Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (III. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi Tér – számaival. Kritikáinak utolsó előtti, negyedik szeletét olvashatjátok alább:

Bár sokan kételkednek abban, hogy irodalmi értékítélet hozható racionális alapon, én mégis megkísérlem használni az Irodalmi Teret, ha már egyszer kitaláltam. A racionalitás tagadása az értékítéletben ugyanis további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ez ellen, mint író tiltakozom! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt olvasóként nem fogadom el. Így az antológia novelláinak ismertetői végén jelzem az Irodalmi Térben kapott vektoruk hosszát. Csupán az összehasonlítás végett. Aki kíváncsi az elfoglalt koordinátáikra is, megnézheti nálam. Még némi haszontalan okfejtést is találsz minőségről és más hívságokról pár statisztikai tény fényében. Ugyanitt Trabant eladó.

* * *

Az a hír járja rólam, hogy lenézem és utálom a női írókat, de ez messze áll az igazságtól.

Lenézni senkit sem nézek le. A gyenge női írók gyenge műveit utálom, ahol a nőséggel akarják pótolni, ami az írói értékből hiányzik. Ugyanígy utálom a gyenge férfi író gyenge műveit (e ponton az MS Word fölajánlotta, hogy a „férfi írót” talán írjam inkább egybe „férfiírónak” – már csak azt kellene tudni, az mi a szösz, és örömmel megteszem.), ahol erőszakossággal, ambícióval és a tesztoszteron túltengés minden egyéb attribútumával akarják pótolni, az ami írói értékből hiányzik. Be kell vallanom, hogy évekkel ezelőtt, mielőtt egyetlen írását is olvastam volna, ódzkodtam Kress-től, emlékezvén egy bizonyos jóasszonyra (kollégámra, ráadásul, de nevet illendőségből nem mondunk), aki szintén biológia tárgyú sci-fiben követ el – rémtetteket. Nancy Kress már akkor előszörre minden tekintetben nagyon pozitív csalódásnak bizonyult, és ebben a válogatásban sem hagyja cserben az olvasót. Ha sci-fit kell olvasni, hát akkor ilyen legyen! Ennek valóban az év legjobbjai között a helye. Jelölték is mind Hugóra, mind Nebulára. Hogy egyiket sem kapta meg, csak azokat a mechanizmusokat minősíti, amik e díjak mögött állnak. 404. o. Nancy Kress Első felvonás Megint csak nem szeretnék hosszasan ömlengeni. Ebben az írásban minden a helyén van, a modern XXI. századi mainstream próza legjobb gyakorlatától kezdve a visszafogott, találó és értelmes technoblabláig. Az E1 múlt idejű elbeszélésmód indokolt és tökéletesen megvalósított, ki- és megtölti a választott kereteket. A történet izgalmas, érdekes, aktuális, felkavaró és elgondolkodtató, a tétek arányosak, a szereplők érdekesek, élők és jól megformáltak, motivációik és reakcióik hitelesek – az egész a szerző mély emberismeretéről és profizmusáról tanúskodik. A tudomány és csatolt részei tökéletesen rendben vannak. Crichton se tudta jobban a techno-trillert fénykorában. Külön kiemelkedő az a terjedelmi visszafogottság, mellyel az írónő operál: a témából nyugodt lélekkel fabrikálhatott volna kilencszáz oldalas trilógiát. Hát igen, ha már nem kell a kezdők sikeréhségével és egójával küzdeni, lehet nagyvonalú az ember… Nagyon remélem, hogy a filmipar lecsap a sztorira. Irodalmi Tér: 13,30 Már azt hittem, a 274. oldalon, Jo Walton novellájával elértük a mélypontot, amikor a Kress okozta katarzisszerű állapotban a következő darab mintegy derült égből… Hát, ilyet ebben az évszázadban már nem kellene! Az írásos emlékek szerint tizenhat voltam, még jócskán egy előző évezredben, amikor ilyesmivel próbálkoztam, de akkor szerencsére éppen időben került a kezembe Aldiss Amíg világ a világja, és azonnal lemondtam ezirányú ambícióimról. Aldiss akkora pofont adott, hogy nem is írtam legalább másfél évig (Jóakaróim most nyilván e-maileznek a jó Briannak, hogy jöjjön mihamarabb egy újabb pofonnal – mindnyájunk szerencsétlenségére Aldiss már túl öreg ehhez a sporthoz, én pedig tovább írok. Teccettek volna forradalmat csinálni!). Wright vagy nem kapott pofont Aldisstól, vagy nem elég nagyot. Szegény talán elhitte magáról, hogy ő nagyobbat tud adni. Hát nem… De ez nem is pofon. Ez mélyütés. Egyenesen a sci-fi szottyadt heréire… 441. o. Jon C. Wright Az istenek alkonya Egyszer talán eljön az a boldog kor, amikor a sci-fi írók elhiszik, hogy a szimpla, és erőltetett utalások a magasabb kulturális teljesítményekre i.) nem viszik az írásaikat közelebb a kritikai elismeréshez a főáram részéről, ii.) maguk az írásaik sem lesznek inkább irodalmak ugyanabban az értelemben, iii.) nem fokozzák az olvasóban azt az érzést, hogy zseniális valaki zseniális alkotásával állnak szemben, iv.) nem teszik eredetibbé a művet, így, v.) nem mentik meg a tematikát a kliséktől, sőt még jobban megterhelik, most már a főáram posztmodern kliséivel és végül vi.) az arra érzékenyekben viszont kivívják a „nagyképű köcsög!” minősítést. Még nem élünk abban a korban. Mentségeket keresek Wrightnak, mert divatos, meg ünnepelt meg minden. Talán tisztelgés akar ez lenni. A tribute to Brian W. Aldiss… (És ha már, akkor Stephen R. Donaldson is esetleg, mivel az ő kissé nehézkes fantasy stílusa is tetten érhető itten.) Ebben az esetben viszont ezt jelölni kellene valahogy. Ha így lenne, akkor nem szólnék semmit, hiszen temérdek szellemi invenció található a szövegben, érezni a verítékszagot és a szerző örömét, ahogy sikerült egy-egy frappáns párhuzamot kiizzadnia a témákból, ahogy megpróbálta logikusan elgondolni egy fénysebesség alatt vívott űrháború menetét, etc.… Talán paródia ez. Egyszerre a sci-fi és a fantasy kliséinek, üresjáratainak paródiája. Ha így veszem, a hősi fantasy paródia egészen jól sikerült: a király mezítelen. Ha viszont paródia, még jobban utálom – nem szeretem, ha az orrom a saját szaromba verik. Attól tartok azonban, hogy egyik mentség sem áll. Ez a novella ilyen és kész. IT: 7,87

„Kettőn áll” mondja egy korábbi novella címe. Nos, a szex általában úgy jobb, ha legalább ketten csinálják, de az irodalomra ez nem szükségszerűen igaz.

Nem tudom, hogy a következő, egészen középszerű valamihez miért kellett két szerző. Ők biztosan élvezték, ez valószínű… A régi vicc jut eszembe: A nő fitymálva mondja a férfi alulméretezett hímtagjára: „És kit akarsz te ezzel kielégíteni?” „Magamat” válaszolja a férfi. Itt két pasi méregette egymást, válaszolta ugyanazt egyszerre, aztán vállat vontak, és összetették azt a keveset, amilyük van… Engem nem elégítettek ki. 459. o. Ted Kosmatka és Michael Poore Vérdarázs Klasszikus elbeszélő modorban, bár a XXI századi főáramú próza szabályai szerint és eszközeivel, profin megírt darab. Az ötlethez képest azonban a terjedelem borzasztóan túlméretezett, az evolúciós eszmefuttatások, bár nem foglalnak el túlságosan sok helyet, mégis idegen test benyomását keltik. A főhős életének romjai – legalábbis számomra – érdektelenek és némely tekintetben hiteltelenek, hiába vette a motívumokat Kosmatka nyilvánvalóan a saját életéből. A baj azzal van, amit kitalált hozzájuk. A válság előtt biológus BSc-vel, ha csak nem akart valaki szándékosan, nem kellett annyira nyomorogni az Államokban, mint antihősünknek, Balfasz Bell-nek, pláne, ha a házastárs is keresett valamennyit. Ami az ún. tudományt illeti, az egészről megint Slonczewski agymenései jutnak eszembe. Azt is jó lenne már megtanulni a természettudományos végzettséggel rendelkező vagy éppen azt szerző sci-fi íróknak, hogy az irodalom több nyilvános tesztpályánál, ahol a senkinek se kellő szakmai fantazmagóriákat a képzetlen, nyálcsorgató olvasóközönségen próbálgathatják. IT: 7,68 A következő novella igazán zavarba ejtő. Nem a tematikája, nem az írásmód, amivel született, hanem a puszta léte, ami zavarba ejt. Hogyan létezhet egyáltalán? Hogyan kerülhetett ebbe a kötetbe, és oda, ahol először megjelent (Asimov’s, természetesen – ennyit az angolszász minőségről.)? Tényleg vannak írók, akik, ha elfingják magukat, azt is berámáztatják – vagy berámázzák nekik. (Copyright Temesi Ferenc, egykori barátja, Esterházy Péter vonatkozásában.) 486. o. Damien Broderick Sem a szél, sem az ár Minél több Brodericket olvasok, annál inkább három lehetőségre (vagy ezek tetszőleges arányú keverékére) szűkül a megközelítési módok köre – és egyik sem hízelgő az ausztrál irodalmi életre nézve, mely díjakkal és ösztöndíjakkal jutalmazza ezt a teljesítményt. Tehát Damien-ünk vagy zseniális szélhámos, aki humán műveltségét pszeudotudományos halandzsával egyrészt a sci-fi közönségre sózza, amely ráadásul elájul attól a romlott vegyes salátától, ami az irodalmi allúziók miatt irodalomnak látszik, másrészt ugyanezen allúziók a főáramú, hazai (ausztrál) teljesítményre éhes kultúrsznobot is megtévesztik, aki megriadván a pszeudotudományos halandzsától inkább örömmel irodalomnak mondja azt az izét, aminek alig van köze az irodalomhoz. Ezt az olvasatot támasztják alá az allúziók, idézetek, amelyek most éppen szegény Kiplinget használják csalinak – gusztustalanul éppen az ő legnagyobb fájdalmában, mely fia elvesztésével érte. Lehet témát lopni, eufemisztikusan mondva ún. inspirációhoz jutni, de Kipling személyes tragédiáját „lenyúlni” gusztustalan. Külön gusztustalan, hogy úgy tűnhet, ez az „inspiráció” a témában az éppen akkor készült (Nagy Britanniában 2007 végén, az USÁ-ban 2008 elején bemutatott), Daniel Redcliffel forgatott, filmet lovagolja meg – ne feledjük, novella minden valószínűség szerint 2008-ban íródott. Itt meg kell jegyeznem, hogy a címet az egyetlen hozzáférhető fordításhoz igazítottam, mely pocsék. A filmhez, Édes fiam, Jack, készült, rettenetesen eltolja a szöveg hangsúlyait, például az eredeti nem a halott fiúhoz, hanem minden valószínűség szerint az anyjához szól. És más efféle csekélységek, melyeket a modern fordítási gyakorlat magával hoz. Vagy Damien-ünk az a kamaszkorban visszamaradt, sci-fi találkozókról jól ismert csudabogár, a meg nem értett zseni, aki kora előrehaladtával ugyan nem lesz érettebb, de lassan eljut fantazmagóriái és gumicsontjai „Mint tudjuk.” szintjére. (Aki tudja, ez mit jelent, annak nem kell magyarázni, aki nem, annak nyilvánosan nem fogom. Majd a Trombiban, esetleg.) Ez az olvasat a manapság egyre nevetségesebb értelmes földi dinoszaurusz civilizáció (a SciFi Channel filmje Rejtőzködők /Anonymus Rex/ azt hiszem, megadta a témának a kegyelemdöfést. IMDb score: 4,3!!!! Ami azért jelent valamit!) újramelegítése által nyer támogatást. Ebbe az irányba mutat az írás humora is (már ha ezt valóban humornak szánta), mely kimerül a narrátor főhős, a koreai Park önironikus utalásaiban saját kövérségére és székelési/vizelési aktusaira. Kaki, pisi, puki – ugye milyen finom humor ez? Esetleg Damien Broderik egyszerűen az a fajta sci-fi író, aki annyira nagyra van magával, hogy észre sem veszi/nem törődik azzal, hogy összevissza irkál mindent, ami eszébe jut (vö. Nagyon Spekulatív Fikció), csak teljen a papír. Erre az attitűdre a szöveg bármely részében rátalálhatunk, tovább spoilerezni nem akarván, csak tekintsd az előző két kiragadott illusztrációt. Nagyon sajnálom ezt az egészet, ahogyan a Lenni vagy nem lenninél is sajnáltam ugyanezeket. Broderik az angolszász sci-fi scéna egyik legeredetibb és legtehetségesebb (valószínűleg legműveltebb) szerzője. Mindene megvan és mindent tud, hogy világraszóló remekműveket alkosson, de a végeredmény valami katymasz, ami részleteiben briliáns, egészében zsák szar. Kár. IT: 9,97 A nyugati világban a köz természettudományos ismeretei folytonosan romló tendenciát mutatnak. Miért lennének kivételek a sci-fi írók? Csak ők sokkal felszabadultabban és tetszetősebb formában tudják lökni az esztelenséget, mint Szalacsi. 502. o. Adam Roberts Hair Remekül megírt, megalapozott és eltalált E1-ben mesélt, a tartalmi/formai egyensúlyát megtartó, kissé sematikus, de nem mechanikus karakterekre és „szenzációs” tudományos ötletre épült novella. Csak éppen a science fiction összetételben bizony a science-szel vannak súlyos gondok – ez nem először vethető Roberts szemére. A „szenzációs” tudományos ötlet lyukas kétfillért sem ér, a következményeit pedig vagy hibásan vagy egyáltalán nem gondolta át a szerző. Még akkor sem ér többet az ötlet, ha a történetbeli kiagyalója – naná, hogy az író maga! – minimum háromszor jelenti ki egy oldalon belül, milyen okos gondolat is az övé. A fényenergia közvetlen felhasználása az emberi testben nem újkeletű rögeszme (lásd Zöld leopárd pestis vagy Nancy Kress Koldusok trilógiájának két utolsó kötete (Lám, egy Kress is tévedhet, ha hallgat a jól hangzó baromságok szirénhangjaira!)). A derék sci-fi írók azonban ritkán veszik a fáradságot, hogy utánaszámoljanak (utánagondoljanak) e remek ötletnek. A „hagyományos”, fotoszintetikus út, amely már pár milliárd éve tökéletesítődik, csupán arra jó, hogy a Nap energiájával meg némi vízzel a levegő szén-dioxidját cukor (mely fölötte egyszerű molekula) formájában megkösse. Az ember testtömegének életben tartásához minimum futballpálya nagyságú napsütötte felületet kívántatik – és annak a fehérje-lipid kocsonyának, ami a koponyánkban lötyög, a gyep működéséhez képest többlet energiaigényével még nem is számoltam. Ha megengedjük (elvégre csak spekuláljuk a fiksönt éppen, nem szájenszről van itt szó már régen), hogy nanotechnológiai hókuszpókusszal megtízszerezhető a fotoszintézis egyébként tekintélyesnek mondható hatékonysága (tízszeres hatékonyságnövelés annak a fényében, hogy a napelemek esetében tizedszázalékoknak is örülünk, valóban a fantasztikum hatókörébe tartozik.), hajból a fejünkön egy tized futballpálya még mindig élhetetlen mennyiség. Én személyesen sokkal kevesebbel is beérném, mármint hajból. Ennek ellenére a szöveg bátorsága megragadó. Az a meglátás, hogy a modern technológia kizárólag a gazdagok kényelmét (és gazdagodását) szolgálja, és valódi demokratizálásra szorul, ha nem is vadonatúj és eredeti gondolat, de kevesen és kevésszer merik kimondani. Nyugati író műveiben általában ritkán bukkan fel a marxista gondolatkör (Hozsána néked Miéville!). A novella továbbgondolásra késztet, még akkor is, ha önmagában kvázi öntudatlan, nem világnézeti, hanem etikai megvilágosodás tanúi vagyunk (bár Lukács óta tudjuk, ez az első lépés), és a megoldás (a technológia szétterítése szükséges a társadalmi szakadék szűkítéséhez) megmarad a tőkerendszer keretein belül – ennek minden következményével. IT: 8,67 A következő, klasszikusan szomorkás hangulatnovella kicsivel tovább emeli a színvonalat. Mivel az antológiaszerkesztők általában ravaszak, minden remény megvan arra, hogy a minőség a végére egészen kitűnő lesz. 521. o. Robert Reed Utolsó előtti leheletem A több millió éves régészeti lelet felfedezésnek történetét több szereplő szemszögéből látjuk, klasszikus elbeszélésmódban, élvezetes, élő stílusban, jól ábrázolt szereplőkkel és helyzetekkel. A sok nézőpont ellenére a novella csak az utolsó szakaszban veszíti el terjedelmi és tartalmi egyensúlyát – de akkor teljesen, mivel a belekerült felesleges, sőt zavaró szöveg a szerző nyilvánvaló szándéka (magyarázni, megmagyarázni – örök betegsége ez a tudományosabb sci-fiknek) ellenére nem épít, hanem rombol. Így a történet íve megtörik és elfelejtődik, hogy kellene egy lezárás, befejezés, valami, ami teljessé teszi a szöveget. Ezzel a „véggel” nagyon mellétrafált az író. Teljesen felesleges és meddő próbálkozás az idegen értelem ábrázolása, csak buta antropomorfizálás lesz belőle, a szöveg előbbi részeiben felbukkanó magyarázat változatokat pedig elsúlytalanítja. A nyitva, magyarázat nélkül hagyott szöveg sokkal erősebben hatna. Itt biza az eredeti szerkesztő gyönge kezét kell hibáztatnunk. Kár érte. Értelmesebb véggel, és a szerző által feldobott, de ki nem bontott lehetőségek felhasználásával kiváló filmnyersanyag lenne. IT: 10,68

– balfrász – Folyt. köv.: V. szelet

A novellakritikák V. szeletét itt olvashatjátok.

]]>