ender arnyeka_a jovo immaron a jelen Könyvkritika

A Végjáték árnyékában – Ender árnyéka [kritika]


Az Ender’s Game – Végjáték egy nagyon jól sikerült, kerek egész történet volt, aminek a legnagyobb hibájának azt tartottam, hogy Orson Scott Card később megírta a folytatását: a felnőtt Ender Wiggin története izgalmas, fordulatos, ötletekben bővelkedő, azonban túlságosan is elnyújtott, valamint a Végjátékhoz egyáltalán nem passzoló ciklust eredményezett.

Szkeptikusan álltam hozzá ezek után az Ender árnyéka című regénnyel nyitó újabb sorozathoz is, többszörösen is: immáron olyan sok regényből, novellából, képregényből és egyéb mutációból áll a Végjáték világa, hogy az már rókabőrnyúzást feltételez. Ezen felül pedig az Ender árnyéka részben a Végjátékot meséli el újra, egy másik szereplő szemszögéből. Sikerült azonban kellemesen csalódni a regényben: bizonyos tekintetben nem csak hozza az eredeti színvonalát, de néha túl is szárnyalja azt.

Orson Scott Card az Ender árnyéka előszavában maga sem tudja, minek tekintse a művet, végül “parallaxis”-ként definiálja. Nagyjából ugyanabban az időszakban játszódik, mint a Végjáték, és emiatt részben ugyanazokat az eseményeket meséli el – csak immáron Bean szemszögéből, aki valóban egy érdekes mellékszereplőnek tűnt.

A főszál nyilvánvalóan ugyanaz kell, hogy legyen, mint a Végjáték esetében: a Nemzetközi Flotta fogja a legtehetségesebb fiatalokat, felviszi őket egy űrállomásra, ahol megkezdődik a kiképzésük annak reményében, hogy majd olyan parancsnokokká válnak, akik legyőzhetik az idegeneket, akik a Földet fenyegetik.

A Végjáték zsenialitása azonban már annak idején sem a fő történetszálban rejlett, hanem a megvalósításban: amilyen gyerekszereplőket Orson Scott Card ki tudott találni, ahogyan mozgatta a szálakat, ahogy ezek a karakterek konfrontálódtak egymással. És ebben a tekintetben az Ender árnyéka van annyira jó, sőt, néha még jobb is, mint az eredeti regény. Beant és barátait ugyanúgy meg lehet szeretni, mint Endert és társait, talán még jobban is. És ha együtt tudtunk érezni Enderrel a kiképzés legkegyetlenebb pillanataiban, akkor ugyanúgy át fogjuk érzeni Bean gondjait is. Bean sok tekintetben okosabb, jobb képességű is, mint Ender – de hogy sokkal rosszabb helyzetben van, mint ő, az nem vitatéma.

Bean többszörösen hátrányos helyzetből indul: ő a Hadiskola legfiatalabb tagja, a legkisebb és leggyengébb gyerek az összes diák közül. Ráadásul ő már abban az időszakban érkezik, amikor az iskola élete nagyrészt Ender és az ő kiképzése körül forog; amikor Ender Wiggin már elkezdte bizonyítani a képességeit, amikor a többi diák vagy csodálja őt vagy féltékeny rá. Bean hiába bír páratlan intelligenciával, extrán meg kell küzdenie a helyéért: nem elég csak a kora és termete által sugallt előítéleteket legyőznie, de ki kell nőnie Ender Wiggin árnyékából is.

A regény sorsa ilyen szempontból párhuzamos a főszereplőével: a műnek a Végjáték árnyékából kell kinőnie, hogy saját jogon is megkapja a neki járó elismerést. És szerencsére Card van annyira zseniális író, mint amilyen zseniális stratéga Bean – mindketten megoldják a saját feladatukat.

Az önállóság megőrzésében segít az, hogy Ender Wiggin viszonylag keveset szerepel a regényben: Beannek más feladatokat kell megoldania, más nehézségeket kell legyőznie (és más típusú nehézségeket támaszt tanáraival szemben), és gyökeresen más háttere, előtörténete van. Így az Enderrel való interakciók számát a minimumon tudja tartani; ellenben gazdag háttéranyagot szolgáltat az eredeti Végjátékhoz is.

Ettől függetlenül nem értek 100%-ban egyet Carddal, amikor azt írja: Ideális esetben azok számára is élvezetes, akik nem olvasták aVégjátékot, és azoknak is, akik többször is végigrágták. Mivel nem folytatás, nem igényli a másik kötet ismeretét, ám ha sikerült elérnem irodalmi célkitűzésemet, a két regény kiegészíti és kiteljesíti egymást.

Ha valaki újonnan ismerkedne ezzel a világgal, ezzel a sorozattal, akkor mindenképpen a Végjátékkal kezdjen. Mert bár valóban élvezhető önállóan, valóban megállja a helyét az Ender árnyéka, úgy érzem, így mégiscsak kerekebb a történet.


Hozzászólások

9 hozzászólás on A Végjáték árnyékában – Ender árnyéka [kritika]

  1. Crei

    Abban igazad van, hogy a Végjáték flytatásai teljesen más jellegű történetek, mint az első könyv, de úgy gondolom, hogy a Holtak szószólója vagy a Fajirtás nélkül legalább annyira szegényebb lenne a zsáner, mint a Végjáték nélkül.

    Ami az árnyék ciklust illeti: Az első két könyvet olvastam eddig, és mindkettő kifejezetten jó, ahogy Te is írtad. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

  2. Pingback: Névtelen

  3. sosehol

    Tényleg remekmű – az első fele talán még jobb, mint a Végjáték, a második fele sajnos már csak a Végjáték utóérzése – viszont van benne legalább egy súlyos tárgyi tévedés (remélem nem fordítói baki): mikor Bean Bonzóval cseveg a szerző megemlíti, hogy Brazíliában nem az irodalmi spanyolt beszélik … Hát tényleg Latin-Amerika, viszont Brazília az egyetlen ország mely portugál gyarmat volt és ott nem spanyolul beszélnek :P

  4. mati

    A Végjáték nálam nagy kedvenc, de ez a könyv nem lesz az.
    Pedig a párhuzamos regény ötlete nagyon jó.
    Egyes részei kiválóan sikerültek (pl: Rotterdam), de rosszak a könyv arányai.
    OSC sokszor elveszik a részletekben, és amikor a részletek részleteit magyarázza az a lendület rovására megy. Az eleje jól indul, de aztán leáll a történet és már a könyv felén is túl vagyunk mire kiderül hogy milyen veszélyek fenyegetik Beant, és izgulni kezdünk érte. Mely veszélyek egyébként a történet végén is fennállnak ( Achilles + gyors öregedés ) úgyhogy szegény főszereplőnket szarban hagyta az író.
    Azért nem bántam meg hogy elolvastam, igazán jó volt újra eltölteni pár napot a Hadiskolában.

  5. @mati

    az Achilles + gyors öregedés szál megmarad a folytatásokban is. Itt ezt a két dolgot még csak fel akarta vezetni OSC, és a későbbiekben fogja majd kibontani őket.

  6. mati

    @Merras

    Értem.
    Nekem ez így nem teljes könyv. Nincs befejezve.
    Duplán nincs!
    Párhuzamos regénynek szánta OSC, mégsem meséli el a teljes Végjátékot.
    Az utolsó rész, hogy mi történik Enderrel a gyarmatokon lemaradt.
    Pedig az nagyon fontos rész, ha az kimaradt volna a Végjátékból akkor az egy teljesen más könyv lett volna.
    De ezt még elnéztem volna neki, végül is ez Bean története.
    Azt viszont meg kellett volna írni teljesen.
    Amerikában annyira odavannak a sorozatokért, hogy közben elfelejtettek történetet mesélni.
    Egy történet akkor hatásos, ha van eleje, közepe, és vége.
    Itt a vége lemaradt.

  7. @mati

    Sajnos OSC-t elkapta a sorozatgyártós őrület, és bizony az Enderverse-ben jelentek meg borzasztó rossz írások. Pl. ennek a Shadow-ciklusnak a – per pillanat – utolsó része, a Shadows in Flight az valami borzasztó.

    A Shadow-ciklus egyébként a lényeget – a Hegemón, Peter Wiggin hatalomátvételét, és az ezzel járó háborúkat – pöpecül elmeséli, de enyhén túlírt a dolog egyébként.

    És ugye még várható egy db. folytatás, amiben összeboronálja a Shadow-ciklust a Children of the Mind folytatásával… hát, kíváncsi leszek.

  8. Én egymás után olvastam el a Shadow köteteket, és az a fura, hogy visszagondolva fogalmam sincs, hogy hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. :-)

Leave a Comment

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>