Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (IV. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi Tér – számaival. Kritikáinak utolsó, ötödik szeletét olvashatjátok alább (de lesz még egy kiegészítés): Bár sokan kételkednek abban, hogy irodalmi értékítélet hozható racionális alapon, én mégis megkísérlem használni az Irodalmi Teret, ha már egyszer kitaláltam. A racionalitás tagadása az értékítéletben ugyanis további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ez ellen, mint író tiltakozom! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt olvasóként nem fogadom el. Így az antológia novelláinak ismertetői végén jelzem az Irodalmi Térben kapott vektoruk hosszát. Csupán az összehasonlítás végett. Aki kíváncsi az elfoglalt koordinátáikra is, megnézheti nálam. Még némi haszontalan okfejtést is találsz minőségről és más hívságokról pár statisztikai tény fényében. Ugyanitt Trabant eladó.

* * *

A kötet újabb csúcspontja jött el a következő írással, mellyel azonban két óriási baj van. Az egyik, hogy nincs belőle regény, pedig úgy elmerülnék Cornellnek ebben a fantáziavilágában vagy hatszáz oldal erejéig! A másik, hogy nem tudom illeszteni a címet a szöveghez. Az elsőre létezik gyógyír, az előzmény nagynovella letölthető az internetről, a folytatás pedig ott lesz a következő Year’s Best-ek valamelyikében. Hurrá! A címre viszont egyelőre nem tudok megoldást. 535. o. Paul Cornell One of our bastards is missing Megint olyan írás, hogy az ember szava elakad, és inkább nem mond semmi: minek az üres lelkendezés? A novella Hugo finalista lett 2010-ben, és egyes bírálók szerint az egyedüli baja, hogy novellaciklus középső darabjaként nem rágott bele mindent újra az egyáltalán nem tisztelt olyan olvasó szájába, akinek mindet a szájába kell rágni. Az irodalom, mint a kultúra egésze is, lassan kettészakad: tömegesen jelenek meg a bezápult agyú hülyéknek szóló történetek, kellő szájbarágással, és lesz pár írás a nyitott, használatra kész és alkalmas elméknek. A díjakat az előbbieknek szóló szarságok kapják, természetesen, hogy biztatás híján az utóbbiakból még kevesebb szülessen. A tematika alternatív valóság, amelyben valamikor a történet ideje előtt Newton nem az általános tömegvonzást, hanem valamiféle egységes térelméletet fedez fel, buborékuniverzumokkal meg mindennel, ami ezzel jár. Maga a felfedezés és leírása is igen szellemes, pedig csak megemlítődik ebben a szövegben. A forma, a stílus és a nyelv kiválóan eltalált ehhez a világhoz. A klasszikus E3 múlt idejű, lineárisan vezetett szöveget mintha Verne írta volna, mégis modern. A főszereplő, Hamilton őrnagy kellően cizellált és szerethető jellem, a történet izgalmas, érdekes, csavaros, a világhoz illő, nem túlméretezett tétekkel operál. Ez az anyag is kiabál a filmért – persze ez biztosan nem véletlen: állítólag Cornell írta a valaha volt legjobb Dr. Who epizódot… Erről viszont nem tudok nyilatkozni, mélységesen rühellvén a Doktort. Irodalmi Tér: 13,45 Be kell vallanom, a következő novellát alig bírtam végigolvasni, pedig, amint az előző lekendezés is mutatja, odavagyok az alternatív történetírásért – ha jó. Ez nem jó. Egyszerűen torkig vagyok már az alternatív Földről szóló olyan írásokkal, amelynek a magja, összes poénja kimerül abban, hogy a mi világunk hírességeivel népesítik be őket, akiknek a sorsa ott egy kicsit vagy nagyon másképpen alakul. Nincsen elég fantázia tisztelt szerzőkben? Pedig meg lehet csinálni másképpen is: Nabokov Adá-ja a bizonyíték. Hogy személyesen még jobban fájjon, még egyfajta steampunk is… 553. o. Chris Roberson Edison Frankensteinje Egy creative writing tanfolyam nyilván jelest adna erre az írásra, minden benne van, amit tanítanak: egzotikus főszereplő, akinek múltja van, a megfelelő időpontban felbukkanó titokzatos alak, majd a hozzá vezető gyilkosság és a gyilkosság fantasztikus megoldása a főszereplő által. Ez mind benne van. Csak az a baj, hogy semmi több: a főszereplőnek inkább a ki nem bontott múltja tűnik érdekesnek, mint a történetben leírt jelene, a titokzatos alakkal nem történik semmi a történet során, a gyilkosság nem is gyilkosság, a fantasztikus megoldást a főszereplő megtartja magának… Nincs a szövegben lélek, spiritusz. Illetve van, prométeumnak hívják, és idegen eredetű csodaanyag, amely egyszerűen szénnel érintkeztetve szinte ingyen és végtelenül termelhető, közvetlenül gőzzé változtatja a vizet és vákumban rázkódásra sokáig világít, így a legolcsóbb és kimeríthetetlen fény és energiaforrás – mindösszesen a nettó ostobaság kvintesszenciája. Versenybe állítása az elektromossággal, mely a novella végső „invenció”-ja, ahhoz a spekulációhoz vezeti az írót, hogy a prométeum mellett a villany nem rúg labdába (hogy én is hozzátegyek egy gyönyörű zavart a képhez), így csak olyas cirkuszi látványosságokra alkalmas, mint hullákból összevarrt tetemek felélesztése. Dr. Frankenstein szerepét itt értelemszerűen Edison alakítja, mivel Tesla másodvonalas fantasztikus író lett ebben a világban (hehehehe). Természetesen Edisonnak csak a teteme szerepel a történetben, pedig a prométeum világában az élő elektromosság hívő Edison érdekesebb, tragikusabb és izgalmasabb hős lett volna, mint egy ki nem bontott sorsú szökevény-forradalmár kabil. Ehhez azonban valóban kellett volna spiritusz – a szerzőben. Valaki megmondhatná egyébként a szerzőnek és t. szerkesztőjének (megjelent: Postscripts), hogy cím ráadásul mekkora szamárság. Mint tudjuk, a köz egészen hülye, és állandóan összekeveri a kettőt, de angolszász írónak és szerkesztőnek – legalább Mary Shelley iránti tiszteletből – illene tudnia, hogy a szörnyeteg nem a Doktor, hanem a teremtménye. Legalábbis fizikailag. IT: 6,57 Valamennyire tudott, hogy nem vagyok nagy barátja a poszt-, transz-, szuper-, hiper-, meta-, para-, orto-, szub- és tetszőleges-egyéb-görög/latin-előtaggal-ellátott-humán történeteknek, bármennyire divatosak is. Előrebocsátom, ez sem jobb, mint a többi – de legalább van benne lélek. 567. o. Ian Creasey Erózió A cím kiváló, többértelmű. Erodálódik itt minden: a Föld nevű bolygó, az emberi társadalom, a főhős transzhumán teste és embersége. Az írás alaphangulata ezektől aztán olyan pesszimista, annyira jövőellenes, hogy megfelelő helyszínváltással bátran indulhatott volna a KIMTE Budapest 200 (Lássuk minél sötétebben a jövőnket!) pályázatán, és még ott is kitűnt volna a mezőnyből. Nem az alulméretezett történet túlméretezett megírása a lényeg, hanem a hangulat. Hangulatok. Mert az írás maga erőltetett és erőlködő, lapos, és homályos végű. A dőlt betűs, ügyetlen kiemelés ellenére ugyanígy homályban marad, hogy a főhős kinek meséli el a történetét. De ez mindegy is. A lényeget már úgyis tudjuk, csodálom, hogy a szerző ilyen bátran ki merte jelenteni ezt a lapos evidenciát: ha poszthumánná alakulunk, elveszik az emberségünk. Minő meglepetés! Creative writing tanfolyam szagot érzek. Ott, Yorkshire-ben bizonyára a jírsz besztje volt egyszer a szerző. De mit keres ez az írása ebben a válogatásban? IT: 7,68 Gyakorlott szerkesztő a legjobbat és a leghosszabbat hagyja utoljára. Hogy az olvasó érezze búcsúzóul, kapott valamit a pénzéért, kellemes emlékkel tegye le a kötetet, és jövőre is megvegye a következő antológiát. Gyakorlott olvasó el is várja ezt. McDonald tavaly is itt tanyázott, akkor sem okozott csalódást. Most egyértelműen a kötet legjobbja ez az írás. (Plusz macskák a szövegben!) Közel a tökéleteshez – nem emlékszem, hogy valaha is adtam ennyi pontot az Irodalmi Térben. Persze ez is Hugo finalista volt és persze, hogy nem nyert. Ha Kress vagy Cornell írása lett volna az első ebből a kötetből, legfeljebb annyit mondok: nem a minőség, hanem az ízlés döntött, azzal pedig csak vitatkozni lehet, változtatni rajta nem. De természetesen nem így történt. A végeredmény ismert: a megfelelő, divatos varázsszavakat tartalmazó közepes írás lett a nyerő a kategóriában. 577. o. Ian McDonald Visnu a Macskacirkuszban Ez a kisregény megér egy külön elemzést, így most nem is írok többet róla. Ez nem csupán a kötet, de talán az évtized legjobb angol nyelvű kisregénye. IT: 15.6

– balfrász – Következik: Visnu a Macskacirkuszban

]]>