha akarom, ott megkereshetem azt, ami engem érdekel. És a lehetőség linkjét több helyre be lehetne tenni. Mindenkinek jó reklám volna. És évekre visszamenőleg meg lehetne találni a díjazottakat, a többit meg, aki akarja, letöltheti magának. Valami nyomot hagynánk a nagy elektronikus sivatagban.

Hát ez van, és még sokáig ez lesz, bár jönnek az e-könyvek, de mi mindég is lassan szoktunk haladni. Persze az is nagyon érdekes volna, ha ingyért letölthető e-könyvet csinálnánk az anyagból, mintegy reklámozva a magyar science-fictiont. Bár lehet, ez inkább visszaütne, mint előre vinne. Bár azt is szokták mondani, minden jó valamire, ha másra nem, elrettentő példának. És azt sem szabad elfelejteni, hogy igazán tanulni csak rossz írásokból lehet, mert egy tökéletes művet, azt csak elolvas az olvasó, de nem merül fel benne, hogy ezt ő hogyan tudná sokkal jobban megcsinálni, és nem is idegesíti fel.

Tehát a megjelentetés lehetne úgy is tekinteni, mint az írók támogatását. Mert olvassák magukat, méghozzá valamilyen „hivatalos” formában, és ez nagyon jó érezés. Még utána a család és az ismerősök is elolvassák, és bíztatják az írót, hogy csak így tovább. Esetleg támad valaki, aki azt mondja, hogy csak tovább, de ne így, hanem másképpen, és esetleg ad pár jól használható tanácsot. És akkor lassan kialakul a szerzőben a szakma, mert az sokkal fontosabb, mint a nagy irodalmi zsenialitás. Az majd eljön, vagy az sem baj, ha nem, de legalább a szerző képes lesz olvasható dolgokat írni. És ha lesz egy csomó, jól működő szakmunkásunk, még két vállra is fektethetjük azt az annyira irigyelt angol science-fictiont. Hiszen gondoljunk bele, ha arányosan nézzük, már öt jó íróval és negyven kiváló szakmunkással, mi vagyunk előnyben. (Már ha a nyelvi elterjedést és a felületet vesszük! Mindég mondtam én, hogy a magyar egyszer még világnyelv lesz.)  Aztán már csak bíztatni kell mindenkit, mint ahogyan Rákosi Mátyás tette: „Írók, írjatok remekműveket”

Hát ezt akartam megírni neked. Most pedig arról, hogy olvastam egy jó Boris Vian könyvet, ami még sf-nek is elmenne, és érdekfeszítő is, szabad szájú is, és polgárpukkasztóan pornográf. De ha figyelmesen olvasom, idegesítően sok hiba van benne. Hát úgy látszik senki nem tökéletes… Na de erről majd egy másik levélben.

Inkább itt mondom el, hogy milyen jó vásárlást csináltam a múlt héten, amikor…

(És itt vége a levéltöredéknek…)

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Interjú Hantos Norberttel – a Preyer Hugo-díj győztesével Az Avana Egyesület által rendezett HungaroCon nem csak a profi íróknak tartogat elismerést: a Zsoldos Péter-díj mellett a tehetséges fiatal írók számára Preyer Hugo emlékpályázatot...
2. Preyer Hugóról Az Avana Egyesület a ”Preyer Hugó emlékére” novellapályázatra április 30-ig várja (bármely témában) a sci-fi novellákat. De kicsoda volt Preyer Hugo? “Preyer Hugo Arany Meteor díjas...
3. Avana pályázat – Preyer Hugó 2010 Az AVANA Egyesület pályázatot hirdet új, sci-fi novellák megírására. A pályázaton minden olyan alkotó részt vehet, akinek még nem jelent meg önálló kötete. (A magánkiadás...

Az Időjáró frissen előkerült, újabb kézirata csodálatos kalandokra invitálja olvasóit, többmillió éves utazásra, melynek során bepillanthatunk a morlockok és eloik által lakott Naprendszer távoli utópiájába, egy évtizedes világháború sújtotta Londonba, a paleocén őslényparadicsomába, és végül a messzi jövőbe, ahol az emberiség romjain született mechanikus életforma immár arra készül, hogy egy grandiózus terv végrehajtásával közvetlenül a kezdeténél terelje új irányba a történelmet.

És mindez amiatt, mert a 19. század utolsó éveiben egy angol író regényes formában nyilvánosságra hozta egy csupán Időjáróként megnevezett személy emlékiratait.

Stephen Baxter számos díjjal kitüntetett és még többre jelölt monumentális regénye a klasszikus wellsi történet újraértelmezése a tudomány és az irodalom legmodernebb eszközeivel.

„Egy hatalmas új tehetség!”

– Arthur C. Clarke

„Asimov, Clarke és Heinlein nyomdokain járva végre valaki ismét olyan SF-et ír, amiben a tudomány is a helyén van. Élmény olvasni!”

– New Scientist

5
A kút

            Fölemeltem a mécsest, de a fénye csak néhány lábnyira hatolt el. Minden csöndes volt – szellő se rezdült, víz se csobogott –, azt sem tudtam, egyáltalán létezik-e még a Temze.

Határozott úti cél híján úgy döntöttem, a nagy étkezőcsarnok felé veszem az irányt, amelyre Weena idejéből emlékeztem. Ez nem messze, északnyugati irányban feküdt a domboldalon, a Fehér Szfinxen túl. Ismét elindultam, követve előző túrám útvonalát – még ha a kor nem is volt ugyanaz.

Amikor utoljára megtettem ezt a kis utat, füvet éreztem a talpam alatt; gondozatlan, vágatlan füvet, amely mégis egyenletesen rövidre nőtt, és mentes volt a gyomnövényektől. Most puha, daraszerű homok tapadt a csizmámra, ahogy átkeltem a dombon.

Látásom már egész jól hozzáidomult a csillagfényes éjszaka derengéséhez, ám – bár észrevettem néhány épület sziluettjét körülöttem – a csarnokot sehol nem fedeztem fel. Teljesen tisztán emlékeztem rá: hatalmas, düledező, szürke építmény volt. Faragott kövekből épült, kapuját pedig vésett, bonyolult minták díszítették; a kecses, finom csontú eloik mezítlábasan rajzottak körülöttem, ahogy átsétáltam a boltív alatt.

Rövidesen olyan messzire jutottam, hogy tudtam, már túlhaladtam a csarnok helyén. Láthatóan nem maradt meg ebben a történelemben – nem úgy, mint a szfinx és a morlockok. Vagy talán soha meg sem épült, gondoltam megborzongva; talán egy olyan épületben aludtam, ettem, amely soha nem is létezett!

Az ösvény egy kúthoz vezetett, amire jól emlékeztem első utamról. Közelebb érve láttam, hogy pont úgy néz ki, mint akkor: falát bronzlemezek szegélyezték, és egy kis, idegenszerűen finom ívű kupola védte az időjárás szélsőségeitől. Láttam némi vegetációt a kupola körül, de a növények koromfeketék voltak a sötétben. Némi félelemmel szemléltem a kutat, hiszen az ehhez hasonló, hatalmas kürtőket használták a morlockok, hogy pokoli barlangjaikból felmásszanak az eloik napfényes világába.

A kút szája néma volt. Ez meglepett, mivel emlékeztem, hogy az első utazásomon látott nyílásokból a morlockok hatalmas, mélyen dolgozó gépezeteinek zakatolása hallatszott. A növények, amelyeket megfigyeltem, zuzmófélék lehettek – ujjaim puha, száraz leveleket tapintottak –, de nem vizsgáltam őket túl sokáig, nem próbáltam meghatározni a fajtájukat. Felemeltem a lámpást, és a perem fölött bevilágítottam vele a kútba, hátha víz csillanását veszem észre a mélyben, de váratlanul megremegett a fény, és én gyorsan visszarántottam, mert féltem, hogy elalszik, és én sötétben maradok.

Áthajoltam a kút peremén, bedugva fejem a kupola alá. Langyos, párás levegő csapott az arcomba – mintha egy törökfürdő ajtaját nyitottam volna ki –, ami igencsak meglepett a forró, de száraz sivatagi éjszakában. Úgy éreztem, a kút nagyon mély lehet, és mintha vöröses fény derengett volna az alján; mégsem olyan volt, mint az előző utazásom kútjai. Semmi nyomát nem fedeztem fel a mászókat segítő acélkampóknak az oldalában, és még mindig nem hallottam azokat a gépi zajokat, amelyeket akkor, viszont az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy ezek az aknák sokkal mélyebbek, mint az előző utam során látottak.

Hirtelen ötlettel elővettem a Kodakomat, és előkotortam hozzá a villanólámpát is. Feltöltöttem a lámpa mélyedését blitzlichtpulverrel, majd felemeltem a masinát, és magnéziumfénnyel áraszottam el a kutat. Egy pillanatra szinte megvakultam; ilyen fényes villanást azóta nem látott a föld, hogy a nap – több ezer éve vagy még régebben – sötétbe burkolózott. Ha más nem, hát ez biztosan jó időre elijeszti majd a morlockokat! A villanó adott egy ötletet: ha valahogy össze tudnám kötni a lámpát és az időgépet, akkor a vaku elsülhetne, ha akár csak megérintik a gép vázát.

Felálltam, néhány perc alatt újratöltöttem a villanót, majd találomra lefotóztam a kút környéki domboldalt. Fehér, csípős szagú füstfelhő terjengett körülöttem, ahogy a magnézium ellobbant a lámpában. Micsoda megdöbbenést és szenzációt keltene az emberiség körében, gondoltam, ha lencsevégre tudnám kapni egy, a villanás elől menekülő, rémült morlock hátsó felét!

…Halk, de folyamatos zizegés ütötte meg a fülem a kút mellől; alig három lábra lehetett tőlem.

Felkiáltottam, és a piszkavas után kaptam. Körbevettek talán a morlockok, mialatt ábrándoztam?

Kezemben a piszkavassal óvatosan előreléptem. A kotorászó hangok a zuzmós talaj felől jöttek; volt ott egy lassan mászó valami az apró, sötét növények között. Nem tűnt fel morlock a környéken, úgyhogy leengedtem a piszkavasat, és a zuzmók fölé hajoltam. Egy kis, rákszerű teremtményt láttam – nem volt nagyobb, mint a kezem –, a zizegést pedig egyetlen, túlméretezett ollója okozta, amely a zuzmóhoz dörgölődött. A rák páncélja fekete volt, és sehol sem láttam rajta szemeket, mintha csak az óceán mélyéről jött volna.

Tehát – gondoltam, ahogy ezt a kis lényt néztem – a harc a túlélésért még ebben a vaksötét éjszakában is tovább folytatódott. Rádöbbentem, hogy a kút környékén túl nem tapasztaltam semmiféle élet nyomát – kivéve persze a morlockokat. Nem vagyok biológus, de tisztán láttam, hogy ebben a sivatagos világban még ez a meleg, párás kút is vonzza az életet, mint ahogy idevonzotta ezt a vak rákot és a zuzmót. Elméletem szerint a meleg a Föld belsejéből jött, ahol nagy nyomás uralkodik, és amelynek vulkanikus hője láthatóan nem sokat csillapodott az elmúlt hatszázezer évben. A pára pedig a talajvízből származhatott, amely talán még mindig jelen volt a föld alatt.

Talán – tűnődtem – a bolygó felszíne tele van lyuggatva ilyen kutakkal. Ezek célja nem az, hogy rajtuk keresztül le lehessen hatolni a morlockok világába – mint abban a másik történelemben –, hanem hogy kiengedjék a Föld belső energiaforrásait, kissé felmelegítve és bepárásítva ennek a naptól megfosztott bolygónak a felszínét. Az élet pedig ilyen formában vészelte át azt a hatalmas változást, amelynek tanúja voltam, és most ezen meleg- és páraforrások körül csoportosult.

Önbizalmam egyre nőtt (bátorságom mindig erőre kap, ha sikerül értelmet találnom a dolgokban), és a rákocska miatti riadalmam elmúltával nem éreztem, hogy közvetlen támadás fenyegetne. Ismét leültem a kút peremére. A zsebemben ott lapult a pipám és némi dohány. Elővettem hát, megtömtem és rágyújtottam. Azon kezdtem gondolkodni, hogy ez a történelem hogyan kanyarodhatott el attól, amit korábban láttam. Nyilvánvalóan akadt néhány párhuzam – itt is voltak morlockok és eloik –, de szörnyű kettősségük leszámolásba torkollhatott sok-sok évvel ezelőtt.

Azon tűnődtem, miért történhetett meg ez a leszámolás a két faj között – hiszen a morlockok a maguk korlátolt módján épp annyira függtek az eloiktól, mint az eloik tőlük, és volt egyfajta stabilitás a kapcsolatukban.

Összeállt a fejemben egy elmélet arról, hogyan történt. A morlockok degradálódott emberek voltak, és az emberek nem gondolkodnak túl logikusan. A morlock fajnak tudnia kellett, hogy az eloira van utalva; sajnálta és megvetette távoli rokonát, puszta élelemforrásnak tekintette. És mégis…

És mégis, micsoda boldogságban telt az eloik rövidke élete! A kis emberkék énekeltek és szerelmeskedtek a felszínen, amelyet virágoskertté alakítottak, mialatt a morlockoknak a bányák bűzös mélyében kellett robotolniuk, hogy ellássák a fentieket fényűző életük kellékeivel. Persze a morlockok teremtésüktől fogva a föld alá szoktak, és kétség sem fér hozzá, hogy undorodtak az eloik napfényes világától, tiszta vizétől és gyümölcseitől – de mégis, már hogyne irigyelték volna tőlük gondtalan életmódjukat?!

Talán az eloik húsa megsavanyodott a morlockok büdös szájában, ahogy sivár barlangjaikban beléjük haraptak?

Aztán elképzeltem, ahogy a morlockok – vagy egy részük – egy éjszakán felmásztak a járataikból a felszínre, és lecsaptak az eloikra fegyvereikkel és csonttörő öklükkel. Nagy mészárlás vehette kezdetét – és ezúttal nem fegyelmezett húsgyűjtés, hanem vérgőzös kaszabolás –, amelynek csak egyetlen célja lehetett: az eloi faj teljes elpusztítása.

A pázsiton és a csarnokokban nyilván patakokban folyt a vér, az ősi sziklák az eloik gyermeki visítozását visszhangozták!

Ennek a küzdelemnek természetesen csak egyfajta kimenetele lehetett. A jövendő törékeny emberkéi sorvadt, soványka szépségükben nem védekezhettek a morlockok szervezett, gyilkos támadása ellen.

Lelki szemeim előtt megjelent az egész történet. A morlockok győzedelmeskedtek, és ők örökölték a földet. Mivel már nem volt többé szükség az eloik kertjeire, hagyták őket elszáradni. Kitörtek a föld alól és – valahogy – magukkal hozták styxi sötétségüket, hogy elfödjék a napot. Emlékeztem, Weena népe mennyire félte az újhold éjszakáit – „sötét éjszakák”-nak hívták ezeket –, most pedig úgy tűnt, a morlockok állandó fekete éjt hoztak a világra, mindörökre. Végül megölték a föld igazi gyermekeinek utolsó képviselőit, és megölték magát a földet is.

Ezt a fantáziadús hipotézist alkottam akkor, ám később kiderült: minden lényeges elemében tévedtem!

…Aztán rádöbbentem – szinte fizikai fájdalom hasított belém –, hogy a történelemről szőtt képzelgéseim alatt megfeledkeztem az időgép rendszeres ellenőrzéséről!

Talpra ugrottam, és végignéztem a domboldalon. Hamarosan észrevettem a gép körüli gyertyák fényét – de pislákoltak és remegtek, mintha alakok mozogtak volna körülöttük.

Csak morlockok lehettek!

6
Összecsapás a morlockokkal

Félelem kerített hatalmába – ám el kell ismernem, vérszomj is. Felordítottam, és a piszkavasat előrántva visszafutottam az ösvényen. A rohanás hevében elejtettem a Kodakomat; még hallottam az összetörő üveg halk csörömpölését mögöttem. Amennyire tudom, a fényképezőgép azóta is ott hever – ha mondhatom így – magára hagyva a sötétben.

Ahogy a gép közelébe értem, láttam, hogy valóban morlockok vették körül – talán egy tucatnyian szökdécseltek körülötte. Úgy tűnt, egyszerre vonzza őket az időgép és taszítják a fények, mint molylepkét a gyertya lángja. Ugyanazok a majomszerű lények voltak, amikre emlékeztem – talán egy kicsit kisebbek –, és ugyanaz a hosszú, lensárga szőrzet borította fejüket és hátukat. Bőrük szürkésfehér volt, karjuk hosszú, mint a majmoké, szemük kísérteties szürkéspiros. Szökdécseltek, és furcsa nyelvükön egymáshoz gagyogtak. Még nem értek hozzá az időgéphez, amit némi megnyugvással tapasztaltam, de tudtam, csak néhány pillanat, és azok az undorító ujjak – majomszerűek, mégis mozgékonyak, mint az emberé – megragadják a csillogó réz- és nikkelrudakat.

Most viszont már nem lesz rá idejük, gondoltam, és bosszúálló angyalként vetettem magam rájuk.

Osztogattam az ütéseket a piszkavassal és az öklömmel. A morlockok ugráltak, visítoztak, és menekülni próbáltak. Megragadtam az egyiket, ahogy elfutott mellettem, és ismét éreztem a morlocktest gilisztaszerű hidegségét. Pókhálóra emlékeztető szőrt tapintottam. Az állat apró fogaival a kezembe harapott, de nem engedtem el. Felemeltem a piszkavasat, és éreztem, ahogy a puha hús és a csont beszakad a kemény ütéstől.

A szürkésvörös szemek kitágultak, aztán lecsukódtak.

Olyan volt, mintha az egész jelenetet agyam egy kis, távoli zugából nézném végig. Teljesen megfeledkeztem azon szándékomról, hogy bebizonyítsam az időutazás létezését, sőt arról is, hogy megtaláljam Weenát. Úgy éreztem, ez az a pillanat, amiért visszatértem az időbe: ez a bosszúittas érzés, Weenáért, világunk elpusztításáért, és saját önbecsülésem visszaszerzéséért. A földre dobtam a morlockot – nem tudom, halott volt-e, vagy csak eszméletlen, de már nem több egy kupac szőrnél és csontnál –, és piszkavasamat meglengetve a társai után ugrottam.

Aztán egy hangot hallottam – felismerhetően morlockét, de mélységében és hangszínében eltérőt a többitől. A hang egyetlen, parancsoló hangsúlyú szótagot mondott. Megfordultam – a kabátom ujja a vállamig véres volt –, és felkészültem a további harcra.

Egy morlock állt előttem, mozdulatlanul. Bár fedetlen volt, mint a többi, úgy tűnt, a szőre ápolt és gondozott, ezért inkább pedigrés kutyára emlékeztetett, amelyet beidomítottak, hogy két lábon álljon, mint egy ember. Tettem egy nagy lépést előre, szorosan markolva a piszkavasat.

A morlock sietség nélkül felemelte jobb kezét – valami csillant benne –, aztán jött egy zöld villanás, és úgy éreztem, hogy a talaj kicsúszik alólam, én pedig elterültem az időgép mellett. Aztán már nem éreztem semmit.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelent – Arthur C. Clarke & Stephen Baxter: Elsőszülöttek Végre megjelent Arthur C. Clarke és Stephen Baxter várva várt regénye, az Időodisszeia-sorozat lezáró kötete, az Elsőszülöttek! Az Elsőszülöttek a történelem kezdete óta szemmel tartották...
2. Stephen Baxter: Voyage Stephen Baxter egyik regényét ajánlja most blogbejegyzésében Adeptus. A történet tipikus “mi lett volna, ha?”-jellegű alternatív világba kalauzolja az olvasót. Itt a kérdés: “Mi lett...
3. Utaztató kalandregény clarke-i panoptikummal – Clarke-Baxter: Elsőszülöttek A 2006-os Az idő szeme (az Időodisszeia-trilógia nyitódarabja) az újjáalakult Galaktika Fantasztikus Könyvek egyik első nagy dobásának ígérkezett. Clarke maga a Legenda, Baxter is bizonyított...

Andrew, Matt és Steve átlagos középiskolások. Mindegyiküknek megvan a maga baja és öröme. Nem tökéletesek, nagy a szájuk, és kicsit esetlenek. Olyanok, mint bármelyikünk.

Abban sem különböznek a világ bármely más kamaszától, hogy a legátlagosabb pillanatukat is feljegyzik, közzéteszik. Csak egy különbség van: nekik már nincsenek átlagos pillanataik.

Egy éjszakai buli közben ráakadnak egy ismeretlen dologra, ami talán nem is a Földről származik. A felfedezésüket követő nap egyre különösebb képességekre tesznek szert: a távolból mozgatnak tárgyakat, megtanulnak repülni, érzékelik egymás indulatait, és egyre erősebbé válnak. Eleinte nagyon élvezik, ami velük történik, de miközben az új erejüket próbálgatják, fokozatosan kiderül, hogy ami játéknak indult, végül bajt is hozhat.

Egyre nagyobb bajokat…

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Batman – The Dark Knight újrabemutató Magyarországon is Ahogy már korábban megírtuk, az Oscar-szezonra való tekintettel az Egyesült Államokban újra bemutatják a The Dark Knight mozifilmet. Egyfelől, a stúdió szeretné elérni az 1...

Mint korábban már megtudhattuk, a Csillagok Háborúja tévésorozat központi szereplői bűnözők, gengszterek lesznek – afféle “Boardwalk Empire a messzi-messzi galaxisban” az, amit el tudunk képzelni. A magát Danielnek nevező forrás szerint az első epizódok egyikében egy bűnbanda ráteszi a kezét egy technológiára, amellyel képesek lennének időutazásra. A céljuk pedig nem más, mint visszautazni a múltba, és Darth Vader létezésének eltörlése…

Ahogy az Ain’t It Cool felhívja rá a figyelmet, az időutazás léte a Star Warsban nem is akkora újdonság, mint elsőre hihetnénk – a kiterjesztett univerzumban (ahova a játékok, regények, képregények, egyebek tartoznak) ugyanis ritkán ugyan, de volt példa ilyesmire. A legtöbb eset a Csillagok Háborúja régmúltjában, a Régi Köztársaság korai idejében történt, de a Star Wars Wiki szerint például maga Mace Windu is részese volt egy időutazásnak. Nem ez az egyetlen olyan sci-fi technológia azonban, ami váratlanul megjelent a Csillagok Háborúja univerzumában: a Star Wars: The Old Republic játékban ugyanis egy ősi faj által hátrahagyott eszközre lehet rábukkanni, ami két távoli állomás közötti teleportációt tesz lehetővé.

De tény, a mozifilmekben sem az időutazás, sem a teleportáció nem jelent meg – hogy a sorozatba bekerül-e, azt majd sokára fogjuk meglátni. Egy kommentár szerint az epizód szólhatna arról, hogy a bűnszövetkezet egy gyilkos robotot küld vissza a múltba, hogy megöljék Darth Vader anyját, mielőtt megszüli Anakint, de a Birodalom visszaküldhetne egy magányos harcost, aki megvédi őt…

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Darth Vader a Törzsasztalban Szerdán 15 órakor az Index Törzsasztalának vendége David Prowse, aki azeredeti Csillagok háborúja-trilógiában Darth Vadert alakította.Faggassa Ön is a sötét nagyurat!(...)Teljes bejegyzés: Darth Vader a...
2. Darth Vader kép a sötét nagyúr mondásaiból “Én vagyok az apád!”, “Igen, mester!”, “Tanítványodként hagytalak ott, s most én vagyok a mester!” – rengeteg klasszikussá vált idézetet köszönhetünk Darth Vadernek. Egy Evan...
3. HungaroCon – Most már biztos Darth Vader látogatása A világ legismertebb fekete lovagja, Darth Vader elfogadta az Avana Egyesület és az Átjáró SF Magazin meghívását, és nyáron hazánkban tölt egy hetet – az...

A most induló Zenit-sorozat köteteiben keveredik a valóság és a misztikum, a jól ismert – gyakran magyar – helyszíneken játszódó történetekbe az írói képzelet beleszövi a mágiát, a természetfelettit. Az egymástól látszatra független, önállóan regények közös háttere mozaikszerűen épül fel, egyes szereplők visszaköszönnek későbbi írásokban, megesik, egészen új értelmet adva a korábbi eseményeknek.
Az első regények már megjelentek, a sorozat bemutatójára pedig február 15-én kerül sor, 18:00 órakor, az Alexandra Könyvesház pódiumán (1055 Budapest, Nyugati tér 7.).

Márta ügyetlenkedve, láthatóan remegő kézzel ráncigálta ki a tokjából a pilumot. Ki kellett nyitnia a kamion ajtaját, hogy rendesen elférjen vele. Aztán a papírzacskóból előhalászott egy guriga fehér szigetelőszalagot és az ólomból öntött pegazust. Utóbbit többféleképpen ráillesztette a hosszú dárdahegyre, aztán úgy döntött, legjobb úgy, ha a hegy legelején előrenéz, négy lába közt a vassal.

– Az átváltozás… végbe ment már? – kérdezte.

– Miféle átváltozás? – nézett rá Kóborhold.

Márta erőltetetten vállat vont, majd mesébe fogott:

– Volt egy hős régen, istenek kegyeltje, akinek mások, nagyhatalmú emberek a halálát kívánták. – Miközben beszélt, a pegazust erősen a vashegyhez szorította, kezdte görcsös mozdulatokkal körbetekerni a szigetelőszalaggal. – Mondom, a halálát kívánták ennek a hősnek, elküldték hát, küzdjön meg a kimérával. Pontosan azért küldték, mert egy pillanatra sem hitték, hogy győzhet a vérengző, tűzokádó bestia felett. A kiméra eléggé hírhedt volt, a körözvényével volt teleplakátolva Lükia szigete: élve vagy holtan, tízezer veretes sékel üti bárkinek a markát cserébe az ő sörényes fejéért. Testvéreivel, a cerberussal és a hidrával együtt gonosz és kíméletlen teremtmény hírében állt, feltűnését többnek tartották holmi rossz ómennél. A hős csöppet sem csodálkozott hát, mi több, természetesnek vette, hogy a kiméra ellen küldik. Egy szó, mint száz: nem orrolt csapdát. – Márta szeméből lassú könnyek kezdtek peregni. Tétovázva óvakodtak az arcán lefelé. Egy részét a kézfejével maszatolta el. Szipogott. – A hülyéje! Felpattant pegazusára, magához vette dárdáját, íját és egy tegez nyílvesszőt, mert tudta, erős lény a kiméra, nem lehetett csak úgy ukmukfukk birokra kelni vele, nem lehet tisztán, szemtől szemben győzni felette, hanem le kell nyilazni aljas módon a magasból. Így is tett, tucatnyi vesszőt küldött mélyen a bestia bordái közé. Aztán, amikor a kiméra dühtől és fájdalomtól remegve hátravetette a fejét és felemelte oroszlánpofáját, hogy kimutassa foga fehérjét, hogy tűzzel borítsa be a felhők magasából lecsapó szárnyas paripát, a hős dárdával torkon dobta a szörnyet. De nem a fegyver ölte meg a kimérát, hiszen a fegyverek alig fogtak rajta: a dárda hegyére kötött ólomrög olvadt meg a lángleheletben, a katlanforróságú torokban, hogy aztán végigcsorogjon a nyelőcsövön meg a beleken, és belülről fojtsa halálra a szörnyet. Azóta a dárda, legyen akármilyen, mondjuk egy ehhez hasonló római pilum, valóban hagyományosan a kiméragyilkolás eszköze. Már ha akad egy nagyobbacska ólomdarab a végén. – Márta a fogával harapta ketté a szigetelőszalagot, aztán heggyel előre nyújtotta a dárdát Kóborhold felé, egészen a kamion kormányáig. A pegazus ijedt, szárnyával csapkodni kész, kikötözött rabnak látszott a hosszú vashegyhez szigszalagozva. – Tessék, András! Fogja, tegye vele a dolgát!

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Részlet – Massár Mátyás: Balor szeme [Zenit - Az örökség] Gyárfás Zoltán bár régészeti tanulmányokat folytatott, végül a színművészetin diplomázott. Miután ráunt a szinkronizálásra és belefáradt az éjszakai pincérkedésbe, merészen repülőgépre száll, hogy meghódítsa Hollywoodot....
2. Antal József ír, szerkeszt és néha megmorogja a sci-fit Tegnap Antal József volt a vendége az Alexandra irodalmi kávéháznak. Nem csupán azért mentem el, mert hogy Józseffel már pár napja vitatkozunk a magyar SF...
3. Agave könyvek ünnepi tortával Az Agave kiadó öt éves. Ennek alkalmából a 79. Ünnepi Könyvhéten a Károly körúti Alexandra könyvesbolt legfelső emeletén születésnapi partit rendezett, nem csak a kiadó...

Facebook, twitter, youtube, okos telefonok, GPS, szélessávú internet, konzolok, e-könyv olvasók. Mindennapos használati eszközök, melyeket a hatalmas cégeknek köszönhetünk. Fejlesztik és adják őket, mi meg megvesszük és használjuk őket, mert tetszenek és megkönnyítik az életünket. De mi lenne, ha mindez a fejünkbe kerülne? Mármint szó szerint. Születésünk után elvégeznek rajtunk egy rutinműtétet, megkapjuk a Dark 6 kódnevű chipet és innentől kezdve fejben telefonálhatunk, nézhetjük a youtube-ot, olvashatjuk a twittert és oszthatjuk meg mindennapi eseményeinket facebookon. Nem kellenek eszközök, csak egy gondolat, és máris a neten szörfölhetünk. A február 24-én megjelenő Syndicate ezt a jövőt vizionálja a maga brutális módján.

A Syndicate ugyanis egy FPS, aminek a története 2069-ben játszódik. Ebben a jövőben hatmilliárd ember él a Dark 6 chippel, melyből valakik nagyon meggazdagodtak. Ezek a valakik a Szindikátusok urai, a Szindikátusok pedig a világ urai. A kormányokat a multicégek irányítják, a háború nem erőforrások és ideológiák okán folynak, hanem a piaci elsőbbségért. A Szindikátusok próbálják kigolyózni a riválisokat, hogy az ő frissítéseiket és szolgáltatásaikat töltsék le és fel az emberek. E cél érdekében lopnak, csalnak, rabolnak, fenyegetnek és ölnek.

A játékos Miles Kilo bőrébe bújhat bele, aki a Földet uraló Szindikátusok egyikének, az EuroCorpnak az ügynöke. Természetesen benne is van chip, csak neki a katonai verzió. Vagyis Miles a szabadnapján megrendelheti vele a pizzáját, a munkában pedig betörhet más emberek koponyájába és kicsit átrendezheti ott a kábelezést. A Syndicate fő extrája ez lesz. A harcok közben – mely az ígéretek szerint alapjáraton is szidhatóan nehezek lesznek – meghackelhetjük az ellenségeinket, így maguk vagy társaik ellen fordíthatjuk fegyvereiket, vagy elérhetjük, hogy a pajzsok áteresszék a golyókat. Ami igen kellemetlen, ha az ember azt hiszi, hogy golyóálló. Természetesen ezek a képességek nem kifogyhatatlanok, használatuk után meg kell várni, míg újratöltődnek. Ezt nehezítendő a készítők mindegyik alkalmazásnak más-más pihenőidőt szabtak meg, így ügyeskedni sem árt majd.

A chipünk ezek mellett rendelkezik még egy úgynevezett Dart Vision móddal, melyet talán a Batman: Arkham… játékok detektív módjához lehetne hasonlítani. Ezzel például megláthatjuk a falak mögött lapuló rosszfiúkat, és megjelölhetjük a hátsójukat nyomkövetős fegyvereinknek.

Mert bizony a jó ügynöknek lőfegyver is dukál. Csak a szokásos: pisztoly, géppisztoly, shotgun, lángszóró, gauss gun, rakétavető, gránátok. Tizenhét gyilokeszköz várja, hogy kilyuggassuk, felrobbantsuk, elégessük, cafatokra cincáljuk a konkurenciát. Ráadásul ezek fejleszthetők és még alternatív tüzelési formájuk is van. Írnom sem kell, ezek mind igen látványosak és némelyik (például a sarkon beforduló golyók) igen trükkösek. A lőfegyverek mellett pedig a kézitusát is szépen kidolgozták, így lehetőségünk lesz például arra, hogy becsúszó szereléssel leverjük az ellenfelet a lábáról, majd ahogy talpra szökkenünk, kitörjük a nyakát, esetleg egy késsel leszoktassuk a levegővételről.

Mint látszik, a fejlesztők célja egy igen kemény és brutális FPS összehozása. Ezt a célt jól szolgálják, mert egy pillanatnyi időt sem adnak majd arra, hogy békés megoldást választhassunk. Hiába hasonlít a világ a Deus Ex 3-ra, ebben a játékban nem lesz lopakodás. Mint korábban írtam, a nehézségi szintet is megemelték az átlagos mai FPS-ekhez képest (hurrá!), amit nem alattomos módszerekkel, hanem az MI-vel értek el. Legalábbis ezt reklámozzák, aztán majd elválik. Mindesetre, ha lehet hinni a készítőknek, az ellenfelek nem fogják merő jóindulatból kidugni a fejüket a fedezék mögül, vagy nyílegyenesen felénk rohanni. Ragaszkodnak az életükhöz, de a miénket szívesen eldobnák. Nagy öröm, hogy a játék az MI mellett a kézfogást sem fogja erőltetni, vagyis nem lesz az, mint a Crysis 2-ben, hogy mutatta, merre van a cél, mit csináljunk, hová bújjunk a lövedékek elől. Vagyis: nem lesz minden a szánkba rágva. A játék egyszer megmutatja, aztán csókolom.

De még kicsit térjünk vissza az ellenfelekre. Leginkább a konkurencia biztonságijaival, Mileshoz hasonló ügynökökkel fogunk majd összeakaszkodni a Los Angelest és New Yorkot érintő történet alatt. Mellettük pedig azokkal a kevesekkel, akik nem kapták meg a chipet. Na, ellenük megint más stratégiát kell majd alkalmazni, hiszen őket nem hackelhetjük. Ráadásul ezek a jámbor lelkek nem a gazdagabb negyedekben élnek, hanem a megapoliszok alsóbb rétegeiben. Mikor fegyvert ragadnak, az nem csak puska lesz, hanem kés, villa, olló, kasza, kő, husáng. Ezek a népek ugyanis kicsit ingerlékenyek lesznek, ha egy chipes gyilkos szivárog a soraik közé.

A történet részleteiről és a feladatokról momentán még nem sokat tudni. Ha az első, 1993-as Syndicate-et vesszük alapul – ez annak afféle remake-je –, akkor kijelenthetjük, hogy semmi hősies. Abban ugyanis bérgyilkolászni, emberrabolni, szabotázskodni kellett, és nem válogathattunk az eszközökben. Hogy ezt most, tizenkilenc évvel később bemerik-e vállalni, az majd kiderül a játék alatt. Az biztos, hogy Miles Kilo a játék elején egy Szindikátusnak dolgozik, és az ellenfeleiből sok vér fog távozni a találkozáskor.

A grafikára nem lehet majd panasz a videók alapján, igazán látványos lesz. Jól elkülönülnek a gazdagabb és szegényebb negyedek egymástól, ezzel garantálva a változatosságot. A karakterek is jól néznek ki első pillantásra. Az egyjátékos mód mellé multi társul majd, így például lehetőségünk lesz a négyfős co-op módban ritkítani a konkurenciát.

Mindez összességében jól hangzik. Ha a nehézség és brutalitás mellett a történetre is odafigyeltek, és nem lesz négy óra alatt végigjátszható, a Syndicate egy remek FPS lehet. Február 24-én kiderül, PC-n, PS3-on és XBOX 360-on.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Star Wars: The Old Republic áttekintő A Bioware anno a Star Wars: Knights of the Old Republic című RPG-jével nem csak, hogy bebizonyította, a Csillagok háborúja univerzumában is lehet szerepjátékot csinálni,...
2. Mass Effect 2 áttekintő Bioware, RPG, akció, sci-fi; mi lesz abból, ha ezt a négyet vegyítjük? A válasz: Mass Effect. Egy olyan szerepjáték, melyben töményen adagolják az akciót, mely...
3. Dragon Age 2 – áttekintő 2009-ben jelent meg a Bioware ősi időkbe kalauzoló Dragon Age – Origins című RPG-je, mely bár nem lett az új Baldur’s Gate, szép sikert aratott....

Kapcsolódó bejegyzések:

1. District 9 – hogyan kellett volna végződnie? A 2009-es év legújszerűbb sci-fi filmje kétségkívül a District 9 volt. Vannak, akik viszont úgy gondolták, a film végét fel lehetne kicsit turbózni – és...
2. Star Wars – A Jedi visszatér forgatási fotók A Jedi visszatér forgatására már elég nagy rajongás övezte a Star Wars sorozatot, így George Lucas és stábja mindent megtett azért, hogy minél inkább titokban...
3. Zeneletöltés: Ez a divat – Jedi Jazz Roxx Egy igazi ínyencség esett be az SFportal levelesládájába – a magyar Ez a divat együttes legújabb, ingyenesen letölthető promószáma, mp3-ban. Star Wars rajongóknak kötelező darab!...

1. Star Wars: Underworld – az élőszereplős Csillagok Háborúja sorozatról
2.  2012 legjobban várt sci-fi alkotásai
3. Star Wars: The Old Republic teszt
4. Tévé sorozatok, ha animációsak lennének
5. Alcatraz kritika – az első benyomások
6. Mass Effect 3 előrendelői extrák
7. Trónok harca – második évad trailer
8. Sigourney Weaver volt a Prometheus ötletadója?
9. Mass Effect: Bástya hadművelet – rajongói novella
10. Amazon Kindle – Ár, megrendelés, teszt

1. Jó filmek: Stieg Larsson – Millenium trilógia @ Fairylona
2.  Gyönyörűség, mesevilág @ Sheenard
3.  Chuck @ Dzséjt
4.  Rossz befejezés – a mi világunk @ Sheenard
5.  BUÉK és az örökbecsű Helliconia: Tavasz @ Hackett
6.  Várható könyvmegjelenések @ Búkfaloda
7. Véleményváltozás Sherlock ügyben @ Sheenard
8. Filmnapló: A tetovált lány US @ Sheenard
9. Adrianne Curry és a sci-fi @ Chelloveck
10.  Dmitry Glukhovsky – Metró 2033 könyvismertető @ Szergely

Kapcsolódó bejegyzések:

1. TOP10 sci-fi hír és blogbejegyzés – 2011. január Eltelt az új esztendő első hónapja – lássuk, hogy mely cikkek voltak a legolvasottabbak 2011. januárjában az SFportalon. (...)Teljes bejegyzés: TOP10 sci-fi hír és blogbejegyzés...
2. TOP10 sci-fi hír és blogbejegyzés – 2011. február Az év második hónapjában is egyre több látogató olvassa az SFportalt, és a Facebook oldalunk taglétszáma is erőteljes emelkedésnek indult – már 3000 rajongó kíséri...
3. Top10 Sci-Fi hír és blogbejegyzés – 2011. október Az SFportal legolvasottabb cikkei 1. Világvége 2011 reloaded – október 21-én jön az Ítélet Napja (nem jött el – a szerk.) 2. Amazon Kindle 2011...

A most induló Zenit-sorozat köteteiben keveredik a valóság és a misztikum, a jól ismert – gyakran magyar – helyszíneken játszódó történetekbe az írói képzelet beleszövi a mágiát, a természetfelettit. Az egymástól látszatra független, önállóan regények közös háttere mozaikszerűen épül fel, egyes szereplők visszaköszönnek későbbi írásokban, megesik, egészen új értelmet adva a korábbi eseményeknek.

Az első regények már megjelentek, a sorozat bemutatójára pedig február 15-én kerül sor, 18:00 órakor, az Alexandra Könyvesház pódiumán (1055 Budapest, Nyugati tér 7.).

A mélybordó, platós terepjáróban négyen ültek: a Shield három embere és Anthony Sanders, a Shingles Arts biztonsági főnöke.

– Azt mondod, színész? – kérdezte Malcolm, aki a kormány mögötti ülésen foglalt helyett, Sanders oldalán.

A volt nyomozó kifelé nézett az ablakon. Éjfél körül járt az idő, magányosan suhantak az autópálya betonszalagján, az utcai lámpák fénye alatt. A félig letekert ablakon kellemes hűvös csapott az arcába, szíve szerint elmerült volna a gondolataiban, semmi kedve nem volt beszélgetni. Fújt egyet, erőt vett magán, és gépiesen válaszolt.

– Igen. Magyar, huszonhárom hónapja él nálunk. Színészkedik, és mellette a Shingles Arts műkincsszakértőként alkalmazza. Hamarosan visszatér Európába.

– Ezt kétlem – jegyezte meg epésen a volánnál ülő kopasz Stock.

– Esetleg zsákban – szellemeskedett az anyósülésen terpeszkedő, óriástermetű Peterssen. Társára nézett, és mindketten felröhögtek.

Sanders nem értékelte a humort, ahogy a párost sem. Azok közé tartoztak, akik fegyverben és nyers erőben mérték az emberek értékét, és mert rendelkeztek ezekkel, mások fölé képzelték magukat. Sosem társult volna velük, de a szükség rákényszerítette. Gallaghertől, a Shield főnökétől ígéretet kapott arra, hogy kártalanítják a galériát, ha segít előkeríteni a színészt. De nem csupán ezért tartott velük. Látszatra minden Zoli bűnösségét igazolta, ennek ellenére nehezére esett elfogadni, hogy a magyar színész részese lett volna a rablásnak. Jó emberismerőnek gondolta magát, és valóban ritkán tévedett. Otthagyta ugyan a rendőrséget, de nyomozói tapasztalatai megmaradtak. Ez a sztori pedig nem állt össze kerek egésszé, az ösztönei azt súgták, valami nagyon nincs rendben.

– A dárdahegyért megyünk – emlékeztette a társait Malcolm. Megfontoltabb, józanabb volt a másik kettőnél. – Gallagher nem akar feltűnést, fegyverhez csak akkor nyúlunk, ha feltétlenül szükséges. A fickó garantáltan a hűvösön végzi, és hamarosan megismeri a fekák szeretetét. Testközelből.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Pierrot – Szélesi Sándor: Jumurdzsák gyűrűje (recenzió) Beszélt-e magyarul a félszemű török? Olvasmányos, cselekményes, kalandos regény a Jumurdzsák gyűrűje. Hiánypótló mű az ifjúsági regények között, igazi nyári olvasmány – főként a 11-15...
2. Tovább erőltetik a rögzített könyvárakat Németországban és Angliában már kiderült, hogy káros, és korlátozza a piaci versenyt a rögzített könyvár – úgy tűnik azonban, hogy a Parlament tavaszi ülésszakában ismét...
3. A magyar könyvpiac betegsége és agóniája „Versenykorlátozó hatásúnak és a fogyasztókra nézve károsnak tartja a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének a rögzített könyvár bevezetéséről szóló javaslatát a Gazdaság Versenyhivatal és a...

No related posts.

© SFportal for SFportal Sci-Fi Magazin, 2012. | Nincs hozzászólás |
Kategória: Játék, RPG | Címkék: Bioware, Mass Effect, Mass Effect 3, rpg

Az év legjobbjai válogatások esetében a minőség – elvileg – garantált: megjelent novellák kötetbe szerkesztéséről van szó, két szűrőn is átmentek, szerkesztők két echelonja gondoskodott arról, hogy a legjobbak kerüljenek itt egymás mellé. Dozois ismételt szerkesztői Hugo és egyéb díjai garanciát kell, hogy adjanak arról, hogy adott kötet az évi termés javát kínálja. Más szempontból: nincs ésszerű ellenérv azzal szemben, hogy EZ a kortárs angolszász SF.

A racionalitás tagadása az értékítéletben további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ez ellen, mint író tiltakozom! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt olvasóként nem fogadom el. Ezért az antológia novelláinak ismertetői végén, és most a kötetet tartalomjegyzékében is jelzem az Irodalmi Térben kapott vektoruk hosszát. Csupán tájékozódás végett: az Irodalmi Térben a hat alatti pontszám gyenge (valójában hasznavehetetlen), a közepes írás 6-9 pontot ér, a 9 pontnál többet érő szöveget már jónak számítom, 15 fölött „remekműnek”, annak a fényében, hogy a maximális pontszám 17,25. Felmerülhet a kétség, hogy korrumpálhattam a saját magam által adott pontokat, kényemre-kedvemre, az elméleteim igazolására, azonban ha megnézed a részletes novellaértékeléseket és összeveted a pontszámokkal, meglepődve tapasztalhatod, hogy egyes leszólt novellák magas pontszámot, személyesen szeretettek kicsit kaptak – a novellák pontszámai alapján a köteten belül kialakult rangsor és ponthatárok közé sorolt írások jellemzői statisztikailag összevethetők (a statisztikát ábrákkal részletesen lásd itt).

Nem lepődtem meg, hogy a novellák több mint fele átlagosnak vagy átlag alattinak bizonyult – régóta ez a számszerűen alá nem támasztott tapasztalatom: zsinórban a 2006-2007-2008-2009 Year’s Best válogatás ugyanezt mutatta. Az már inkább mellbevágó elsőre (elvégre az Év Legjobbjait látjuk), hogy remekmű csak egy akadt, Ian McDonald Visnu a Macskacirkuszban című kisregénye.

Nyilvánvaló a szakadás az átlagos/átlag alatti és jó művek számában. Az ember valamilyen normálishoz közeli eloszlásra számítana, a két szélén kevés gyenge és még kevesebb kiváló írással, valahol középen szimmetrikus maximummal a középszerrel kitöltve. Ehelyett itt szakadékot találunk két púp között – a mennyiségi-minőségi átcsapás elmélet kiváló demonstrációjaként.

Látszik, hogy milyen nehéz meghaladni a középszert – valami titkos többlet kell hozzá. Malcolm Caldwell szerint a tehetségnek egyszerűen csak tízezer órát el kell tölteni valamivel – jelen esetben írással –, hogy ilyesféle ugrás megtörténjen. Vegyük észre, hogy az ugrás nem automatikus, kell hozzá a belső potenciál, ami képessé tesz rá – jelen esetben az írói tehetség.

A javuló minőségű középszerű írások száma ugyan monoton nő, de a minőségi ugrást csak kevesen képesek megtenni. Ez az ugrás is inkább valamiféle homályzónában (9-11 pont) ténfergés, hogy az igazán jó írások és remekművek efölött kristálytisztán és egyértelműen ugorjanak elő. Megfigyelhető, hogy a jóból remekmű előállása itt is ugrásszerű, de úgy tűnik nem a javuló minőségű írások számának egyszerű, monoton növekedése a kulcs, hanem az írói mesterség gyakorlása, a(z ön)fegyelem fokozódása.

A cselekményvezetést elemezve már egy picinyke visszaemlékezést is a linearitás megtörésének vettem. A novelláknak jócskán több mint a fele nem a korszerű, nemlineáris cselekményvezetés szerint íródott. Az átlagos és átlag alatti írásokban erősen dominál a linearitás – nagyjából azt jelezve, hogy szerzőik még nem igazán magabiztos írók. Az átlagon fölüli művekben a nemlineáris cselekményvezetés jellemzőbb. Érdekes viszont, hogy a legjobbnak és legrosszabbnak ítélt írás egyaránt a korszerű szemléletet követi.

Az írások döntő többsége egyetlen cselekményszállal operál, és ebből a szempontból nem sok különbség tapasztalható az átlagos/átlag alatti és a jónak mondható munkák között. Egészen ellentmondásos a legjobb és legrosszabb viszonya: a legjobb mű ebből a szempontból teljesen maradi, míg a legrosszabb használja az egész sokaságban a legtöbb szálat.

A sokaság valamennyi darabja múlt időben íródott, nem mutatván semmi jelét modernista-posztmodern kísérletezésnek. Ebben a tekintetben az egész termés inkább XIX. századinak mondható.

A teljes sokaságban nagyjából azonosan oszlik meg az E3 és E1 elbeszélésmód használata, bár az átlagos/átlag alatti darabokra inkább az E3 jellemzőbb. A kötet legjobbjai, és személy szerint a kedvenceim is E1-ben íródtak. Csak éppen például a Visnu a Macskacirkuszban narrátora egyáltalán nem törekedve a korszerűségre, a legklasszikusabb XIX. századi módon megszólítja az olvasót (hallgatót). Az írások érettségét leginkább az E1 használatának módja mutatja, amennyiben az író ezt az elbeszélésmódot választotta. E tekintetben szomorú a kép: az írók csaknem fele nem tartotta fontosnak, hogy indokát adja az elbeszélésmód választásának, hogy jelezze, nem egy őrült elme belső monológjáról van szó, hanem meséről, elbeszélésről, levélről etc. Megnyugtató viszont, hogy a legjobbak legalább nem követik el ezt a hibát. Az az elméletem, hogy a hibásan alkalmazott E1 a gyengébb írók (kezdők) attribútuma, itt megerősítést nyer, bár a jobb írások szerzőinek fele is ugyanazt a rossz gyakorlatot követi.

Azt a kezdők körében megszokott butaságot – hála Istennek! – egyikük sem követte el, hogy a monologizáló elbeszélőt megölje az írás végén: ha ilyen írás került volna a kötetbe, teljes joggal mondhatnám, hogy az SF agyhalott.

Ha a novellákban ábrázolt időtávlatokat tekintjük, a kép meglehetősen vegyes, de inkább konzervatív. Szem előtt tartva, hogy fantasztikus történetekről lévén szó, tetszőleges időtávlat szóba jöhetne, mégis csupán az írások harmada operál évezredes vagy hosszabb távlatokkal – a kép inkább konzervatív ebből a szempontból. Személyesen ennek örülök. A millió évek a hihetőségről szóló írói-olvasói közmegegyezés határait feszegetik – egyébként is, szerintem csupán Clarke nagyképűsége hozta ezt a szamárságot divatba (ő sem tudván mit kezdeni vele, természetesen), hogy írógenerációk kísérthető elméi millió évekkel licitáljanak egymásra. Ebben a kötetben is található több milliárd éves időtávlat, amely természetesen csalással operál. Jellemző, hogy a határ-feszegetés ellenére a közönség éppen ezt jutalmazta Hugóval 2010-ben, Peter Watts A sziget című, egyébként nagyon is átlagos írása. Látható, hogy a múltnak nincs nagy divatja, mindössze két írás merészkedik vissza a XIX. századba, egy pedig egyetlen epizód erejéig tízmillió évekkel visszább. Meglepett, hogy alternatív történelemmel, valósággal milyen kevés szerző operál.

Kifejezetten örvendetesnek találom, hogy az írások meghatározó része a jelen, valamint a közel- és számba vehető jövő problémáival foglakozik – talán ilyesmi lenne a sci-fi dolga, ha van neki ilyesmije egyáltalán.

Megdöbbentő, hogy a helyszínt illetően az angolszász szerzők személyes távlata mennyire nem terjed túl azon, amit az erkélyükről vagy teraszukról belátnak, esetleg a porcson ülve megkeresnek a Wikipédián. SF-ről lévén szó, természetes, hogy a helyszínek legalább harmadát a kozmoszba helyezzék – elvégre a csillagok az ablakból is látszanak. A Naprendszeren belül viszont azért léteznének helyek a Szaturnusz holdjain kívül is – de úgy látszik, ma eddig terjed a angolszász sci-fi látóköre. Ha viszont a Földön maradnak, még siralmasabb, és fantáziátlanabb a helyzet. A világtérkép az angolszász szerzők szerint az Egyesült Államokból (Alaszka nélkül), Nagy Britanniából [2] és Ázsia bizonyos részeiből áll – különös tekintettel Indiára. Kína, ahol a világ jövője érik, eszerint nem létezik és Európából csak Olaszország került elő, az is csupán Sterling mediterrán mániája okán. Oroszország, a Közel- és Közép-Kelet, Dél Amerika, Ausztrália, Afrika – az ördögnek sem kellenek.

Az írások csaknem fele tartalmaz ugyan kifejezetten hosszú leíró részeket, de a harmaduk inkább karakter és/vagy cselekmény orientált, ötödük pedig kifejezetten megtalálta az egyensúlyt a leíró és epikai részek között – ez egyértelműen nem XIX. századi képet mutat. Az persze látszik, hogy az átlagos/átlag alatti írások inkább leíróak és az egyensúlyra törekvés inkább a jobb munkákra jellemző.

A kötet összképe és részletei engem továbbra sem győznek meg az angolszász SF felsőbbrendűségéről, irodalmi korszerűségéről, és általában kimagaslóan jó minőségéről. Éppen ellenkezőleg, nagyon is konzervatív, inkább XIX. század felé hajló képet látok, döntően átlagos színvonalú írásokkal, azt, hogy az angolszász SF írók kevéssé hajlamosak az irodalmi kísérletezésre, újításra, új dolgok átvételére. Egyetlen írás, mely egyben a kötet leggyengébb, szinte értékelhetetlen darabja, Jo Walton Szökj más világokba tudományos fantasztikummal című kollázsa, próbál mindenestül posztmodern fogásokkal operálni. Nyilván a szerző tehetségét demonstrálja, hogy nem járt sikerrel, de egészében az, hogy az összkép konzervatív, nem annyira az írókat, inkább a közönségüket minősíti.

A piacorientált irodalom nagyon is tisztában van azzal, hogy mi kell a fogyasztónak, és azt is szállítja neki. A 2007-es, 2008-as és 2009-es a kötet a címlapon így reklámozza önmagát: „Több mint 300 000 szónyi fantasztikus írás.” [3]

Bár általában nem becsülöm sokra a tematikai ítéletalkotást, utolsóként mégis el kell mondani, mi is hiányzik a kötet írásainak zöméből: az ún. mondanivaló és az eredetiség. Mintha a szerzők többsége csak alibiből írna, mintha nem akarna maradandót, általános – ne féljünk a nagy szavaktól! –, vagy örökérvényűt alkotni [4]. Mintha az – általában nem túlságosan eredeti, sokszor izzadságszagú – ötlet lenne a puszta mondandójuk, írói készségeik pedig jobbára kimerülnek a klisés megoldásokban, az állandó „könnyebb út” választásában. Öltöztetgetik, dédelgetik, ajnározzák, fényezik az ötletecskéket, halmozzák a kliséket és frázisokat, csak éppen eközben a szakma alapjairól feledkeznek meg – és természetesen az olvasóról. Azt hiszem, ez leginkább a creative writing tanfolyamok elburjánzásának „köszönhető”. Mondjuk már ki végre: nem mindenki író, aki kész receptek alapján, patikamérlegen kimért szavakat tetszetős elrendezésben képes papírra vetni! Az a scriptor.

Az írások döntő többsége nem ad társadalomrajzot vagy kritikát, valamiféle reflexiót a jelenre a vagy a jövőre. Amelyik pedig ilyesmit tesz, megmarad a ténymegállapításnál, a rögzítésnél, mint egy biztosítási kárbecslő – megoldást még a hőseiken keresztül sem adnak, ajánlanak, jeleznek. Szomorú azt hinni, hogy talán nincsenek is megoldásaik egyáltalán, talán nem is gondolkodtak el megoldási lehetőségeken. A nem űroperett novellák hangulata, világképe végeredményben olyan sötét, olyan pesszimista, az emberiségnek csupán a sötét és szürke oldalát látó és láttató, hogy az olvasónak kedve lenne a kardjába dőlni.

A karakterek ehhez illően hidegek, sterilek, érzés nélküliek. Sokan ahhoz az egyszerű fogáshoz folyamodnak, hogy mindenestül megszabadulnak az emberiségtől, hogy társadalmi kérdésekkel, összefüggésekkel ne kelljen foglakozniuk. A kamaradarab világa előnyös, mert a mesterséges, élettelen, papírkarakterek álságossága kisebb eséllyel lepleződik le.

Azokkal az írásokkal a legkevesebb a baj, amelyek pusztán szórakoztatni akarnak, mint a kötet űroperettjei – legalább valamilyen örök emberi érzéseket, motívumokat, helyeztek a középpontba és szólaltattak meg, mint a szeretet, a szerelem, az igazságérzet, vagy a bosszú…

Csak „Szó, szó szó…” Több mint háromszázezer.

Jegyzetek:

[1] Szélesi nagy nyilvánosság előtt, az Írószövetségben, hülyézett le burkoltan, amikor némi éllel a hangjában megjegyezte, hogy képes voltam nyolcvanezer karaktert írni a kötetről. Igaza volt, ablakon kiszórt idő: nagyjából ekkora kisregényeket szoktam írni. De nem lehetett kevesebbet. Nem érte volna meg. Egyébként ezzel az összefoglalóval az egész közelebb van a százezerhez.
[2] Aki ismeri a kortárs nem zsáner amerikai vagy angol irodalmat, tudja, hogy ott sincsen másképpen. McCarthy, Ellis, Irwin, Palaniuk, Wharton, Proulx, etc. jóformán csak a szomszéd megyéről írnak. (A lektűrszerzők sokkal rugalmasabbak: Crichton, Clawell, Clancy Ludlum, vagy éppen McDonald ebben a kötetben, a világ sok sarkába elviszi az olvasót.)
[3] 1992-ben még „csak” 250 000 volt.
[4] Bármennyire elavultnak is hat egyesek szemében az Alapítvány trilógia, a szöveget újabb és újabb generációk fedezik föl maguknak – és élvezik.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009)V. Szelet Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (IV. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi...
2. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009) III. Szelet Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (II. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi...
3. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009) I. szelet Kissé megkésettnek tűnhet ez az elemzés, hiszen az analizált kötet, és benne az írások már háromévesek. Mentségemre szolgáljon, hogy a Dozois féle Year’s Best kötetek...

Kapcsolódó bejegyzések:

1. SFportal Meetup videó – Magas irodalom-e a sci-fi? A 18. századig nagyjából minden, amit írtak, beletartozott az irodalomba (a levéltől a filozófiai értekezésig), és a modern értelemben vett regény például csak ezt követően...
2. SFportal Meetup – szeptember Újból SFportal Meetup a Főnix klubban – 2009. szeptember 10-én, csütörtökön, este 7 órától! Előadóink lesznek: Németh Attila (Galaktika Magazin): TOP10 írói hiba, amivel felidegesíthető...
3. Ne feledd! – SFportal Meetup: 2009. április 23, csütörtök este! Új, ingyenesen látogatható sci-fi rendezvénysorozat indul Budapesten, SFportal Meetup néven, a tervek szerint havi rendszerességgel. Az előadók alkalmanként a tudományos-fantasztikus művészet öt-öt fontos területét járják...

- 30-án megjelent a Star Trek új Nemzedék Blu-Ray változata. Na nem az egész sorozaté, egyelőre csupán három részt tartalmaz a lemez, ami pedig nem más mint Encounter At Farpoint (az emberiség nevében – bevezető rész), Sins of the Father (Klingon vér – Worf a nagy tanács elé kerül, mert a Durasok szerint az apja segítette a Romulánokat Khitomernél) és az The Inner Light (Benned élünk tovább – Egy szonda Picard agyába közvetít adatokat, így leél egy teljes életet a szonda készítői között. Ezért kapott a TNG Hugo és Emmy díjat). Az amazonon már feltűnt a DVD, és 7 fontba kerül. Íme a régi és az új minőséget összehasonlító videó:

- 21-én három új lego Star Wars set jelent meg, mindhárom egy bolygót, és valami összeszerelhető járművet tartalmaz. Az első a Naboo bolygót, és egy Naboo starfightert (a pilótájával), a második Tatooint Sebulba járművével és ő magával, a harmadik pedig a Halálcsillagot egy Tie Fightert és pilótáját. készletenként 10 fontba kerülnek.

- Szukits könyvkiadó front: jövő hó nyolcadikán jelenik meg a Death Trooper (Halálosztag) című Star Wars regény, ami szépen elüt az univerzum többi regényétől. Ez ugyanis egy zombis horroros- csillagrombolós mű. Az új ötlet érdekesen hangzik, viszont a kritikai visszhangja nem valami bíztató
Aztán – még mindig február hónapban – 18-án jön a következő, a 12 Gaunt szellemei regény, a Vértestvérek, amelyben a Tanith első és egyetlen tagjai ezúttal túszt fognak menekíteni, persze Warhammer 40000 stílusban .
22-én Asimov sci-fi krimije következik, az Acélbarlangok, amelyben egy robottal társuló nyomozónak kell felderíteni egy gyilkosság ügyet, mielőtt az emberiség fejlettebb, exobolygókat gyarmatosító nemzetsége meg nem orrol a Földet túlnépesített felebarátiakra. (- Az egyetlen nem vérmes című mű a listában. Éljen a változatosság.)
29-én előkerülnek ismét az Alienek, A halál árnyékában című regényben, ami egy csoport szerencsevadászról szól, akik egy kies bolygón, az Alienek kincsére pályáznak (fura, nem igazán kincsbirtoklóknak ismertük meg őket. De ha a mesebeli sárkányoknak lehet, akkor…). A végeredmény nem lehet kérdéses: “jön a futás, meg sikoltozás” – ahogy Ian Malcolm mondta az Elveszett világban .
Március végén pedig megjelenik MO-n az első The Old Republic regény, a Végzetes szövetség . Ezúttal a Huttok kavarják meg a “békés” háborúzgatást, mert árverésre bocsátanak valami eszméletlenül ősi és erős műtárgyat, ami akár az egész Galaxis végét is okozhatja, és aminek az elpusztítása érdekében még együttműködni is hajlandó a Köztársaság és a Sithek. Jól hangzik.

Lockout Trailer: felettébb kellemetlen dolog, ha az ember egy föld körül keringő űrállomáson reked egy rablázadás miatt. Az elnök lányával pont ez történt, így hát nyomás megkeresni a világ legjobb kormányügynökét, felküldeni őt az űrállomásra, aztán akár megoldottnak is lehet tekinteni az állapotot. Az über kormányügynök ezúttal a Mementoból ismerős Guy Pearce, a lány pedig a Takenes és Lostos Maggie Grace. Meglehetősen radar alatt érkezett ez film, de e trailer alapján érdemes lesz figyelemmel kísérni (megjelenés ápr 20):

Új kép a harmadik Riddickből: Nem nagy eresztés, de Riddick még mindig cool.

- A Torchwood az újjászületése után alig egy évaddal már szünetre kényszerül. Az ok a producerben keresendő, és idén már nem is forgatnak új részt. De az egyik főszereplő – Eve Myles – megszellőztette a hírt, hogy a stáb 2013-ban mozifilmet akar csinálni, nem új évadot. A Föld gyermekei címet viselő harmadik évad remek minősége miatt (ami durván két mozifilm hosszúságú minisorozat volt) szerintem minden okunk megvan a bizakodásra.

Ha valaki tud valami érdekes hírt, ami esetlegesen kimaradt volna ebből a listából, az ne habozzon: ragadjon billentyűzetet és ossza meg itt lent. A kommentelők között végtelen számú köszöntet sorsolunk ki.

Források: scifistorm, SFX, io9, SG

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Sci-fi rövidhírek – Január 1/2 - Brit bevándorlás az új Star Trek filmbe: A Doctor Who-ból ismert Mickey Smith (Noel Clarke), Sherlock az új Holmes sorozatból (Benedict Cumberbatch. Belsős Sherlock...
2. Star Trek klubnap a Sugárban A Magyar Star Trek Klub 2009-ben is megrendezi szokásos őszi születésnapi rendezvényét. Ezúttal a Sugár üzletközpontban (Örs vezér tere 24., első emelet, a mozi alatt),...
3. 45 éves Star Trek – infógrafika A Star Trek, a világ legnépszerűbb science-fiction sorozata a bemutatásának 45. évfordulóját ünnepelte tegnap. A Space.com egy remek infografikával ünnepelte a jeles alkalmat, amelyen keresztül...

Kapcsolódó bejegyzések:

1. SFblogs ajánló #48 A héten rengeteg bejegyzés született, továbbra is nagyon aktívak voltak az SFblogs  bloggerei. (...)Teljes bejegyzés: SFblogs ajánló #48 © Nita for SFportal Sci-Fi Magazin, 2008....
2. SFblogs ajánló #49 Horváth Gyula egy hosszú bejegyzésében Brandon Hackett két új, a transzhumanizmussal kapcsolatos regényéről ír. Mohicane a Solaria oldalára kikerült írására hívja föl a figyelmünket, ami...
3. Battle: Los Angeles kritikák [SFblogs ajánló] A múlt héten bemutatták a Battle: Los Angeles című filmet, ami az idei év egyik legjobban várt sci-fi alkotása volt. A saját kritikánkban azt írtuk,...

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Trónok harca: Királyok csatája – a második évad új szereplői Több, mint 13 Emmy-jelölést kapott a Trónok harca tévésorozat, mely az HBO egyik legsikeresebb műsora lett idén – a második évad forgatása hamarosan megkezdődik. Minthogy...
2. Trónok harca – megrendelte a második évadot az HBO! 2,2 millió néző látta az Egyesült Államokban a Trónok harca első két epizódját, a három ismétléssel együtt pedig összesen 4,2 millió nézőre bővült ez a...
3. (18+) True Blood vs Trónok harca – melyik HBO pilotban több a szex és a meztelenség? Manapság a fizetős kábelcsatornák által készített sorozatokban egyre több a szimpla meztelenség vagy épp a szexjelenet – gondoljunk csak a Starz által készített Spartacusra, vagy...