Az év első hónapjaiban azon aggódtam, hogy az idei Zsoldos-díj regénykategóriájában nem igazán beszélhetünk majd nagy versenyről. Aztán publikussá váltak a nevezések és elindult a szokásos találgatás, hogy vajon ki lesz az idei év győztese és hirtelen lett két komolyan esélyesnek tartott regényünk is.
2009-ben mindösszesen négy regény került a nevezettek listájára:
Dörnyei Kálmán: A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai (Athenaeum)
Brandon Hackett (Markovics Botond): Isten Gépei (Galaktika)
Nemere István : Időrabló (Tuan)
Uwine C. Summersgoal (Konyári Tibor): Vénusz és Mars (magánkiadás)
Az internetet olvasva nem titok, hogy a netes tábor az első két könyv valamelyikét látja esélyesnek, így úgy gondoltuk, ezt a két regényt ismertetnénk, illetve megpróbálkozunk az esélylatolgatással is, már amennyire ez egyáltalán lehetséges. Annyi bizonyos, hogy a zsűrinek nem lesz könnyű dolga, már csak azért sem, mert ugyan mindkét mű igazi ízig-vérig sci-fi, de az egyik a hard sf kategóriát képviseli, míg a másik a sci-fi paródiát, emiatt pedig elég nehéz olyan objektív szempontrendszert összeállítani, ami alapján összehasonlítható a két mű. Tovább nehezíti a képletet, hogy mindkét regény jó a maga nemében.
Mielőtt ezzel mégis megpróbálkoznék, legyen itt egy rövid ismertető a két regényről, az Avana kiírása szerinti sorrendben.
Dörnyei Kálmán: A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai
Mint ahogy már a címből is kiderül, főhösünk önmagának sorrendben a 26. klónja, aki a történet elején szentül elhatározza, hogy történjen bármi is – azaz még ha meg is bukik a Belsőkozmosz-analízis vizsgán – elkerüli a szülői szigort és megtorlást, ha kell megszökik, hogy megússza a 27. klónozást. Igazából nem is a klónozással van baja, hanem jelen példányának megsemmisítésével, ami óhatatlan része az újabb klón előállítási folyamatának. Így kiterveli, hogy vész esetén a Galaxis túlsó felében élő nagyapjához menti önmagát, így vetve gátat apja és anyja (aki tulajdonképp önimádó apjának klónja) tervének. Természetesen és ahogy annak lennie kell, ő és két társa, tiltott eszmecsere miatt kizárásra kerül a vizsgafolyamatból, Nordy pedig – rémálmait látván valóra válni – szökésre készül. E kísérletében vele tart két társa is, majd először a dimenziótehén sztrádáról letérve az Intergalaktikus Rendészeti és Védelmi Hivatal ügynökeinek nézik őket és megbízást kapnak, majd résztvesznek egy háborúban, végül pedig Nordyra vár az egész univerzum megmentésének nemes feladata.
Brandon Hackett: Isten gépei
2027-ben egycsapásra megváltozik a világ. Eltűnik a Napunk, helyére egy vörös törpecsillag kerül. A Föld kötött pályán mozog, emiatt fele része az örök sötétség birodalmába kerül. Tömeges pusztulás, majd újkori népvándorlás veszi kezdetét, a társadalom átalakul – és egyre nagyobb szerepet kap a tudomány. A technológiai gyorsulás oly mértékű, hogy napról-napra kézzelfoghatóbbá válik a technológiai szingularitás elérése, a fejlődés görbéjének függőlegese, ami mögé semmiféle előrejelzés nem láthat be. És mindvégig ott van a kérdés, hogy mindez pontosan miért is történik, főleg miután kiderül, hogy ez a Föld nem is az egyetlen Föld – valakik valamilyen célból több tucat másolatot készítettek.
Azt hiszem a rövid ismertetők is elég beszédesek, már ennyiből is látszik, hogy mindkét regényt érdemes elolvasni, mindkettőtől kapunk valamit. Dörnyei Kálmán Nordy Foxától önfeledt szórakozást és kikapcsolódást, Hackett Isten gépeitől pedig mélyen gondolkodóba eshetünk a technológiai szingularitásról, anyagmanipulációról, jövőről. De amikor magamnak szegeztem a kérdést, hogy ha zsűritag lennék, kire szavaznék, őszintén szólva örültem, hogy nem rám hárul ez a nemes feladat. Majd mivel azért az embernek illik tudnia dönteni két könyv között, elővettem a logarlécem és megpróbáltam összevetni a két regényt a következő szempontok alapján: cím, borító, történet, karakterek, leírások. A skála 0-tól 10-ig tart, a szerkesztést pedig kihagytam, mert abban nincs eltérés egyik könyv esetében sem, ha lenne ilyen kategóriám most, mindkettő 10-est kapna. Ezt azért meg kell jegyezni, mert örömteli dolog.
Cím: a jó cím felkelti az olvasó figyelmét és az egyik legfontosabb eszköz abban, hogy a könyv a vásárló kezében eljusson a pénztárig. Ezen túlmenően pedig elvárás – nálam legalábbis -, hogy amennyire csak lehet, legyen beszédes, kötődjön a regény tartalmához, utaljon a stílusára.
A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai cím ebből a szempontból nézve maximális pontszámot érdemel, azaz 10-est. A regény műfaja már a cím alapján is sejthető, elég egyszer hallani, látni, hogy befészkelje az ember tudatába magát, aki szereti a paródiákat, biztos nem tud elmenni mellette. És a könyv pontosan arról szól, amire a cím utal. Tökéletes.
Az Isten gépei, mint címválasztás, hangzatos, tehát a figyelemfelkeltéssel nincs gond, de csak 8 pontot kap tőlem, mert egy kicsit hatásvadásznak minősítettem, ez szubjektív vélemény részemről, nem szeretem ha túldimenzionáljuk magunkat. A vallással és Isten emlegetésével vigyázni kell, még akkor is, ha értem, hogy mire gondolt a szerző, amikor a címet kitalálta. Attól, hogy valami emberfeletti, még nem biztos, hogy isteni – pláne a hard sf-ben.
Borító: a jó borító fokozza az olvasóban a cím által keltett érdeklődést, informatív, tájékoztató, összhangban van a történettel. Ha egy jelenetet ábrázol, még jobb.
A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai (innentől Nordy Fox) borítója sajnos pocsék. Ha ez a könyv csak egy sima vadászat során került volna a kezembe a könyvesboltan, a szuper cím ellenére sem vettem volna meg. Sötétek a színek, a karakterábrázolás rossz, a borító összhatása a könyvkiadás legrosszabb korszakait idézi. Egyenesen gagyi érzetet kelt az emberben, még úgyis küzdenem kellett önmagammal, hogy betegyem a kosaramba, hogy mindenképpen el akartam olvasni. Bele se merek emiatt a könyv fogyási adataiba gondolni. 3 pont.
Isten gépei (innentől IG) – a borító korrekt. Nem túl ütős, de nem is rossz, passzol egy hard sf-hez, ami levesz az élvezeti értékéből, az a címhez használt karakterkészlet. Nekem határozottan nem bejövős, túlcizellált volt, úgyhogy a 7pont főleg emiatt van (meg egy kicsit túl sok a vörös).
Történet: nagyon lecsupaszítva van eleje, közepe, vége, amik szoros összefüggésben állnak egymással. Szerencsés esetben – és amikor jó történetről beszélünk -, a lendület nem törik meg, a történet gördülékenyen halad a végkifejlet, azaz a csattanó felé.
Nordy Fox kalandos története nem szenved hiányt ötletes kalandokban, leginkább ezek adják a regény lendületét, a könyvet olvasva az embernek nem egyszer az ötletparádé kifejezés jut eszébe. Egyetlen egyszer lőtt túl a szerző a célon, de akkor nagyon. A Chuck Norris poén szövegben hagyása több szempontból is rossz hatással van a történetre. Először is, a CN poén maga már öt évvel ezelőtt is elavult, klisés és fárasztó volt, nemhogy most, 20 év múlva pedig már majd külön magyarázni kell, hogy ki a túró volt az a Chuck Norris. A negatív kritika itt azért is hangsúlyos részemről, mert CN bármilyen MÁSIK, a világon belül kitalált személlyel helyettesíthető lett volna, így az idejétállóság kérdése itt csak az oda-nem-figyelésen múlt, semmi máson. A történet nálam itt bizony hitelét vesztette, kiestem a regény világából és mintha érződött volna, hogy a szerző maga is kissé kizökkent az írásból a nem saját maga által kitalált, poénosnak szánt mellékszereplő miatt. A sztori lendülete megtört, ezután pedig belebonyolódtunk Processor Tábornok és Tauk Ősfa csatájába, ami – noha a leíró részek rendben voltak, valahogy mégis vontatottabb – és a kelleténél hosszabb – volt. Az elbeszélő kiesett az addigi könnyed, vicces szerepből és picit erőltetetté vált. Innen kellett új lendületet venni, ami ugyan sikerült, de csak a történet utolsó harmadára talált vissza az író és az olvasó is az igazi alaphanghoz. Egy olyan sztoriban, ahol a lényeg a stílus és a pörgő akciók, a kalandok sokasága, ne támaszkodjunk kívülről jövő ötletekre (pláne ha olyan gazdag a saját eszköztárunk is, hogy nincs is ilyesmire szükségünk), ne menjünk nagyon bele egy háború részleteibe, ne moralizáljunk direkten. Mert ez durva hiba, emiatt sajnos a történetre csak 7 pontot kap tőlem. A szórakoztató sf-nél a megítélés legfőbb szempontja, hogy egy hónap, egy év vagy akármennyi idő múlva legyen kedvünk újra elővenni a könyvet, tudjuk ismét végignevetni – anélkül, hogy emlékeznénk rá, hogy mettől-meddig kell majd átlapoznunk. De hogy jót is mondjak, a végén utalás van a folytatásra, amire nagyon kíváncsi leszek, szerintem minimális odafigyeléssel a következő epizóddal ilyen probléma már nem lesz. A tehetség adott hozzá.
IG – Hackett ismét nehéz témákhoz nyúlt a könyvében, ami már önmagában is becsülendő, mert a technológiai szingularitás és anyagmanipuláció témaköre nem egyszerűen megfogható, befogadható valami, viszont – és ez az, ami a könyv igazi értékét adja -, nagyon is létező problémákat, kérdéseket vet fel. Elég belegondolnunk abba, hogy tizenöt évvel ezelőtt még az is kisebbfajta csoda volt, ha vezetékes telefonunk volt otthon, ma meg már a net szinte állandó köldökzsinórja és mobiljaink nélkül elképzelhetetlennek tartjuk az életet. És akkor még a twittert, second life-ot és az online világot nem is tárgyaltuk ki teljes mértékben. Mi ebbe belenőttünk, együtt nőttünk fel a változásokkal és azt hisszük, hogy ez így természetes, nem értjük a szüleinket, nagyszüleinket, akik ezekkel a számunkra apró változásokkal már nem tudják tartani a lépést. De még így is, ha innnen kiindulva próbálnánk meg megérteni a technológiai szingularitást és annak lehetőségeit/veszélyeit, nehéz dolgunk lenne, ezért Hackett az IG-ben egy olyan világig zavar el bennünket, ahol már mi is könnyedén önmagunk nagyszüleivé válhatnánk. Sőt, továbbmegy annál, több példányban, több Földön át mutatja be a lehetséges szcenáriókat arra, hogy mi történne velünk társadalmi, gazdasági szempontból a kritikus pont elérése előtt/után/helyett, milyen döntési, cselekvési lehetőségeink lennének. Ehhez kapcsolja hozzá a rejtélyes idegeneket, akik mindezen földek hátterében állnak, amiket tulajdonképpen valami bizarr kísérlet folytán ők másoltak le és helyeztek az univerzum különböző pontjaira. Szerepük és céljuk nem ismert, vagy éppen igen, csak mi nem tudjuk értelmezni a saját értelmezési tartományunkon belül, noha a különböző földek túlélői együttes erővel kutatják céljaikat, próbálják megérteni a történteket, elkerülni az elkerülhetetlennek tűnő végzetet. Végül az egyik Földet az MI-k mentik meg, olyan intelligenciák, amiknek az alapjait mi teremtettük meg – a Jupiter agyak másolási technikájával élve. Ahogy a könyv elején az I.J. Good idézet is mondja, az első ultraintelligens gép lenne az utolsó találmány, amit az embernek létre kéne hoznia. Az idézetben rejlő gondolat nagyon szépen és kereken lett kifejtve a könyvben. A történet maga – az alapötlet komplexitásához mérten – jól kidolgozott (de nem tökéletes), a tempó a végkifejletig feszes marad, az utolsó oldal után pedig bőven marad min elmélkednie az ember gyerekének. A regény Hackettől megszokott módon tele van utalásokkal a tudományos élet szereplőire, munkájukra, érdekes utána nézni a könyvben szereplő neveknek, állításoknak. Ha megtesszük fogjuk csak igazán érezni, hogy mennyire nem légből kapott ötletek boncolgatásáról van itt szó. Az IG igazi hard sf és aki kedveli ezen írásokat az sf-en belül, nem csalódhat benne. 9 pont. Azért nem tizes, mert a vége kicsit elnagyolt lett, nem maradt elég idő a jövőn való töprengésre (vagy csak én éreztem így), illetőleg a narrációval is voltak problémáim.
Karakterek: itt fontos a kidolgozottság, hogy a karakterek láthatóak legyenek, azonosulni lehessen velük. Akár változik a jellemük menet közben, akár nem, lényeges még, hogy mindvégig következetesen kezelje, formálja őket az író.
Karakterek szempontjából nálam mindkét mű 8-ast kapott. Mindkettőnél voltak apróságok, amik zavartak. Nordynál ez a főhős maga volt, aki ugyan egy fejcsápos lény, 9 orrlyukkal, fogak helyén fonalakkal, fotoszintetizáló bőrréteggel és jó 250 cm magas, mégis emberként beszélt önmagáról a történetben végig. Az IG-ben pedig nekem helyenként túlsúlyba került a karakterek érzelmi élete, bár azon lehet vitatkozni, hogy ez szükséges volt-e vagy sem a történet szempontjából. Szerintem nem.
A leíró részek ugyanúgy, mindkét könyvnél elég jók lettek, nem tudok a kettő között nagy különbséget tenni, márcsak azért sem, mert más a stílus. Nordy kalandjai is élvezetesek, láthatóak, a leírások viccesek, ahogy a dimenziótehén maga és a vele való utazás ki lett fejtve, az haláli – és paródiához képest szépen átgondolt, kidolgozott. Az Isten gépeiben is van nem egy emlékezetes jelenet, leírás, tán a legerősebb ezek közül az a rész, amikor a fekete lyukká vált Manipulátorok beszippantani készülnek a Bárkát. A maroknyi „ember” sodródásának leírása a fekete lyuk felé, majd küzdelmük, hogy kijuttassák egyikőjük (Szofi) emlékeit, nagyon jól sikerült. Mindkettő 10-est érdemel.
Szóval nálam, ha nem is nagy különbséggel, de egy kicsit előrébb végzett a ranglistán az IG, mint Nordyék kalandjai. Nehezebb a téma, több munkát igényelt, alaposabban végiggondolt és kifejtett és nincs benne semmi, ami miatt a könyvet 10 év múlva cikinek lehetne találni (kár volt azért a Chuck Norris poénért, nem tudok napirendre térni felette). Ettől függetlenül a magas pontszámok jelzik, hogy mindkét könyvet a legjobb szívvel merem olvasásra ajánlani mindenkinek, aki szereti a sci-fit.]]>
