Részlet

Szakurazaka Hirosi: A holnap határa – regényrészlet I.


„Sci-fi az adrenalinfüggőknek. Gyorsan olvastatja magát, oda vág és megsoroz. Kösd be a biztonsági övet és élvezd!”

John Scalzi, a Vének háborúja és a Szellemhadtest szerzője

Amikor a földönkívüli gitaik invázióra indulnak a Föld ellen, Kirija Keidzsi csupán egy a sok újonc közül, akiket harci páncélba öltöztetnek és ölni küldenek. Keidzsi meghal a csatatéren, csak hogy minden reggel feltámadjon, harcoljon és újra meg újra meghaljon. Százötvennyolcadik feltámadása alkalmával üzenetet kap egy titokzatos szövetségestől, Rita Vrataskitól. Vajon a nô Keidzsi megmenekülésének vagy végső halálának a kulcsa?

a-holna-hatara-borito1

Az ütközet első tíz perce a félelemről szól.

Képzeljük csak el a katonák helyzetét: gyilkos acélzivatar…

A távolban süvítő golyóknak mély, érdes hangja van. Száraz recsegésükbe beleremeg a gyomor. A közelben repesztő lövedékek tisztán sivítanak. Egy koponyaszaggatóan éles hangú golyó épp felém tart. Belefúródik a földbe. Por verődik fel. Majd jön a következő, és lyukat hasít a porfüggönybe.

Az ujjnyi lövedékek ezrei közül, amelyek feketére festik az eget, elég egyetlen egynek keresztülütnie az embert, hogy vége legyen. Hogy az, aki az előbb még mozgott, nevetett, viccekkel szórakoztatott, egy pillanat alatt langymeleg húscsomóvá váljon.

A halál mint olyan, hirtelen dolog. A pillanat műve. És nem ismer kegyelmet.

De attól még örülhet, aki fel sem fogja, mi történik vele. Mert sok katona szenved előtte összetört csontokkal, szétszaggatott belsőségekkel, maga alatt terjengő vértócsával. És a sárban fuldokolva várja magányosan, hogy odalopakodjon a háta mögé a Halál, és nyaka köré fonja jeges kezét.

Ha létezik is mennyország, biztosan hideg hely. És sötét. Nem vár ott más, csak a magány.

Félek.

Remegő kézzel, dermedt ujjal húzom meg az elsütőbillentyűt, és felhevült golyókkal szórom tele a környéket, hogy elzavarjam magam mellől a Halált.

Ra-ta-ta, rúg vissza a puskám. Erőteljesebben ver, mint a szívem. Lám, a katona lelke nem a testében lakozik, hanem a fegyverében szunnyad. Ahogy vörösödni kezd a puskacső, úgy változik a minden porcikámat markában tartó félelem haraggá.

Dühös vagyok a kibaszott parancsnokságra, amelyik a pofátlanul szűken mért légi támogatással akarta kiszúrni a szemünket.

A kibaszott vezérkari irodára, amelyik ezt a kalapszar haditervet kitalálta!

A kibaszott tüzérségre, amelyik lespórolta a bal szárny bombázását!

Arra a kibaszott, smucig állatra, aki képes volt itt meghalni a nyakamon!

De mindenekelőtt erre a kibaszott ellenségre, aki az életemre tör. Tessék, nesze egy kis haraggal hevített acél!

Minden ellenség, ami mozog.

Dögöljetek meg mind! Váljatok mozdulatlanná!

Hiába szorítottam össze a fogamat, feltört a nyöszörgés.

Nem kellett hozzá sok, hogy kifogyjon a húsz milliméteres puskám, amely percenként négyszázötven lövedékes sebességgel dolgozik. De kit érdekel? Mit kezdjek a golyókkal, ha már hulla vagyok? Kicseréltem a tárat.

– Újratöltök!

A társam, aki fedezne a kiáltásom hallatán, már nem élt. A szavaim üresen foszlottak szét a levegőben a rádióhullámok szárnyán. Meghúztam a ravaszt.

Jonabaru, a katonatársam, telibe kapta a legelső golyót, amely az ellenféltől jött. Rohampáncélját felnyársalta egy szigonylövedék. A testén keresztülhatolt lándzsahegy eltompult, és valami zsíros folyadék tapadt rá, amiről bajosan lehetett volna megállapítani, hogy vér vagy olaj. A páncél úgy tíz másodpercig táncikált magában, mire lecsillapodott.

Fölösleges lett volna szanitéceket hívni hozzá. A melle alatt két centi átmérőjű lyuk tátongott, egészen a hátáig. A találat erejétől felpöndörödött, majd a súrlódás hevétől égni kezdett a rés pereme, és a sebet narancssárga lángnyelvek nyaldosták körbe. Még egy perc sem telt el az ütközet kezdetét jelző parancsszó óta.

Bár unos-untalan az orrom alá dörgölte, hogy ő mennyivel tapasztaltabb, és a tetejébe folyton elszólta magát, ki a tettes a detektívregényekben, de azért annyira nem volt rossz ember, hogy megérdemelte volna a halálát.

A századom – 301. hadosztály, 12. páncélos gyalogezred, 3. zászlóalj, 17. század – száznegyvenhat fővel a Kotoiusi-sziget északi részét védte. Miután a katonai csapatszállító helikopter kitett minket itt, meghúzódtunk az ellenfél bal szárnya mögött, és az volt a feladatunk, hogy egyenként megsemmisítsük a frontális támadás elől menekülő ellenséges elemeket.

Csakhogy…

Jonabaru meghalt, mielőtt egyáltalán harcolhatott volna.

Ez igen váratlanul ért. Vajon szenvedés nélkül távozott a másvilágra?

Egyszer csak azt vettem észre, hogy én, illetve a csapatom a harctér kellős közepén vagyunk. Nemcsak az ellenfél, hanem a mieink is felénk lövöldöztek. Hallani csupán kiáltásokat, sírást és káromkodást lehetett: – Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! – A szakaszparancsnok rögtön az elején meghalt. A rangidős tizedes szintén. Egy ideje nem hallottam már a támogató helikopter propellerzúgását. A rádiókapcsolat megszakadt. Az osztag szétszóródott.

Én azért maradtam életben, amikor Jonabaru telibe kapta, mert épp hasaltam.

Miközben a többiek teljes erőbedobással küzdöttek, én egy rohampáncél maradványainak rejtekében cidriztem. Az egész testet beborító rohampáncélok a méltán világhíres japán gyártmányú kompozit páncéllapból készülnek. Ha egy réteg nem lenne elég, talán kettő felfogja az ellenséges golyókat – gondoltam jobb ötlet híján.

Reméltem, egyszer majd csak felszívódik az ellenfél, ha addig meghúzom magam, hogy ne is lássam. Jó, igen. Be voltam tojva.

Én csak egy újonc voltam, aki most jött a kiképzőiskolából. Hiába tudtam, hogyan kell elsütni egy gépfegyvert vagy egy pilumvetőt, fogalmam sem volt, hogyan kell velük bánni, hogy haszna is legyen.

Bárki húzza is meg a ravaszt, a golyó ki fog repülni. Bumm! Csakhogy én a harctérrel kapcsolatban reménytelenül kevés ismerettel rendelkeztem. Mikor kell elsütni, hogy eltaláljam az ellenfelemet, vagy hova lőjek, hogy kitörhessek, ha körülfogtak?

Újabb ellenséges lövedék száguldott el a fejem felett.

A vér ízét érzem a szájamban.

A vas ízét. Ez bizonyította, hogy még élek.

Valamitől síkos volt a kezem a kesztyűben. A páncélom rezgéséből tudtam, hogy a telep még nem mondta fel a szolgálatot. Gépolaj szagát éreztem. A légszűrő is a végét járta, a kinti bűz befurakodott. Az ellenfél maradványaiból szétmorzsolt levelek illatához hasonló szag szállt fel.

Egy ideje semmit nem éreztem hastól lefelé. Nem fájt a sebem, pedig fájnia kellett volna. Fogalmam sem volt, hogy ez most jó vagy rossz. Azt mondják, a szenvedés az élet jele. Bár történetesen nem bántam, hogy nem kell izgulnom a páncélom aljába csurgott vizeletem miatt.

Az aeroszoltöltetű gránátjaimból egy sem maradt. A húszmillis géppuskámban harminchat töltény volt még. Öt másodperc kell, hogy kiürüljön a tár. Az aknavető, amelyhez fejenként három gránátot kaptunk, elkallódott, mielőtt használhattam volna. A fejemen lévő segédkamera romokban, a bal karomon súlyosan megrongálódott a páncélzat, és még maximális teljesítményre kapcsolva is csupán a harci üzemmód negyvenkét százalékán állt. Kész csoda, hogy a pilumvető a bal vállamon épségben megúszta.

A pilumvető közelharci fegyver, amely volfrám-karbid rudakat lő ki nagy erejű robbanószer segítségével. Csak akkor használják, ha pofonközelbe került az ellenfél. Egy-egy puskaporral telt tölténye akkora, mint egy felnőtt férfi ökle. Kilencvenfokos becsapódási szögnél egyetlen anyag képes megállítani: a tankok frontpáncélja. A tár húsz töltényt bír el, és amikor először meghallottam ezt a számot, azt gondoltam, hogy ha valaki a csatatéren hússzor is karnyújtásnyi távolságba került az ellenféltől, már biztos nincs az élők sorában, de ez meglepő módon nem így van.

Nekem még négy töltényem volt.

Elhasználtam tizenhatot, és talán tizenötször mellélőttem.

Vagy inkább tizenhatszor.

A sérült fejkijelzőmnek eltorzult a képernyője. A torzítás helye holt tér volt. Ott akár meg is bújhat az ellenség, észre sem veszem.

Állítólag, ha megszokja az ember a páncélt, segédkamera nélkül is tudja, mi zajlik körülötte. Hisz nem csak látásra van szükség a harchoz. Érezni kell a lökés erejét, ami áthatol a laminált fémen és kerámián, és nekimegy a puszta testnek. Tudni, mennyire kell meghúzni a ravaszt. Érezni a talajt a lábunk alatt. A tapasztalt katonák mindezek mellett pontosan megértik azt a sok számot is a mérőműszereken.

Én viszont nem.

A zöldfülű katonának, aki csak most érkezett a harctérre, az égvilágon semmiről sincs fogalma.

Kifújtam a levegőt.

Belélegeztem.

Áporodott izzadságszagot éreztem. Nem volt valami kellemes. És mennyire szerettem volna letörölni a csurgó taknyomat!

Megnéztem az órát a kijelző szélén. Hatvanegy perc telt el az ütközet kezdete óta.

Na nehogy már! Megesküdtem volna rá, hogy már három hónapja harcolok megállás nélkül.

Körbenéztem. Előre, hátra, jobbra, balra.

Ökölbe szorítottam a kezem a kesztyűben. Nem szabad a szükségesnél jobban erőlködnöm, figyelmeztettem magamat, mert attól csak alacsonyabban érnek célba a lövéseim.

Egy árnyék keresztezte a látómezőmet.

Nem volt idő ellenőrizni a Doppler-radart.

A biztonság kedvéért lőttem egyet.

Szinte pattogtak a porfelhők egymás után a nyomában.

Az ellenség golyói csak úgy hasítottak a levegőben, az enyémek bezzeg elkanyarodtak a célpont előtt, mintha valami természetfeletti erő működne közre. A fegyver már csak ilyen egy jószág, mondta az egyik tanárom a kiképzőiskolában. Szerintem meg igazságtalanság, ha az ellenfél nem hallja a felé repülő lövedék süvítését. Nem az lenne a fair, ha mindannyian közvetlen közelről éreznénk a nyakunkban a Halál lihegését, miközben a golyózáporban sétálunk?

Bár arra nincs garancia, hogy egy nem emberi lényt ugyanúgy elönt a félelem egy halálsikoly hallatán, mint egy embert.

Az Egyesült Antiinváziós Hadsereg ellenségei szörnyetegek. Az emberiség gitaioknak nevezi őket.

De ez tök mindegy, az ellenség ellenség, és kész. Dögöljön meg.

Elfogyott a töltény.

A világosbarna ködben felbukkant egy csálé gömböc alakja.

Alacsonyabb volt egy embernél. Egy páncélos gyalogosnak úgy a válláig érhetett. Ha az embert egy függőlegesen fölállított botnak vesszük, akkor a gitai ránézésre egy hordó négy rövid végtaggal és egy farokkal. Magunk között egy vízbe fúlt béka két lábon járó, fölpuffadt teteméhez hasonlítjuk. Bár azt mondják, biológiailag inkább a tengeri csillaghoz áll közelebb.

Kisebb célpontot jelentenek, mint egy ember, tehát nehezebb eltalálni őket, viszont nagyobb a súlyuk. Körülbelül annyira nehezek, mint azok a bazi nagy hordók, amelyeket az amerikaiak bourbon készítésére használnak, dugig töltve vizes homokkal. Holmi kis emlősállat, akinek a teste hetven százaléka víz, nyomába sem érhet ennek a tömörségnek. Rövid karjaival elég egy legyintés, hogy az emberi test miszlikbe szakadjon. A kilövellő nyílásnak nevezett résen keresztül kilőtt szigonylövedékeknek ugyanakkora ereje van, mint egy negyvenmillis géppuskának.

Mi pedig beburkolózva a rohampáncélunkba, amely gépi erővel megnöveli az izmaink teljesítményét, süniként kucorgunk a legmodernebb tudományos kutatások által kifejlesztett harci felszerelésben. A páncélunknak meg sem kottyan, ha közvetlen közelről beleeresztenek egy shotgunnal.

De hiába állunk benne a gitaiok elé, mert összehasonlíthatatlanul ők az erősebbek, még ha velük szemben nem is érezni olyan fiziológiai félelmet, mintha egy medvével találkoznánk, vagy megéreznénk egy tigris tekintetét a hátunkon. Egy gitai nem ordít. Egy gitai nem vág félelmetes pofát. Egy gitai nem fitogtatja kiterjesztett szárnyakkal a méretét. Csak gépiesen irtja az embert.

Úgy éreztem magam, mintha kóbor macska volnék, aki az út közepén megdermedve látja, hogy a teherautó kereke egyenesen felé tart. Nem voltam képes megérteni, miért kellett nekem ilyen helyzetbe kerülnöm.

Nem maradt egy töltényem sem.

Folytatás ITT

Szerző: Szakurazaka Hirosi
Cím: A holnap határa
Kiadó: Gabo
Fordító: Mayer Ingrid
Kategória: sci-fi
ISBN: 978-963-689-913-4
Terjedelem: 224 oldal
Ár: 2990 Ft
Kötés: kartonált
Borító körülvágott méret: 135×210 mm
Várható megjelenés: 2014. május