Zsoldos Péter-díj két zsűritagjának, Sárdi Margitnak és Mandics Györgynek az értékelése Fazekas Bea (Kyra Potter) Amnézia című regényéről. A művet kiemelt figyelemmel olvastam, mert vele egy kisepikai író tett próbát a nagyepikában; megjegyzéseim szolgáljanak támaszul további munkáihoz. A mű jellegzetesen kisregény műfajú: csak egy szereplő életútját kíséri figyelemmel, csak a vele kapcsolatba ke-rülők tagjai a szereplőgárdának, s a cselekmény is egyszálú. Minthogy azonban kisregény-kategória nincs, együtt bíráljuk a regényekkel. A regény három témát egyesít: egy katona/felderít? cselekményt, egy idegen bolygó élővilágának megismerését és egy Bourne-rejtély típusú eseménysorban az amnéziás kettős-, sőt kettő és feles ügynök küzdelmét önazonosságá-ért. A két utóbbi összefonódik, valamelyes Vadember-effektussal színezve (a főhősnek újra (?!) meg kell tanulnia egy teljes bolygót). Az első némiképp függelékként csatlakozik a főcselekményhez, s meg kell vallani, hitelességben, az ábrázolás mélységében nem is veszi föl a versenyt a többivel. Ezt mintha lelkesedés nélkül írta volna az írója, s ez akkor is így van, ha a cselekmény megoldásának ismeretében ezt a részt szögletes zárójelben kell értelmezni. A hite-lességen a cselekmény valószerőségét értem: egy fedett ügynök interplanetáris időkben sem működhet ilyen egysze-r?en. Nem kérem viszont számon a tudományos hitelt az amnéziát illető részekben, noha az amnézia nem így m?kö-dik (ill. nem működik); de ahogy a természettudományos hitelességet nem várjuk el a szépírótól, úgy a pszichológia-tudományi hitelességet sem, tudomásul vesszük, hogy ehhez a cselekményhez ilyen amnéziára van szükség. Annál élvezetesebben bontotta ki az író az idegen bolygó élővilágát, siotát és sprillt, bordot és víziszörnyet. Jól sikerült a mikroszociális csoport, a Kenayan-család rajza; a makroszociális közeg, a társadalom rajza csak jelzésszerű, s ez azért hiányzik, mert a cselekmény szempontjából erősen hagyománytisztelőnek tételezett bolygótársadalom egyetlen más szempontból sem látszik konzervatívnak. A cselekmény ritmusa erősen változik, a lassulásokat szerencsésen ellensúlyozza a környezetrajz. A jellemrend-szer összetett és kiegyensúlyozott, sokféle feszültséget képes hordozni. Legjobban sikerült részei a családon belüli viszonyok, a siotercsoport, valamint a főhős küzdelme a beilleszkedésért. Rajzuk azonban nem konzekvens, az ellen-tétes érzelmek közt hányódó hősök gyorsan és a jelenetek szükségletei szerint változtatják érzelmeiket, és nem vál-lalják föl a drámai összeütközéseket – ez a lecke még vár az íróra, hogy az érzelmi feszültségeket drámai szituációk-ban tudja tükröztetni. Az összeütközéstől, a drámai helyzetektől való menekülés a regény utolsó, epikusan legfeszül-tebb részeiben a legfeltűnőbb, amikor jellemábrázolási trükkökkel már nem lehet elfödni a hiányát, s itt lapos, jelleg-telen megoldásokhoz vezet: az árulóként azonosított, halálos ítéletre, majd kivégzésre váró h?s és a család hétközna-pi módon tölti el az utolsó napokat. Árulkodó jele ennek a h?s megmenekülését drámai késleltetéssel meghozó tiszt és a szerelmes Alex párbeszéde is: „Biztosan maguknak sem volt könny? az utóbbi néhány nap. [De lapos ez a rette-géshez képest, hogy ma kivégzik a szerelmemet!] – Azért jött, hogy elvigye, nem? – Ne az én fejemet harapja le, kisasszony!” (154.) Ennél bölcsebb megértésre, bátrabb együttérzésre, tisztességesebb bocsánatkérésre van szükség. Vagy a főhős nagy záró fölismerése: „Ebben a helyzetben jutott el Seonhoz igazán, hogy a múlt már nem számít” (162). Mintha maga az író nem merné végigélni az általa fölidézett érzelmeket. A párbeszédekből hiányzik a tömör-ség és drámaiság, de bizonyos részei (pl. a sioterek baráti beszélgetései) jól sikerültek. Sárdi Margit Kémtörténet a jövőből, ahol kémek és ellenkémek kicserélik tökéletesen a tudatukat, s ezzel előáll a nagy helyzet:nem is lehet tudni már, hogy ki kicsoda, kinek melyik is az alapidentitása. Nagy m?gonddal megírt írás, amely közben bemutat egy teljesen más világot, furcsa szokásokkal, életmódokkal, állatfajokkal, termelési módokkal. A főhős amnéziájának ábrázolása remek, s az utolsó percig ébren marad a feszültség, ki is a főhős:egy menekül? gyilkos, avagy a gyilkost behelyettesített ellen-titkosügynök. Az olvasó remekül szórakozik és izgul, mint egy nívós krimiben, csodálkozik, mint egy klasszikus sci-fiben, s csak egyetlen valami marad ki, amiért nem jut a Zsoldos-díj esélyesei közé: a téma nem rendelkezik azzal a nagyformátumú társadalmi fajsúllyal, ami egy ilyen m?től elvárható. Kár, de ez a témaválasztás kérdése. Mandics György]]>
