Gallifrey imádásra méltó ősi törvénye nem tóparti olvasmány: a sötét Rassilon-kor idejéből származó Leletek közé tartozik, és nem kerülhet rossz kezekbe. A felülmúlhatatlanul gonosz Skagra pedig meg akarja szerezni a könyvet, és még ennél is alattomosabb tervet forgat a fejében. Teljesen egyértelmű, hogy ebben a helyzetben csak a Doktor, Romana és K-9 segíthet.   A Shada az utánozhatatlan Douglas Adams forgatókönyve alapján készült: a legendás, „elveszett” Ki vagy, Doki?-történet a klasszikus tévésorozathoz íródott. A tervezett epizódok végül nem kerültek képernyőre, Gareth Roberts azonban regényt írt Adams munkája alapján.    

Kritikák:

Meglepő, letehetetlen, minden igényt kielegít, és hűséges a csodálatosan tehetséges szerző szelleméhez, aki túl fiatalon távozott közülünk.

Doctor Who Magazine

Amolyan Szent Grál a Ki vagy, Doki? rajongóinak.

Belfast Telegraph

Roberts remek munkát végzett Douglas Adams hangjának imitálásával, a kultikus szerző utánozhatatlan humora átüt a sorokon.

Nicole Wakelin, wired.com

Részlet

1. fejezet

2. fejezet

  doctor-who-shadaChris Parsons úgy érezte, mintha az idő elmúlna felette, ugyanakkor ki is fogyna belőle. Arra nem volt ideje, hogy azon meditáljon, hogyan művelheti vele az idő egyszerre mindkettőt. Először is huszonhét éves volt. Huszonhét! Az évek múlásával felfigyelt arra a szégyenletes hajlamára, hogy naponta nagyjából egy nappal válik idősebbé, és most, miközben e szokatlanul napfényes októberi szombat délutánon elbiciklizett otthonról a nem messze lévő St. Cedd’s College-ig, érezte, hogy egy újabb nap rakódik rá a már meglévőkre. Ahogy kerékpárján elhaladt mellettük, az ódon utcák és az egyetem még ódonabb, szürke bordás, osztott ablakú, magas kőépületei mintha gúnyosan néztek volna rá. Hány száz ifjú ember járta ezeket az épületeket, hányan tanultak, diplomáztak, kutattak, publikáltak bennük? Mára mind elporladtak. Kilenc évvel ezelőtt hamvas képű gimnazistaként érkezett Cambridge-be, és úgy jutott el a fizika diploma megszerzéséig, hogy különösebben oda sem kellett figyelnie. A fizikát nagyon értette. Most egy hosszú és csak nagy ritkán izgalmas posztgraduális küzdelmet vívott a szigma részecskékkel. Előre meg tudta mondani bármely, tetszőlegesen kiválasztott szigma részecske kóros elváltozásának pontos arányát. De ma még Cambridge is – amit szeretett, bár már olyan magától értetődőnek vett, mint hogy a nap reggelenként felkel – mintha tovább erősítette volna benne a hanyatlás érzését. Gyakran feltette magának a kérdést, hogy maradt-e még valami felfedeznivaló a kutatási területén. Vagy bármely más kutatási területen. Számára a modern világ néha megismerhetetlenül futurisztikusnak tűnt. Videokazetta, digitális órák, beépített memóriájú számítógépek, különleges effektekkel ellátott filmek, amelyek legalábbis Chrisszel elhitették, hogy egy ember képes repülni. Hová fejlődhetnek ennél tovább a dolgok? Elhaladt egy falka elsőéves mellett, akik mind egy szálig, fiúk-lányok egyaránt, rövidre nyírt hajat és csőnadrágot viseltek. Hogy történhetett ez? Egyetemista korában Chris trapéz szárú farmert hordott, és hosszú volt a haja. Ma is a hosszú hajat kedvelte. A fiatalsághoz tartozott: ahhoz a nemzedékhez, amely egyszer és mindenkorra tökéletesen meg fog változtatni mindent. Nem jöhet egy újabb generáció, még nem, addig nem, amíg több minden meg nem változik egyszer és mindenkorra és tökéletesen. Ez nem járja. Az ég szerelmére, alig pár hónap múlva már az 1980-as éveket írják. Az 1980-as évek napnál világosabban a távoli jövőben vannak, nincs joguk hozzá, hogy csak úgy elkezdődjenek, amíg ő nem készül el. Igen, az idő nagy általánosságban elmúlt felette. Ugyanakkor egy sokkal közelebbről meghatározott szempontból kezdett kifutni belőle. Clare Keightley hétfőn megy el Cambridge-ből. Az Államokban kapott állást valami kutatóintézetben, már beadta a felmondását az egyetemen. Még három rövid nap, és soha többé nem látja őt, soha többé nem lesz lehetősége újabb beszélgetést kezdeményezni vele. Meglehetősen sokat beszélgettek, meglehetősen sokszor találkoztak, és Chris minden találkozásuk végére kétségbeesett. Valahányszor találkoztak, és főleg az utóbbi időben, mindig azt érezte, mintha Clare arra várna, hogy ő mondjon valami nyilvánvaló és fontos dolgot, de sehogy sem tudott rájönni, mi lehet az. Miért kellett ilyen megfélemlítőnek lennie? És neki miért kellett így beleszeretnie? De kitalált valamit, hogy kapjon még egy utolsó esélyt, hogy imponálhasson neki. Egy ürügyet, hogy még egyszer szólhasson hozzá, és a figyelmességével úgy lenyűgözze Clare-t, hogy végre-valahára elárulja, mi az, amit hallani szeretne tőle. Ezért karikázott most át az ódon boltív alatt, majd be a St. Cedd’s College megkapó szépségű előudvarába. Letette a kerékpárját a sorba, a többi közé, amelyek a diákok ingyenes és korlátlanul csereberélhető közlekedési eszközeként szolgáltak. Elővett egy darab papírt az aktatáskájából. Prof Chronotis, P-14-es szoba. A portást keresve körülnézett, de ő nyilván épp a körútját végezte, így Chris elkapott két hallgatót azok közül, akik nem tűntek külföldinek – egyikükön, hál’ Istennek, egy Jethro Tull-póló volt –, akik elirányították az épület egy repkénnyel befutott sarkához, ahol egy ajtó rejtőzött. Chris gondolataiba merülve, a Clare-t, az idő múlását és hasonlókat illető aggodalmaival eltelve haladt végig a szűk, faburkolatos folyosón a P-14-es szoba felé. Eközben kutató elméje egy apró zugában öntudatlanul is feltámadt a kíváncsiság a környezet építészeti furcsasága láttán. Határozottan úgy nézett ki, mintha a folyosónak a P-13-as szobánál véget kellene érnie, de egy támfal és egy sarok után egy toldalék elvezetett a P-14-es szobához. Ez így rendben is volt, hiszen az egyetemi épületek közül sok a felújítások és hozzáépítések miatt meglehetősen eklektikus képet mutatott, itt viszont az volt a különös, hogy az épület szerkezetében nem látszott semmiféle törés. Mintha a toldalék pontosan abban az időben épült volna, mint az épület, amelyhez hozzátoldották. Ez tudat alatt – de olyan mélységben, hogy ő maga nem is tudott róla – zavarba hozta Christ. Felfigyelt viszont egy állandó, nagyon halk elektromos búgásra, ami egyre erősödött, ahogy közeledett az ajtóhoz, amelyen a P-14 PROF CHRONOTIS feliratú tábla volt. Ezekben a régi épületekben az elektromos vezetékek, amelyeket talán még maga Edison épített be, gyalázatos állapotban voltak. Chris úgy nyúlt a kopogtatóért és ütötte meg vele párszor az ajtót, hogy fel volt készülve az áramütésre. – Tessék! – szólt ki egy távoli, rekedtes hang. Rögtön felismerte Chronotis orgánumát, noha csak egyszer, és akkor is csak nagyon rövid időre találkoztak. Így aztán belépett, majd egy kalapokkal, kabátokkal és csizmákkal telezsúfolt kis előszobán átkelve belökött egy furcsán masszívnak látszó belső faajtót. Egy tágas, tölgyfa burkolatú, régi bútorokkal gyéren berendezett szobában találta magát. Igaz, a bútorokat az első pillanatokban nehéz volt kivennie, mert minden elérhető, sőt néhány elérhetetlen felületen is könyvhalmok tornyosultak. A falakat körös-körül könyvespolcok borították, amelyek polcain két sor mélységben, és azokon keresztben könyvek zsúfolódtak össze, de olyan tömegben, hogy kis híján szétfeszítették a polcokat. Könyvek hevertek a pamlagon, a székeken, az asztalokon; ingatag oszlopokban álltak, néhol derékmagasságban, a szőnyegen. Kemény- és puhafedelű könyvek, albumok, kinyitva háromdimenzióssá váló képeskönyvek – gyűröttek, szamárfülesek, teafoltosak, némelyik egy bizonyos oldalnál visszahajtva, soknak jelölőcetli kandikált ki a lapjai közül, és témája, mérete, kora vagy szerzője szerint egyik sem mutatott összefüggést a mellette lévővel. A mindig éhes hernyócska egy poros, György-kori frenológiai értekezés mellett hevert. Chris meghökkent. Hogy az ördögbe rághatja át magát valaki ilyen rengeteg könyvön? Ehhez több élet kell. De akármilyen végletesnek tűnt is a dolog, Chris hozzá volt szokva az idősebb cambridge-i professzorok különcségeihez. Még a szoba túlsó felében látott másik, az összes többinél is különösebb tárgy láttán is igyekezett megőrizni az önuralmát. Egy rendőrségi telefonfülke állt ott. Chris évek óta nem látott ilyet, arra pedig végképp nem számított, hogy itt fog találkozni eggyel. Gyerekkorában, ha felutaztak a fővárosba, a londoni utcasarkokon ismerős látványt nyújtottak ezek a fülkék. Pont mint ez: kékre festett, ütött-kopott, magas fafülke, a tetején lámpával, az ajtaján tábla, mögötte pedig egy telefon. Az igazán különös az volt benne – már azon felül, hogy itt állt, ebben a szobában –, hogy több szétlapított könyv széle is kikandikált a talapzata alól, mintha a fülkét nagy magasságból valahogy ide, ebbe a szobába pottyantották volna. Chris még föl is nézett a mennyezet alacsony gerendáira, hogy ellenőrizze, valójában nem így történhetett. A bejárati ajtón pedig semmilyen módon nem szuszakolhatták át. Chronotis professzor hangja egy ajtó mögül hallatszott, amely valószínűleg a konyhába vezetett. – Elnézést a felfordulásért. Tudja, kreatív rendetlenség! – Ööö, persze, igen – dadogta Chris. A legveszélyesebbnek tűnő könyvoszlopokat óvatosan kerülgetve beljebb merészkedett a szobába. Hogy fogja itt megtalálni azt, amit keres? Várta, hogy a professzor kilépjen a konyhából. Hiába. – Ööö, Chronotis professzor úr! – kiáltotta. – Teát? – hangzott a válasz. – Igen, köszönöm – vágta rá Chris automatikusan, noha valójában szeretett volna elmenekülni ettől a sok furcsaságtól, hogy mielőbb folytathassa a saját, sokkal fontosabb témáiról való gondolkodást. – Helyes, épp most tettem föl a teavizet – felelte Chronotis, és a konyhából kilépve, a veszélyes helyeket szórakozottan kerülgetve beljebb jött a szobába. Egy két héttel ezelőtti, futó találkozást követően Chris úgy könyvelte el magában Chronotist, mint egy újabb különc cambridge-i professzort, akit az akadémia évtizedek óta eltűr és elszigetel. Megfeledkezett arról, hogy milyen nevezetes személy is ő. És ez megint egy bosszantó furcsaság, gondolta, mert az ember nem feledkezhet meg egy nevezetes személyiségről. Arra a megállapításra jutott, hogy valószínűleg túlságosan is magával volt elfoglalva, ezért feledkezhetett meg Chronotisról. A kis termetű, nyolcvan-valahány éves professzor rosszul szabott tweed öltönyéhez nyakkendőt viselt, arca mély ráncoktól barázdált volt, bozontos ősz haja mellett csenevész szakállat viselt. Jóságos pillantású fekete szemével áthatóan nézett Chrisre félhold alakú szemüvege fölött. Jóságosan és áthatóan, gondolta Chris. Olyan szem nincs, ami egyszerre jóságos és átható pillantású. – Khm, Chronotis professzor úr – kezdte, elszánva magát, hogy visszatereli a dolgokat a normális medrükbe. – Nem tudom, emlékszik-e, két héttel ezelőtt találkoztunk egy kari rendezvényen. – Nyújtotta a kezét. – Chris Parsons. – Ó, igen, igen! – szorongatta lelkesen a kezét a professzor, noha teljesen világos volt, hogy egyáltalán nem emlékszik rá. – Élvezi az efféle kari bulikat? – sandított fel rá kissé gyanakvóan. – Nos, tudja, hogy van ez – rándított egyet a vállán Chris. – Nem hinném, hogy bárki is élvezné őket… – Egy sereg unalmas, öreg prof vég nélküli fecsegése egymás között – húzta el a száját a professzor. – Igen, így is mondhatjuk… – És oda sem figyel arra, amit a másik mondana! – Nos, igen, aznap este ön azt mondta… – Csak beszélnek és beszélnek és beszélnek, másokat meg sem hallanak! – Valóban – mondta Chris. – Nos… – Nos, micsoda? – meredt rá a professzor inkább átható, mint jóságos tekintettel. Chris úgy döntött, megpróbál a kedvében járni. – Remélem, nem veszem túlságosan igénybe a drága idejét. – Az időmet? – nevetett a professzor. – Idő! Ne beszéljen nekem az időről! Nem, nem, nem. Ha majd annyi idős lesz, mint én, rá fog jönni, hogy az idő egyáltalán nem olyan fontos. – Végigjáratta a tekintetét Chrisen, és kicsit szomorúan hozzátette: – Nem mintha arra számítanék, hogy megéri azt a kort. Chris nem nagyon tudta, hogyan fogadja ezt a megjegyzést. – Valóban? – Igen – felelte a professzor, és elnézett a távolba. – Emlékszem, egyszer mondtam a kollégium utolsó előtti igazgatójának, az ifjú Frencham professzornak… – Ekkor hirtelen elhallgatott. – Várjunk csak egy pillanatig, nem az utolsó előtti-előtti kollégiumigazgató volt? De még az is lehet, hogy hárommal korábbi… Chris összeráncolta a homlokát. Egy kollégiumigazgató átlagban ötven évig volt hivatalban. – Három? – Igen, Nagyon rendes fiatalember volt – felelte a professzor. – Kilencvenéves korában, tragikus körülmények között halt meg. Micsoda veszteség. – Kilencven? – kérdezett vissza ismét Chris. Chronotis bólintott. – Elgázolta egy kétlovas fogat. – Mit mondott neki? – tudakolta Chris. – Honnan tudhatnám? – pislogott Chronotis. – Már nagyon régen volt. Chris úgy döntött, nem erőlteti a témát. Szeretett volna mielőbb kint lenni ebből a furcsa, zümmögő szobából, messze kerülni a benne lévő sok furcsaságtól és a hely különös lakójától. – Igaz, valóban. Professzor úr, amikor találkoztunk, ön volt olyan kedves és megígérte, hogy ha benézek önhöz, kölcsönad nekem párat a karbonos kormeghatározásról szóló könyvei közül. – Ó, igen, boldogan – bólogatott a professzor. Ekkor éles fütty hallatszott a konyhából. A professzor felugrott, a szívéhez kapott, majd a mellkasa másik oldalához rántotta a kezét. – Á – mondta megnyugodva. – A teáskanna lesz az. – Sietve, a könyvoszlopokat kerülgetve megindult a konyha felé, és közben visszaszólt Chrisnek: – A nagy könyvespolc túlsó jobb oldalán találja a kért könyveket. Alulról a harmadik polcon. Chris oldalazva elhaladt a rendőrfülke mellett, úgy, hogy közben ne nagyon gondoljon rá, majd pillantását végigfuttatta a professzor által említett polcon. Kihúzott egy könyvet, egy vékony, bőrkötéses példányt, amelynek fedelén a kelta díszítőelemekhez hasonló, aranyozott cirádák voltak. Amikor kinyitotta, jelek, hieroglifák vagy matematikai képletek egymás alá írt sorait látta maga előtt. És hirtelen, valami rejtélyes okból régmúlt emlékek érzékletes képei tolultak fel benne. Hétéves volt, nagyapja ölében ült a congresbury-i hátsó kertben, krikettet hallgattak rádión, Trevor Bailey hangja hallatszott, a kertben méhek zümmögtek, a labda pufogott a krikettütőn, lekváros kenyér és narancslé. De régen volt… A professzor konyhából hallatszó hangja rántotta vissza a jelenbe. – Vagy alulról a második polcon? Igen, azt hiszem, a másodikon. De mindegy is, vegye csak el, amelyik tetszik. Chris végignézett a második polcon, és meglátta S. J. Lefee Radiokarbon kormeghatározás molekuláris szinten és Libby A karbon 14 bomlási folyamatai című műveit. Igen, ezek azok. Ezekkel hatni tudna Clare-re, ezek ürügyén még egy beszélgetést kezdeményezhet vele. – Tejet? – kiáltott ki Chronotis a konyhából. – Ööö… igen, kérek – kiáltott vissza Chris, miközben vadul keresgélt a polcon még valamit, amivel imponálhat Clare-nek. – Egy kocka vagy kettő? – Kettőt kérek – szólt Chris szórakozottan, majd két újabb könyvet kapott le a polcról és süllyesztett el az aktatáskájában. – Cukor? – kiáltotta Chronotis. – Mi? – pislogott Chris. A professzor kezében két csésze teával kilépett a konyhából. – Tessék – mondta. Chris, aki megkapta, amit akart, rájött, hogy nem kell tovább elviselnie a hely furcsaságait. – Professzor úr, most látom csak, hogy elkésem egy szemináriumról – füllentette az órájára pillantva. – Borzasztóan sajnálom. Jövő héten visszahozom ezeket, ha úgy megfelel – mutatott immár könyvekkel teletömött táskájára. – Persze, persze, bármikor, tartsa magánál, ameddig csak akarja – válaszolta a professzor. Szürcsölve beleivott mindkét csészébe. – Akkor hát Isten vele. – Viszontlátásra – bólintott Chris, és az ajtó felé fordult. De ekkor rádöbbent, hogy addig nem tud elmenni, amíg föl nem tesz egy kérdést, amivel legalább egy vonatkozásban megpróbál fényt deríteni e hely sok furcsaságára. – Khm, professzor úr, megtudhatnám, hol tett szert erre? Fejével ekkor a régi, viharvert rendőrségi fülke felé intett. A professzor olvasószemüvege fölött a fülkére sandított. – Nem tudom – felelte. – Gondolom, reggel, amikor kis időre kiugrottam, valaki itt hagyhatta. Chris nem tudta, mit mondjon erre. – Értem – motyogta, majd boldogan, hogy maga mögött hagyhatja ezt a különös szobát, kiment. Élete eddigi huszonhét esztendeje alatt semmi sem készítette fel az elmúlt öt percre. Ami azt illeti, túl sok is volt az idő, amit ebben a szobában töltött. Csupa nagy időtömbökkel letakart időszivárgás. És rendőrfülkék, búgás, meg jóságos és átható pillantású szemek, és az utolsóelőtti-előtti-előtti kollégiumigazgató – ez az egész így együtt túl sok volt neki. Örült, hogy visszatérhet a valódi világba. Vissza a valóságba, ahhoz a fontos feladathoz, hogy jó benyomást tegyen Clare-re. A rendelkezésre álló kerékpárok közül kiválasztott egyet, ami masszívnak látszott, ráült, és a vállára lódította az aktatáskáját. Nem is sejtette, hogy az univerzum legkülönösebb, legfontosabb és legveszedelmesebb könyve lapul benne. Kiadó: Gabo Fordító: F. Nagy Piroska Kategória: science fiction ISBN: 978-963-689-716-1 Terjedelem: 480 oldal Megjelenés: 2013. november]]>