A Végjáték árnyékában – Ender árnyéka [kritika]

Az Ender’s Game – Végjáték egy nagyon jól sikerült, kerek egész történet volt, aminek a legnagyobb hibájának azt tartottam, hogy Orson Scott Card később megírta a folytatását: a felnőtt Ender Wiggin története izgalmas, fordulatos, ötletekben bővelkedő, azonban túlságosan is elnyújtott, valamint a Végjátékhoz egyáltalán nem passzoló ciklust eredményezett.

Szkeptikusan álltam hozzá ezek után az Ender árnyéka című regénnyel nyitó újabb sorozathoz is, többszörösen is: immáron olyan sok regényből, novellából, képregényből és egyéb mutációból áll a Végjáték világa, hogy az már rókabőrnyúzást feltételez. Ezen felül pedig az Ender árnyéka részben a Végjátékot meséli el újra, egy másik szereplő szemszögéből. Sikerült azonban kellemesen csalódni a regényben: bizonyos tekintetben nem csak hozza az eredeti színvonalát, de néha túl is szárnyalja azt.

Orson Scott Card az Ender árnyéka előszavában maga sem tudja, minek tekintse a művet, végül “parallaxis”-ként definiálja. Nagyjából ugyanabban az időszakban játszódik, mint a Végjáték, és emiatt részben ugyanazokat az eseményeket meséli el – csak immáron Bean szemszögéből, aki valóban egy érdekes mellékszereplőnek tűnt.

A főszál nyilvánvalóan ugyanaz kell, hogy legyen, mint a Végjáték esetében: a Nemzetközi Flotta fogja a legtehetségesebb fiatalokat, felviszi őket egy űrállomásra, ahol megkezdődik a kiképzésük annak reményében, hogy majd olyan parancsnokokká válnak, akik legyőzhetik az idegeneket, akik a Földet fenyegetik.

A Végjáték zsenialitása azonban már annak idején sem a fő történetszálban rejlett, hanem a megvalósításban: amilyen gyerekszereplőket Orson Scott Card ki tudott találni, ahogyan mozgatta a szálakat, ahogy ezek a karakterek konfrontálódtak egymással. És ebben a tekintetben az Ender árnyéka van annyira jó, sőt, néha még jobb is, mint az eredeti regény. Beant és barátait ugyanúgy meg lehet szeretni, mint Endert és társait, talán még jobban is. És ha együtt tudtunk érezni Enderrel a kiképzés legkegyetlenebb pillanataiban, akkor ugyanúgy át fogjuk érzeni Bean gondjait is. Bean sok tekintetben okosabb, jobb képességű is, mint Ender – de hogy sokkal rosszabb helyzetben van, mint ő, az nem vitatéma.

Bean többszörösen hátrányos helyzetből indul: ő a Hadiskola legfiatalabb tagja, a legkisebb és leggyengébb gyerek az összes diák közül. Ráadásul ő már abban az időszakban érkezik, amikor az iskola élete nagyrészt Ender és az ő kiképzése körül forog; amikor Ender Wiggin már elkezdte bizonyítani a képességeit, amikor a többi diák vagy csodálja őt vagy féltékeny rá. Bean hiába bír páratlan intelligenciával, extrán meg kell küzdenie a helyéért: nem elég csak a kora és termete által sugallt előítéleteket legyőznie, de ki kell nőnie Ender Wiggin árnyékából is.

A regény sorsa ilyen szempontból párhuzamos a főszereplőével: a műnek a Végjáték árnyékából kell kinőnie, hogy saját jogon is megkapja a neki járó elismerést. És szerencsére Card van annyira zseniális író, mint amilyen zseniális stratéga Bean – mindketten megoldják a saját feladatukat.

Az önállóság megőrzésében segít az, hogy Ender Wiggin viszonylag keveset szerepel a regényben: Beannek más feladatokat kell megoldania, más nehézségeket kell legyőznie (és más típusú nehézségeket támaszt tanáraival szemben), és gyökeresen más háttere, előtörténete van. Így az Enderrel való interakciók számát a minimumon tudja tartani; ellenben gazdag háttéranyagot szolgáltat az eredeti Végjátékhoz is.

Ettől függetlenül nem értek 100%-ban egyet Carddal, amikor azt írja: Ideális esetben azok számára is élvezetes, akik nem olvasták aVégjátékot, és azoknak is, akik többször is végigrágták. Mivel nem folytatás, nem igényli a másik kötet ismeretét, ám ha sikerült elérnem irodalmi célkitűzésemet, a két regény kiegészíti és kiteljesíti egymást.

Ha valaki újonnan ismerkedne ezzel a világgal, ezzel a sorozattal, akkor mindenképpen a Végjátékkal kezdjen. Mert bár valóban élvezhető önállóan, valóban megállja a helyét az Ender árnyéka, úgy érzem, így mégiscsak kerekebb a történet.