Antal József, iDeal, SFportal E-Book, 173 l. A regény az öntudatra ébredő és világőrző szerepet betöltő MI témáját dolgozza föl újra; ez esetben a fő téma az emberi kisebbség szabadságharcával egészül ki. Apró mellékvonalakban bukkannak föl az embert alkotó nanorobotok, az MI emberszerepben, az ember és állat, a dolgozó és értelmiség ellentétek motívumai. A cselekmény így sokféle összeütközést többféle szemszögből ábrázol, amelyek csupán az utolsó lapon jutnak nyugvópontra. A többféle feszültséggóc azonban nem mindig esik egybe a fő ellentéttel, így sokszor nem fokozzák, hanem csökkentik egymás hatását (mint az eltolt sinushullámok). És mivel az ábrázolás hosszú ideig váltakozva ad igazat a két hősnek, maga a két hős szembenállásában kifejeződő fő ellentét (Őrző~Smasszer) is csak lassan engedi kikristályosodni a pozitív-negatív oldalt. Kár, hogy az Őrző igazságát csak Lonya kétes értékű tolmácsolása képviseli. Az író szimpátiája kétségtelenül Bogdan mellett áll. Bogdan gazdagon megrajzolt hős, fő jellemzőit (társadalmon kívüliség és keresés) a regény térbelileg is kifejezi az elszigetelt színhelyekkel (átnevelő tábor, erdészház, Verem) és a jelképessé növő vándorlással, amelynek eszmei-térbeli párhuzamát a Verem megtöri. Leonyid (Lonya) messze nem ilyen kidolgozott és főleg nem ilyen konzisztens személyiség. Az első két történet őt ügyesnek, de nem intelligensnek, gyönge egyéniségnek, sőt nem becsületesnek ábrázolta (a 2. történetet nehéz másként értékelni, mint árulásnak), így nem igazán érthető, miért tünteti ki őt az Őrző azzal, hogy maga mellé emeli, sőt feleséget játszik a kedvéért. Ebből az előzményből nehezen folyik „terminátori” szerepe és a Bogdanhoz fűződő, kétségtelenül erős barátsága, amelyet ráadásul meg is kontráz a figyeléssel és az újabb árulással. A regény kiindulópontja két novella, s ez az eredet a szerkezeten nyomot is hagyott: e két történet novella maradt, tömör, lekerekített, a továbbiak, még ha a két főszereplő szerint szét is vannak bontva, regényszerűen lassabbak, részletezőbbek, és önmagukban nem képeznek lekerekített egységeket. A regényt számos remekül eltalált, sok esetben kevés vonással is plasztikusan ábrázolt figura népesíti be, elsősorban Madzsar, ugyanígy az egykori csempésztársak, az arab buszsofőr, a katolikus pap, Matvej, Irina. Az írói ábrázolás erénye a beszéddel való jellemzés, a dialógusok elevenek, az egyes figurák beszéde egyénített. Bogdan jellemzésének kiváló és felettébb modern eszköze a belső beszédbe ágyazott „belsőbb beszéd”, az önkorrekciók rendszere. A láttatás eszközével az író rendkívül szűkmarkúan bánik, mondhatni jó sok teret enged az olvasó fantáziájának. Nem kapunk képi ábrázolást még az olyan, a hangulat szempontjából kulcsfontosságú színhelyekről sem, mint az átformált Szahara, az erdő, az erdészház, a végre elért, megújult Kijev; csupán a vándorlás képez némiképp kivételt talán épp dramaturgiai és érzelmi súlya miatt. Bruck  András, A fogadalom, XXI. Század Kiadó, 2011. 365 l. Örömmel látjuk, hogy a gyermek- és ifjúsági sci-fi irodalom gyarapszik. Az ugyan nem világos, hogy ez a regény milyen korú közönségnek íródott: a szereplők kora szerint a kiskamasz korosztályt célozza meg, ehhez azonban a cselekmény elég sok kellemetlen, ijesztő mozzanatot tartalmaz; serdülőknek alkalmas volna, de azok a 13 éves hősökkel nem azonosulnak. A cselekmény eléggé emlékeztet Wyndham Chockyjára, de itt a láthatatlan idegen száz éve óta rabolgatja a gyerekeket a kisvárosból (az általunk látott kb. 3 évben hármat; ez egyébként eléggé hihetetlenné teszi a történetet, egy közösség sem lehet annyira közömbös, hogy ezt ne vegye észre, hát még az eltűnteknek létesített temető láttán). A cselekmény kalandot kalandra halmoz, de azok nem épülnek egymásra, nem hoznak egyre több ismeretet az idegenről, nem változtatják meg a szereplők viselkedését, így a feszültséget nem fokozzák. A szerkezet kiegyenlített, a lezárás mégis elégedetlenséget szül, hiszen a fő kérdést nem oldja meg: hiába volt a (címmel is erősített) nagy fogadalom, a főhős (ebben a kötetben) nem éri el célját, nemhogy az öccsét visszahozná, de még az idegenről sem tud meg semmi, amit nem maguk az elraboltak adnak tudtára (az utolsó lapok az olvasónak szólnak, így a regény belső feszültségéhez nem járulnak hozzá). A regény narrációja kidolgozatlan, az elemek motiválatlanul, a szükségnek megfelelően, olykor egymásnak ellentmondva kerülnek elő, pl. a 87. lapon úgy nyikorog a lépcső, hogy Tom a nagy szökésre sem vállalkozhat arrafelé, a 90.-en szökés előtti evésre is le tud menni, mert tudja, hogyan kell rajta csöndesen járni. Vagy: az állatok a szemünk előtt mind megérzik az idegen közelségét, de az elmúlt száz évben ennek nem volt nyoma. Ugyanilyen motiválatlan a szereplők viselkedése is. A 191. lapon Eric erősítgeti, hogy a boltos nem az igazi, a 213.-on nem hisz Mirandának, aki ugyanezt bizonyítani tudja. A szereplők a valószínűtlenségig karikírozottak. A felnőttek annyira bornírtak, hogy a történet elhihetetlenné válik, a gyermekek (különösen Tom) nem gyermek módjára viselkednek és beszélnek. A környezet leírása ügyes, a városban és az erdőben a gyerekek mozgása jól megrajzolt.   Ízing Róbert, Támadás az űrből, Bp., Agave, 318 l. A téma két alapötlete egyenként nem új (a roswelli űrbaleset hozta új fegyver + az új fegyver hozta magyar hadifölény), de új a kettő egyesítése: a roswelli elől menekülő, Magyarországon lezuhant idegen űrhajó s a belőle kifejlesztett magyar csészealj, a Pumi (ez utóbbi kicsit rímel Lovas Lajos Agydobásának Pulijára). Persze a magyar hadifölény Jókai óta többször megírt témája ma már csak ironikus hangon kivitelezhető, és ezt a regény kiválóan meg is valósítja. Az ironikus látásmód kiterjed a cselekményre, a megoldásra, a figurák ábrázolására és az írói nyelvre egyaránt. A cselekmény mindvégig megtartja a maga humorba ágyazott feszültségét (a szerényebben megrajzolt szerelmi szál képez kivételt). A magyar vonatkozások erős humorforrások (a Pirx kapitány a CIA kutatásaiban), különösen a végkifejletben szellemesek (a pórul járt idegen űrhajó az Újpest-Ferencváros meccsen; nosztalgikus barikádok október 23-án stb.). A megoldás a túlzással teszi idézőjelbe a katarzist (visszaverjük az inváziót, lezúzzuk a nagyhatalmakat, letörjük az olajlobbyt, megoldjuk a környezetszennyezést, hódít a magyar bor és a gyönyörű magyar lányok). A figurák jól megfelelnek funkcióiknak, kevés, eltúlzott vonással jellemzettek (a selyemnyakkendős magyar kormányfő, a kiöregedett amerikai ügynök, a fineszes újságíró, de főleg Buga Jóska). A komikus hatástól az író a magyar hősöket kíméli meg, bár a komikum helyébe állított magánéleti bonyodalom nem teszi őket plasztikussá. Kicsit hiányzik, hogy Buga Jóska civilizációjáról nem tudunk meg semmit, szó sem esik az ő honvágyáról, repatriálásáról, a népével való szövetség lehetőségéről, ami űrstratégiailag sem volna megvetendő. A jelenetezés jó, néhány elem igen alkalmas a hangulatkeltésre (a Hollywood felirat H betűje, a példázat a kínai házaspárról, a Szécsi Pál sláger mint dudolka stb.). A regény fő erénye azonban az írói nyelv. Annak ellenére, hogy a korábban oly ritka humor az utóbbi években többször megjelent sci-fi irodalmunkban, mindeddig hiányzott az ezredforduló után szocializálódott „videoklip-nemzedék” hangja, a gyors vágásokkal, gegekkel, szóviccekkel, erős szarkazmussal teli, sodró erejű nyelv. Ez olyan jól sikerült, hogy hozzá képest minden egyéb elem másodlagossá válik. Mindössze egy nyelvi megjegyzés: a tejbetök azt jelenti, ’puha, puhány, plötty’, vagyis a vigyorog mellé más hasonlatot kell keresni. Ám egy műben, amelynek minden bekezdésében legalább három nyelvi vicc áll, ez az egyetlen félreértés elenyésző.   Kovács Ákos, Vágyálmok ligája, Bp., Scolar, 2010. 333 l. Az alapgondolat nem új (méltó-e az emberiség a fejlettebb civilizációkkal való kapcsolatra), ám e kérdést úgy elfödik a teremtett világ részletei, hogy alig lehet kihüvelyezni. A szerző határozottan ügyesen tud megjeleníteni, de úgy bele is tud felejtkezni a maga teremtette világba, hogy az öncélúvá válik, és elsikkad szem elől a regény cselekményvonala. A cselekményt – különösen a középső harmadban – a túlságosan visszafogott tempó jellemzi, a feszültség leül. Ezt a hatást erősíti a nézőpontok olykor indokolatlan váltása, ami miatt főszereplő is csak lassan bontakozik ki előttünk (Art Gruwell előtt, de mellette is időleges centrum Monzon, Grackley, Sumwell, Glady, Kirk), nem beszélve a magasabb rendű civilizáció három tagjának párhuzamos, búvópatakként megjelenő témájáról. A párbeszédek ugyanígy sokszor öncélúak, vontatottak; különösen az idegen civilizációbeliekéi, amelyekből hiányzik a drámaiság. A rengeteg belső beszéd ellenére a figurák egysíkúak maradnak, akikkel az olvasó nem tud azonosulni. Egyedül Kirknek lenne esélye hőssé válni, de érthetetlen módon az egyébként igen bőbeszédű, a harmadrangú szereplők esetében is túlírt regény az ő útját, gondolatait nem részletezi (talán a csattanóra számítva, de ez a csattanó nem kárpótol az elveszett hősért). Az író tehetségének leíró iránya a környezet megteremtésében kamatozik, különösen a harmadik szinti krimó, az osztályon felüli üdülő és a féregjárat világának leírása emlékezetes.   Lovas Lajos, N, Bp., Metropolis Media, 2010. 206 l. A regény fő témája nem új (Gulliver-effektus: a jövő fejlettebb társadalmából érkezett hős ütközik jelenünk visszásságaival), ám új és eredeti a fölvázolt körülmény, amely csattanóként kap magyarázatot a regény utolsó harmadában: hogy N, a főhős a jövőből büntetésből, emléktörlés után érkezett. De a szatírikus regény sosem arról szól, amiről szólni látszik. A mű uralkodó problematikája a mi jelenünk görbe tükre (a pénz hatalma) és a jövő disztopikus társadalommodellje (a szexuális erkölcs eltorzulása, a család szétbomlása, egy döntően férfi-társadalom kibernerosz-andronőkkel és az ötvenes évek amerikai háziasszony-eszményében tartott női szexrabszolgákkal). Ügyes, bár utóbb már kissé mechanikusan ismétlődő eljárás, hogy a jövőről a főhős álmokban visszatérő emlékein át kapunk képet, vagyis korántsem megbízhatóan, hanem áttételesen, az álommunka idézőjeleiben. Így a jövő képe nem egybefüggő, nem az író szavaival adott (rajta számonkérhető) elképzelés, hanem csupán néhány villanás (gyermeknevelő intézet, bírósági tárgyalás), és többnyire az is szatírikusan torz (sportkapálás; nőrezervátum). Ezért a Clara Zetkin nevét zászlaján viselő felszabadító nőmozgalom is hiteltelen és nevetséges. Ennyi relativizálódott érték között kérdéses, mi marad az író által is elismert, biztos fogódzó a világban. A választ N eszmei fejlődése adja meg, aki a teljes szexuális szabadságtól, minden kamasz álmától eljut a monogám családi élet igenléséig, a gazdasági hatékonyság helyett a családi élet örömeiig – bár ezt a humánus választ is idézőjelbe teszi a boldogságrecept: persze, jelenünkben is boldog lehet akárki, csak kell hozzá egy jó nő, öt hűséges és elpusztíthatatlan andronő és néhány tonna pénz. A jelen képét az ironikustól (a gépkocsi-kereskedő, a rendőrök, a yuppie-k) a szatírikusig (Vazul, az avantgard költő, Borbulya Ferenc őstörténész és a Turul Őstörténeti Társaság) terjedő figurák egészítik ki.   Mészáros László (Dave Howard), A Démoncsászár fejvadászai, Bp., Tuan, 2010 (Mysterious Universe). 352 l. A regény cselekménye belesimul a MU világába, és jelentős további konfliktusoknak veti meg az alapját. Az epikum mindvégig feszült és fordulatos, üresjáratai nincsenek. Ügyesen használja föl a bolygó ősi civilizációjának és ősi bölcseinek legendás történeteit, képességeit, olykor azonban nehéz lépést tartani a magas technika, magasrendű civilizáció, különleges mentális képesség és mágia szintjeivel, hierarchiájával. Valamennyi cselekményszál a fő feszültséget szolgálja. A szereplők talán nem túl mély, de határozottan elkülönülő, egyedi vonásokkal fölruházott egyéniségek, képesek úgy ébrentartani az érdeklődést és rokonszenvet, hogy a hős Brett Shaw valójában már a történet elején kiesik az aktív szereplők közül. A regényben megteremtett világ érdekes, több vonatkozásban jellemzett, magában foglalja a történelem, kultúra rekonstruálását is (bár a több rendbeli mentális és mágikus képességű kultúra együttes jelenléte kicsit sűrűnek tűnik). Némi következetlenség látszik a világ elzártságának és jelenének rajzában: a Halmaz tiltott világ, egyetlen adatbázisban sem szerepel, a fejvadászok is a császártól kapják a navigációs adatokat, mégis egyre nagyobb vendéglátóiparról, állomásozó katonákról esik szó, s a fejvadászok vakációs tervvel igazolják ottlétüket. A párbeszédek erőteljesek, tömörek és feszültek. A környezet csupán funkcionális jelzésekkel van leírva.   Mészáros László (Dave Howard), Angyalok és tolvajok, Bp., Tuan, 2011 (Mysterious Universe). 339 l. Az alakuló fejvadász-sorozat következő kötete az előzőhöz hasonlóan ügyesen használja föl a MU világának kereteit. A cselekmény rendkívül feszült és gyorsan pergő, nincsenek lassú járatai. A megoldás sokfelé ágazó szálai további regényeknek szolgálhatnak kiindulásul. Az emberszereplők változatos összetételét a mitológiából újított és transzformált testvérpár, Eteoklész és Polüneikész koronázza, egyúttal lehetőséget nyújtva természetfölötti elemek és képességek bevonására. A figurák jórészt eredetiek, jól jellemzettek (bár olyikuk, mint a két igazgató, nem mentes a sablonoktól). Az emberszereplőkön túl széles skálában vonulnak föl egyéb élőlények a kutyától a crollon át az óriásbogárig. A környezet, még a gyönyörűként funkcionáló délfrancia sziget is kevés vonással van jelen. A párbeszédek feszesek és drámaiak. Az írói nyelv (és a kiadói munka) olyannyira korrekt, hogy a két kötetben csupán egy félreértést vagy félreütést találtam (254: vigéckedik vitézkedik helyett; a vigéc = ügynök, vagyis a vigéckedik = ügynökösködik).   Pierrot – Szélesi Sándor, Jumurdzsák gyűrűje, Bp., Alexandra, 2011 (Jonathan Hunt kalandok). 400 l. Az utóbbi két évtizedben nem túl bőséges ifjúsági SF-irodalom igen olvasmányos darabbal bővült e kötettel. A szerzők kiváló érzékkel azt a művet használták dobbantódeszkának, amit minden hazai iskolás megismer: az Egri csillagokat. Rendkívül ügyes SF-interpretációt olvashatunk a nevezetes regény keletkezéséről, ötletes allúziókkal, áthallásokkal. A regény három (és fél) idősíkon játszatja cselekményét: a török időkben (1552-ben és 1615-ben), Gárdonyi életéveiben és napjainkban. A három közül a Gárdonyi-időről kapjuk a legihletettebb, egyben leghitelesebb képet. A másik kettőben a cselekmény túl simán gördül, a sokszálú feszültség, krimire emlékeztető akciók ellenére még napjaink idősíkján is: minden talányra azonnal akad megoldás, kéznél van a szakértő. A modern idejű cselekménynél talán még elhisszük, hogy a szerelem mindent megold (itt tényleg, hiszen Julinak mindenféle szakértő rokona, barátja és ismerőse akad), a török időkben már alig hihető ez a gyors, problémátlan eseménysor. Túl gyorsan akad Hunt számára segítség, túl könnyen találja meg Jámbort; és azért egy mondat hosszú üzenetet várfalba vésegetni, elterelés ide vagy oda, 1615-ben sem lehetett volna észrevétlenül. Világos, hogy a nyelvi nehézségek tehertételétől, a tolmácsolgatástól szabadulni kellett, így Hunt tudhat magyarul, Jámbor tudhat törökül, de hogy az időn átívelve sosincs megértési nehézség, azért valószínűtlen. Már az is optimizmus, hogy az 1898-as év nyelvének birtokában Jámbor milyen jól megérti magát Hunttal még műszaki kérdésekben is, de hogy az 1615-ös Mágócsy Gáspár  és a jelenkori Hunt között soha nincsen kommunikációs hézag, az kisebbfajta csuda. (Öröm volt olvasni Mágócsy Gáspár nevét, bár ez a Mágócsy itt kisnemesnek tűnik, a Mágócsyak meg valójában már évtizedek óta és még egy évszázadig Felső-Magyarország nagyurai, a könyvkiadás támogatói, egy Gáspár az ötvenes években Gyula kapitányaként száz lovast tartott, 1565-1580 között Torna vármegye főispánja, vagyis főrend; második feleségét, özvegyét Esterházy Miklós vette feleségül, s az öröklött vagyonnal emelte a főrendek sorába az akkor még köznemes Esterházy családot.) Igazából az sem világos, az időgép hogyan dobja ki térben is az utazóit; miért nem akarta soha a professzor megváltoztatni a saját, sikertelen múltját; hogyan működhet a modern Egerben a Török-bástya alatt észrevétlenül az időlabor. A problémakerülés teszi nyilván, hogy a késő őszi, modern Eger szinte néptelen (a szereplőkön kívül láthatóan senki sem jár az utcáin), sőt az 1615-ös Eger is eléggé az, holott akkor nyüzsögnie kellett az életnek, katonáknak, mestereknek, parasztoknak, állatoknak és rengeteg gyereknek. Ám számításba vesszük, hogy a megcélzott tizenéves közönség talán nem túl kritikus. A cselekmény ügyesen épül föl (bár az idősíkok váltogatása idővel mechanikussá válik), és feszültségét mindvégig megtartja. A szereplőknek nincs mélységük, de funkciójuknak maradéktalanul megfelelnek. A párbeszédek elevenek. Kicsit sajnáljuk, hogy a regény a nyelvében is alkalmazkodott reménybeli ifjú olvasóihoz, akiknek számára a szöveg csak információ, s nem a fantázia mozgatója: a cselekmény helyszíneiről térképet kapunk, de leírást nem, még az oly fontos modern Egerről sem, a helyszín még hangulatával sincs jelen, s ez a hiány az 1615-ös Eger esetében még fájóbb. Ez a nyelv korrekt, gyors, informatív, de nincs benne költőiség.   Rostás Erzsébet (Ji), A hajó, Bp., Gold Swan, 2011. 192 l. Az alapkonfliktus, hogy idegen civilizációk képviselői földi emberekbe bújva vívják harcukat egymás ellen, nem új, és nem új a roswelli űrhajó ötlete sem: itt a kettő összekapcsolása tekinthető újnak. A cselekmény elég gyors és feszült, lezárása humánus. Ám a regény megvalósítását minden szinten a közhelyek vezérlik, az események kitalálásában, a figurák megalkotásában, a megírás módjában egyaránt. A rákbeteg, de meggyógyuló nő, a beleszerető pszichiáter, a feleségét őrültnek kikiáltó férj, a kitartó FBI-ügynök közismert sablonjait alig eleveníti a kétféle idegen lény küzdelme az emberi külsővel és az ellenféllel. A feszültség csúcspontja az írói terv szerint az, amikor kiderül, melyik idegen a jó, és melyik a gonosz, de nehéz elfogadni, hogy az a jó idegen, amelyiknek egy levágott kis darabja is 24 óra alatt 6 embert fogyasztott el. A regény által generált világ is ellenkezést hív elő, hiszen ha a régebben lezuhant űrhajó grófos időben zuhant le, megteremtve a mi világmindenségünket, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy az azt megelőző csekély 15 milliárd év – puszta illúzió. A megoldás láthatóan a kalandfilmek mindent elsöprő happy endjeinek stílusában fogant, a hitelessége is épp akkora. Ugyanakkor a történet magán hordja a hasonló (filmes) történetek típushibáit. A főszereplőkön túl az emberi életnek nincs értéke: a kórházban fél nap alatt két alkalmazott tűnik el, de senki nem keresi őket. Épp akkor és épp ott bukkannak föl a továbbvivő elemek, ahol az események dramaturgiája megkívánja (egy lovas jegyespár útban Kalifornia felé feltör egy lakatlan, úszómedencés villát – ez mennyire hihető?). Minden cselekményelemben és majd minden mondatban ismert klisék bukkannak föl, sokszor ellentmondva a megteremtett világnak. Ha ez a történet Kalifornia közelében történik, hogyan lehetett ott 3-4 évszázaddal azelőtt vár, gróf és grófné? Hogy a nővér kilép a rendelő ajtaján összeszedni a beteglapokat, kelet-európai eljárás. Az az űrhajó akármilyen gyorsan ment, nem mehetett gyorsabban a fénysebességnél, ha utasai szemügyre vehették róla a Marsot és a Földet, mégis seperc alatt a Marstól olyan közel jutnak a Naphoz, hogy a hátukon érzik a Nap melegét (!). A regény elején exponáló szerepet játszott a gonosz férj, akitől a hősnőnek szökve kellett menekülnie, a férj mégsem bukkant rá évekig, holott a saját autójukkal menekült, nem változtatott nevet, továbbra is regényeket írt, s kapcsolatot tartott a kiadójával, a férj egyszerűen eltűnik a képből, mert már nincs szükség rá. Ehhez képest talán apróság, hogy Rebecca grófnés emlékeiben a szobrokkal teli park 18. századot és kastélyt feltételez, nem várat és 17. századot; egy 18. századi főrend pedig, ha éjszaka zaj támadt, nem maga ment az okát kideríteni, a hálószobafalról leakasztva a kardját. A jelenség annál bosszantóbb, mert maga a cselekményfűzés nem tehetségtelen írót jelez. Nem vagyok rest ideírni a szófűzés néhány szembeszökő hibáját, intő jelül, s ezek már nemcsak a szerző, hanem a kiadó számláját is terhelik. 24-25. El kellene dönteni, árny vagy fénylény ugrál a barlangban. Mindkettő nem lehet. 25. Rebecca örül, hogy ő lesz az első, aki egy halottal kapcsolatba léphet, s megtudhatja, „vajon létezik-e élet a test halála után”. „Isten nagyon kegyes hozzá, hogy válasz ad neki [ezekre a] gyötrő kérdésekre.” No de ha Istenben hisz, a túlvilági élet nem lehet számára kétséges! 28. A kutya körme „végigszántotta az ajtó ülését”? 58. A hang nem „hallatszódik”, hanem hallatszik. 63. Csuklóján drága nyakék fénylett? És mi fénylett a nyakán, karperec? 64. Az udvaron „aranyozott paripák szobrai” álltak? Talán paripák aranyozott szobrai. Ugyanez a félreértett szórend: „a leejtett kocsi kulcsai” a kocsi leejtett kulcsai helyett (150). 129. Ehhez „többezer hőfokra van szükség”? Á, egy hőfok is elég, csak jó magas legyen. 139. Erősen kell dolgoznia, hogy „megteremtse leánya anyagi helyzetét”? Nos, leányának most is van anyagi helyzete, csak nem rózsás. 162. „A férfi meghúzta a gyeplőt”. Én ezt elhittem, és megképzett előttem egy szekér, bakján egy férfival. Bizarrá vált a kép, mikor megtudtam, hogy menyasszonya lóháton követi. Ekkor kezdtem gyanakodni, hogy a férfi bizonyára szintén hátaslovon ül, és nem gyeplőt, hanem szárat (kantárt) húzott meg. 183. A pszichiáter meglátja a Mars ismerős körvonalait. Lehet is ismerős, hiszen a Mars körvonala egyszerű kör. 175. „tartájszerű”?!!   Soós Tibor (T. R. Salty), Bellum Atlantis, Bp., Digital Books, 2011. 479 l. Több tekintetben különleges a munka. Különleges a cselekmény számára kiválasztott kronotoposz: az idő (a korai ókor) és a hely (Mezopotámia, Egyiptom), de még inkább a szereplők, akik különböző korokból kerülnek össze (Kleopátra és Caesarion, rómaiak Augustus korából, Merlin, kommandósok és hekker a mi jövőnkből). A különleges kronotoposz ellenére a mű végül is egy komplett kommandóstörténet, a megfelelő felderítési, hírszerzési, diverzáns és kémakciókkal, álöltözetekkel, átállásokkal és leleplezésekkel, megfejelve egy misztikusként föltüntetett, de nem mindentudó és nem mindenható hatalommal, amelynek működtetőit angyaloknak nevezik. A cselekmény így igen eseménydús (még a nagy terjedelemre elosztva is), csupán az idegen kronotoposz megkövetelte ismeretek közlése miatt lassú léptű, mint egy három kötetesre tervezett, alapos történelmi regény. A részletes kidolgozottság ellenére a megoldás hiányérzetet kelt: végül is nem kapunk választ, ismeretet a misztikus Terv mibenlétéről, az angyalok, ill.a halál utáni egyszeri élet természetéről, még arról sem, hogy a római légió hősiessége és önfeláldozása tekinthető-e túlvilági feladatuk teljesítésének. Ez a hiányérzet ötvöződik az elégedetlenséggel, hogy sem a cselekmény, sem a jellemrendszer okán nem látszik magasabbrendűnek a Bázisok rendszere, mint Atlantiszé (hacsak nem fogadjuk el, hogy az amerikai hadsereg mintájára képzett Bázisok rendszere alapból magasabb rendű, mint Atlantisz-Egyiptom erősen Csillagkapu jellegű civilizációja), vagyis nem tudni, miért kellene kiradírozni a történelemből: sem a szereplők jelleme, sem az életminőség, sem a helyiekhez való viszony nem mutat lényeges különbségeket, az pedig, hogy egyikük a Terv végrehajtásán, másikuk az akadályozásán ügyködik, nem tartalmaz értékkülönbséget, ha a Terv nem érték, hanem csupán egy szó. A kötet lezárásának hiányait csak (legalább) egy új kötet oldhatja meg, hiszen mindeddig nem látszik a Terv követésének értelme, a főhős Caiust élve, de dolgavégezetlen hagytuk el a mű végén, és hiányzik még a műből a szintén elveszett XVII. és XIX. légió. A mű megírása rendkívüli nyelvi (latin, görög, sumer-akkád, egyiptomi, egy kevés héber és kínai), mitológiai, történelmi és irodalmi ismereteket igényelt, már nem is beszélve az Atlantiszt illető nyelvi-kulturális ismeretekről, amely tekintetben legalább szabad az író. Rendkívüli nehézségeket vett magára a főhős jellemének megalkotása területén is. Bármilyen gondosan alapozza meg Caius rugalmasságát és nyitottságát (nyitott, érdeklődő apa, kiváló neveltetés, elképesztően nagy gyermek- és ifjúkori tapasztalás és olvasottság), nem teszi igazán hihetővé, hogy az Augustus korából a mezopotámiai környezetbe, de a miénknél magasabb haditechnikai közegbe és csillagkapus ellenfelek közé csöppent főhős hetek alatt modern kommandós szuperhőssé válhat. A mentalitás nem ilyen rugalmas: minthogy nem tanult viselkedés, nehezen is változik, tanulás ellenére is (aki dolgozott együtt kínaival, arabbal, ismeri a jelenséget). Caius efféle átalakulását éppúgy fikciónak kell tartanunk, mint az epikus elemeket. A gondos ábrázolás ellenére a szuperhős és kétségtelenül vonzó Caius jelleme nem szerez mélységet. Ábrázolásában túl sok a drámainak szánt, de utóbb modorossá váló eset, amikor nem jut eszébe, ki, hol, mikor fordult már elő, és a szintén drámai „hirtelen eszébe jutott”; és túl sok az írói motiváció gyöngeségének számító „nem tudta volna megmagyarázni, miért” a cselekedetek okaként. A többi figura – a ravasz Merlin, a kemény kommandós Renata és Ziva, a hűséges legionáriusok hada – vázlatos marad, és mivel a Terv magasabb rendűségére nincs bizonyíték, a Tervhez való hűség nem töltődik föl pozitív értékkel. A másik oldalról: a dezertálás Atlantiszba nem válik negatívvá, árulássá, így a jellemrendszer negatív oldala motiválatlan, súlytalan és relatív; a Mark Duke/Marduk – King/Kingu szembenállás csak személyi konfliktusnak látszik. Különösen hiányzik, hogy King nem funkcionál cselekvő hősként, a regény végkifejletében nem kap szerepet. Ám ha nincs erős ellenség, a hős győzelme veszít értékéből. Az amúgy is összetett idősíkkezelést egy napjainkban játszódó keret bonyolítja, amely talán csak egy következő kötetben nyeri el értelmét. A cselekmény túlnyomó részét (a keret kivételével) Caius Secundus szemével látjuk. Ezt a narratívumot nagyon nehéz fönntartani (ókori fogalmakkal szemléltetni mai vagy jövendő technikát), így idő jártával elszaporodnak a mai nézőpontú kifejezések, a „teherautószerű” jármű (152.) akkor, amikor Caiusnak még nem lehet fogalma a teherautóról, a „Hemingway-regény”, amiből csak a Hemingway látszik számára ismeretlennek (385), a regény szó nem, hogy „ekkora üvegfelületeknek valóságos üvegházzá kellett volna változtatniuk az épületet” (387), amiről aligha tudhatott, hiszen ilyesmivel nem találkozott. A regény rendkívül gondosan van megírva, az imponálóan széles, nagy időkört és sokféle tudományágat felölelő ismeretek ügyesen beépítve. Mindkét ókori idősíkon és mindhárom kultúrában (római, mezopotámiai, egyiptomi) szép és életszerű a megjelenítés, a helyszín, a környezet, a helybéli lakosság rajza. A fölhasznált elképesztő mennyiségű ismeret mellett eltörpül az alább fölsorolt néhány kifogás. A regényben igen sokszor emlegetett római rang, a primpilus egyszeri elütés megsokszorozódása lehet. Az eredeti primi pili centurio ’rangidős centurio’ primi pili, singularisban primus pilus, primipilus (prīmīpīlus) alakká rövidült. Nekünk ezt ismernünk kell, mert a magyar történelemben, a székelységben is használt rang (primipilus ’lófő székely’). Jót tett volna a zsidó kommandós nő számára egy másik név használata: a mi kultúránkban ugyanis ismert egy Ziva nevű zsidó női kommandós (NCIS). 8. Fiumicinóban előbb kell megkeresni a csomagot, aztán mehetünk ki az előcsarnokba, visszafelé nem vezet út. 408. Különleges, hogy az egyiptomi börtönben háromszor hoznak enni a rabnak, Európában ugyanis a koraújkorig kétszer étkeztek az emberek, a rómaiaknál ez volt a prandium és a coena. 420. Túl szigorú kikötés lett volna, ha a római lakomáknál csak kilencen vehették volna körül az asztalt. Valójában nem lehettek kevesebben, mint a Gráciák (3), és többen, mint a Múzsák (9). 449. Az „áradások, árapály által emelt mesterséges gát” nyilván természetes akart lenni.   Szélesi Sándor (Anthony Sheenard), Vadászat egy szimurgra, Bp., Tuan, 2011 (Mysterious Universe). 306 l. A sorozat újabb kötete olyan témát dolgoz föl, ami eddigelé ismeretlen volt: York Katchikan ezúttal nem pocsékba vágja, hanem megmenti a bolygót, amelyen megfordul (bár a több emeletnyi, többezer éves kódex címlapjának levágása olvastán megborzongtam). A cselekmény a megszokott módon bonyolódik, spirálisan emelve az összeeütközéseket a köznapi bunyótól a galaktikus háborúig, az alkalmazott fegyvereket a késtől a lőfegyvereken át a plazmaágyúig. A megfelelő feszültséget részben a személyes, részben a civilizációs összetűzések biztosítják. A figurák nagy fantáziával kitalált űrvagányok, akiknek hovatartozása a mű szükségletei szerint derül ki vagy változik meg. A regény vonzereje a különböző kultúrák legendás és mítikus lényeinek, hiedelmeinek gazdag arzenálja, megkoronázva a fantázia-alkotta lényekkel és a tudatalatti működésének fantasztikus termékeivel. Az idegen világok leírását a technika uralja; üdítő változatosság benne az ősi városok és a szerzetesi élet kellékei, főleg az (igazán) Nagy Könyv. A nyelv vagány humorát az áthallások erősítik (pl. az ősi emberfaj, a chellovek). A nyomda (avagy a szövegszerkesztő) ördöge most sem volt rest: 84. „mágiára vetett” máglyára vetett helyett. 86. „félénken őrzött” féltve őrzött helyett.]]>