Sci-Fi Filmek

Mozgóképes illusztráció: Ender’s Game – Végjáték kritika


Végjáték – Ender’s Game film legnagyobb tanulsága az, hogy soha, ismétlem, soha nem szabad hagyni, hogy az eredeti regény írója belepofázzon a filmkészítők munkájába. Orson Scott Card nagy büszkén bevállalta, hogy úgy megköti a forgatókönyvírók kezét, hogy azok ne tudjanak értelmes filmet csinálni a legendás műből – 10 pontos szerződést is emlegetett egy sci-fi találkozón, amit be kellett tartaniuk a filmkészítőknek. Ezáltal a Végjátékból nem filmet, pusztán egy szépen megdesignolt illusztrációt sikerült kihozni – abból is meglehetősen vázlatosat.

Persze nem véletlen, hogy az írók – akik tehetik – megpróbálják felvértezni magukat Hollywood ellen: se szeri, se száma a borzalmas feldolgozásoknak, legyen szó regényekről, képregényről, animéről, játékokról. Orson Scott Card sikerrel elérte azt, hogy ne tudjanak a Végjátékból egy n+1. tini-űroperát csinálni – ennek ára viszont az volt, hogy lett egy se íze, se bűze feldolgozás. Egy-egy mű adaptációja borzasztóan kényes folyamat: sok múlik a stúdió szándékain, az ehhez rendelt büdzsén, és hogy ebből a büdzséből milyen szakembereket lehet felvenni a produkcióhoz. Vagy az van, hogy összejön a megfelelő szakértelmű gárda, akik jó adaptációt tudnak csinálni – akkor az van, hogy ezek szakértők, és egy, a szakmához nem értő író ne akarjon polihisztorkodni, és beleugatni. Vagy az történik, hogy egy átlagos gárdát sikerül felvenni – nos, az író belepiszkálása nem fogja javítani az eredményt.

Az írónak el kell(ene) fogadnia, hogy egy film vagy egy tévésorozat az bizony totálisan más médium, mint az írott szó világa; a regényben leírt világot, szituációt, szereplőket, sztorit, hangulatot újra kell értelmezni. Darabokra kell szedni a művet és újra felépíteni ahhoz, hogy filmként is működjön. És ezt Card sajnos nem értette meg. Forgatókönyv íróként ugyan Gavin Hood neve szerepel a stáblistán, a producerek között pedig az Alex Kurtzman – Roberto Orci duót is láthatjuk – de ne legyenek kétségeink, a forgatókönyv végül egészen biztos Card szája íze szerint született meg.

Végjáték film görcsösen igyekszik követni a regény szerkezetét – csak éppen egyre több mindent hagy ki a történetből, emiatt az egész film a regény vázlatának tűnik. Az még talán nem is baj, hogy a komplett Peter – Valentine szál kiesett, annak az adaptálásába lehet, hogy még a profik bicskája is beletört volna. Nem az a baj, hogy komplett jelenetek és sztorik maradnak ki a filmből – a baj az, hogy ezzel párhuzamosan egyre távolodik a regény hangulatától, üzenetétől a produktum, olyannyira, hogy már tényleg csak árnyéka az eredetinek.

Egy ennyire meghatározó műhöz viszont egy Peter Jackson kaliberű főnök dukált volna, arra a Jackson-ra gondolok, aki A Gyűrűk Ura-trilógiát csinálta, nem pedig A hobbit-os csávóra. Neki persze egyszerűbb volt tökösnek lennie, nem kötötték meg a kezét ennyire. Tolkien világát sem volt könnyű meló adaptálni, de annak a stábnak meg volt a bátorsága ahhoz, hogy ne betű szerint ragaszkodjon a regényekhez. No persze, könnyebb is úgy, hogy már nem kérhet számon semmit az író a stábon.

Mivel a film próbálja úgy-ahogy követni a könyv eseményeit, ezért felmerül az a probléma is, hogy gyakorlatilag nincs jó ritmusa és dramaturgiája a filmnek. A vázlatszerűség miatt sokat veszítünk az érzelmi töltetből is. Az egész mű élettelen, nincs igazi hangulata: egy funkcionális iparosmunka, különösebb kreativitás nélkül. Ez odáig vezet, hogy az Enderrel kapcsolatos fő problematikát igazából képtelenek is bemutatni a készítők, inkább csak monoton módon próbálják a szánkba rágni: ha le akarod győzni az ellenséget, meg kell ismerned, de ha ennyire megismered, meg is szereted. No, ezt például jó lett volna, ha nem monoton módon ismételgetik, hanem látjuk is valami élő jelenet formájában. De ugyanúgy csak egy röpke, nem különösebben megindító jelenet jut Peter Wiggin-nek, aki a film elején csúnyán helybenhagyja Ender-t – ezt leszámítva továbbra is a szájbarágás módszerével élnek a készítők: iiigeeen, Endert nagyon negatívan érintette a bátyjával való kapcsolata.

Amire tök ideális lenne ez a nyersanyag, az egy tabletes applikáció elkészítése, egy interaktív Végjáték e-könyv publikálása – valami olyasmi, mint amilyen az Alice for the iPad volt:

http://www.youtube.com/watch?v=gew68Qj5kxw

A látványvilág, amit odaraktak, az ugyanis jó. Nem azt mondom, hogy észveszejtően jó, csak hogy okés. Ezt a látványbeli színvonalat már nagyjából elérték a tévésorozatok, tévéfilmek is a CGI területén, nagy vizuális újdonságokra nem érdemes számítani.

A fentiek ellenére a Végjáték nem végzetesen rossz film: a jó alapanyagból egy átlagos művet sikerült kihozni. Csakhogy ebből az alapból illett volna az átlagosnál sokkal-sokkal jobban összerakni – hiába, ezt az elvárást egy ilyen kultregény adaptációja kapcsán nem lehet levetkőzni.

Aki olvasta a Végjátékot, és nagy rajongója, az valószínűleg azzal lesz elfoglalva, hogy strigulázza, mi került be a könyvből, és mi maradt ki; aki még nem találkozott az írott verzióval, annak valószínűleg egy szódával elmegy-kategóriás élménye lesz. Ha majd bekerül a tévécsatornák kínálatába a Végjáték, akkor érdemes lesz megnézni, de a mozijegyet a popcornnal és a kólával már nem biztos, hogy megéri.

 

 

Verdikt

Forgatókönyv 50%
Látvány 70%
Színészi játék 65%
Összhatás 60%
Final Thoughts

Aki olvasta a Végjátékot, és nagy rajongója, az valószínűleg azzal lesz elfoglalva, hogy strigulázza, mi került be a könyvből, és mi maradt ki; aki még nem találkozott az írott verzióval, annak valószínűleg egy szódával elmegy-kategóriás élménye lesz. Ha majd bekerül a tévécsatornák kínálatába a Végjáték, akkor érdemes lesz megnézni, de a mozijegyet a popcornnal és a kólával már nem biztos, hogy megéri.

Overall Score 61% Szódával elmegy
Readers Rating
4 votes
53