Részlet

Orson Scott Card: Ender árnyéka – Előszó


Üdvözlünk a Hadiskolában!
Minden gyermek életében adódnak nehéz pillanatok. Főképp ha az utcán nő fel, ahol koldulnia kell az ételért, és kivert kutyaként kell megküzdenie a hozzá hasonló, éhező kölykökkel, akik egy gerezd almáért is ölni képesek.

 Ha létezik bármi, amit Bean az utcán megtanult, az a túlélés. Nem ököllel és izommal, ahhoz ő túl apró. Ésszel. Bean csodás elméje elemez és számít, ügyesen használja ki ellenfelei gyengeségeit.

Mi is lehetne ennél kívánatosabb tulajdonsága annak a tábornoknak, akinek le kell győznie az emberiséget elpusztítással fenyegető idegen fajt, a hangyokat? A Hadiskolába kerülve Bean megismerkedik és barátságot köt egy másik lehetséges jövendőbeli hadvezérrel, Ender Wigginnel, az egyetlen lehetséges riválisával. Ám mindkettőjüknek ugyanaz a problémája: a jövő immáron a jelen.
A legendás regény, a Végjáték, ezúttal Bean szemszögéből.

Előszó

Ez a regény, ha szigorúan vesszük, nem folytatás, mert nagyjából ugyanakkor kezdődik, amikor a Végjáték, és nagyjából ugyanott is ér véget. A szereplők és a helyszínek javarészt azonosak, sőt, ami azt illeti, maga a történet sem változott igazán, ám ezúttal egy másik karakter nézőpontjából követhetjük az eseményeket. Nehéz pontosan megnevezni, mi is az Ender árnyéka. Társregény? Párhuzamos regény? Talán a “parallaxis” a helyes kifejezés, már ha ezt a csillagászati kifejezést átemelhetem a próza világába.

Ideális esetben azok számára is élvezetes, akik nem olvasták a Végjátékot, és azoknak is, akik többször is végigrágták. Mivel nem folytatás, nem igényli a másik kötet ismeretét, ám ha sikerült elérnem irodalmi célkitűzésemet, a két regény kiegészíti és kiteljesíti egymást. Bármelyiket is olvassuk először, a másik is megáll a saját lábán.

Éveken át jóleső érzéssel figyeltem, ahogy a Végjáték népszerűsége egyre nőtt, különösen az iskoláskorúak körében. Bár nem ifjúsági regénynek szántam, örömmel láttam, hogy e korosztályból is sokan a szívükbe zárták, és sok tanár is felhasználta így vagy úgy az osztályában.

Nem lepett meg, hogy a folytatások – a Holtak szószólója, a Fajirtás és a Tudat gyermekei (Children of the Mind – magyarul nem jelent meg) – már nem találtak ilyen kedvező fogadtatásra a fiatalabb olvasók körében. A nyilvánvaló ok az, hogy a Végjáték egy gyermekről szól, míg a folytatások felnőttekről; mi több, a Végjáték a felszínen legalábbis – egy hősies, kalandos regény, míg a folytatások teljesen más műfajt képviselnek. Lassabbak, töprengőbbek, ideaközpontúak, és az ifjabbaktól távolabb álló témákkal foglalkoznak.

Nemrégiben azonban rájöttem, hogy a Végjáték és a folytatásai közötti 3000 esztendőnyi rés számtalan lehetőséget kínál az első regényhez szorosabban kapcsolódó írások számára. Bizonyos értelemben a Végjátéknak nincs is folytatása, hiszen a másik három kötet egyetlen összefüggő eseménysort mutat be, míg a Végjáték önálló történet.

Rövid ideig kacérkodtam a gondolattal, hogy megnyitom a Végjáték világát más írók előtt; odáig merészkedtem, hogy bevontam Neal Shustermant, akinek a munkásságát nagyra tartom, hogy közösen gondoljuk végig a katonai akadémia, Ender Wiggin és társai történetét. Beszélgetéseink során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a legkézenfekvőbb karakter, akivel foglalkozni érdemes, Bean, az ifjú diák, akivel Ender pont úgy bánt, ahogy vele a felnőttek.

Aztán történt valami. Minél többet beszélgettünk, annál féltékenyebb lettem Nealre, amiért ő írná meg a könyvet és nem én. Végül számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy még nem végeztem a projekttel, amit magamban cinikusan “gyerekekkel az űrben”-nek neveztem. Volt még mondanivalóm, tanultam egyet s mást a Végjáték első, 1985-ös megjelenése óta. Így aztán, remélve, hogy még dolgozhatunk együtt valami máson Neallel, gyorsan visszaragadtam magamhoz a projektet.

Hamar rá kellett jönnöm, hogy a feladat nehezebb, mint amilyennek tűnik – kétszer elmondani ugyanazt a történetet, másként. Hátráltatott az is, hogy bár a nézőpont karaktere eltért, az író ugyanaz maradt, és alapvetően még mindig ugyanúgy gondolkodott a világról. Segített, hogy az eltelt évek során tanultam pár dolgot, így képes voltam másféle gondolatokat, mélyebb megértést vinni a projektbe. Mindkét könyv ugyanabból az elméből született, de mégsem ugyanaz; ugyanúgy a gyermekkor emlékeiből merít, de más perspektívából. Az olvasó számára a parallaxist Ender és Bean hozza létre, akik egymáshoz közel állva haladnak végig ugyanazokon az eseményeken; számomra, az író számára, a parallaxist az a tucatnyi év adja, ami alatt idősebb gyermekeim felnőttek, és újak születtek, a világ pedig megváltozott köröttem. Sokat tanultam az emberi természetről, a művészetről, ismereteim bővültek.

Ezt a könyvet tartja most kezében a kedves olvasó, és remélem, az irodalmi kísérletet élvezetesnek találja. Nekem megérte ugyanabból a kútból merítenem; az eltelt évek alatt sokat változott a víz, és ha nem is vált borrá, talán mégis nemesedett valamelyest. Mindenesetre bízom benne, hogy ugyanúgy élvezni fogják az Ender árnyékát, mint a Végjátékot, talán még jobban is.

 

Greensboro, Észak-Karolina, 1999. január

Szerző: Orson Scott Card
Kiadó: Alexandra
Kiadás dátuma: 2012
Cím: Ender árnyéka
Tematika: science fiction
Terjedelem: 480 oladal
Bolti ár: 2699,- HUF.

Megvásárolható az Alexandra Kiadó boltjaiban.