X-Men: First Class sikeréért sem adtam volna egy lyukas garast sem. Komolyan, egy Sir Patrick Stewart és egy Sir Ian McKellen nevével fémjelzett, marhajól sikerült trilógiához előzményt gyártani – természetesen lefiatalítva a gárdát. Szégyen, nem szégyen, előítéletes voltam, legalábbis amíg nem jöttek meg az első trailerek – akkor már azért bizakodtam, de sajnos sok esetben kiderült már, hogy Hollywood képes jobb előzeteseket gyártani, mint filmet. Nos, az X-Men előzmény nagyon jól sikerült, teljesen egy súlycsoportban van a korábbi trilógiával, és nagyságrendekkel felülmúlja a Wolverine filmet. Charles Xavier és Magneto barátságának kezdeteit, majd útjaik elválása mégiscsak egy olyan történet volt, amit érdemes volt elmesélni – a trilógiában nyilvánvaló okokból csak a kész helyzetet láthattuk: a két figura egyszerre barát és ellenfél, tisztelik egymást, de küzdenek is… de hogy miért is van mindez, az az egyszeri mozinézőnek homályban marad (márha nem böngészte végig a ki tudja, mennyi képregény füzetet). Meglepő, megfelelő mértékben humoros, és kellő mértékben drámai lett ez az előzményfilm, nagyon jól adagolva mindegyik összetevőt. Természetes, hogy Xavier és Magneto váltak a legjobban kidolgozott karakterré, a többi kísérő inkább vázlatosabban van jelen, kivéve talán Mystique-et, Jennifer Lawrence alakításában állati jól eltalált mellékszereplő lett belőle. Xavier kapcsán nem a színészi alakítás hibájának, inkább a forgatókönyv feszességének tudnám felróni, hogy egész egyszerűen, ilyen fiatalon túlságosan tökéletes jófiút faragtak belőle. Míg a film elején azért látunk Xaviertől néhány „emberi” megmozdulást, például amikor egy egyetemi klubban igyekszik felcsípni egy csinos csajt, simán „kitalálva”, mi is a kedvenc itala, később elsodorják az események… A film második felében ugyanaz az erkölcsileg megingathatatlan monolit, aki a később játszódó trilógiában. Xavier olyan, mint Athéné, aki teljes fegyverzetben pattan ki apja fejéből – Xavier úgy tűnik, kezdetben is pont ugyanolyan karakter, mint később, csak akkor még van haja. Ha ettől el tudunk tekinteni – márpedig el tudunk, mert visz magával a történet, és a poénok -, akkor tökéletes a film. A gárda mert nemet mondani a stúdió eredeti elképzelésére, ami egyfajta tinis, „első év a campuson”-jellegű sztori lett volna, és inkább komoly irányba mentek el. Például történelmi perspektívába helyezték az egész mutáns-kérdést, kubai rakétaválsággal, és Kennedy-beszéddel megspékelve. Xavier és Magneto gyerekkorát, majd felnőtt éveiket és egymásétól homlokegyenest elütő életpályájukat nagyon jól mutatják be, majd jól ütemezve egymásba csavarják a szálakat – mindenütt jó ritmusérzékkel váltva a jeleneket. Nem lett tinifilm, de azért két jól megcsinált rész is foglalkozik a „campus-szal”: az egyikben egyfajta ismerkedési estet látunk mutáns módra, ahol a fiatalok rázódnak össze. A másikban ugyanezeket a fiatalokat oktatja Xavier és Magneto: mintha a padawanokat egyszerre tanítaná egy Jedi és egy Sith mester. George Lucasnak valahogy így kellett volna megoldania a Jedi-nevelést a Star Wars előzményekben. Bár azt mondtam, hogy a többi szereplő kissé vázlatosabban van kidolgozva, azért csoporton belüli interakciók jól kitaláltak: az apróbb beszólásoktól a már említett „ismerkedési estig” terjedő skálán van minden. Külön pontot érdemel a Xavier – Raven – Beast – Magneto négyes között kialakuló viszony is, de a poénok lelövésétől tartózkodnék. Nem lehet elmenni szó nélkül a Kevin Bacon alakította főgonosz, Sebastian Shaw mellett sem. Bár a figura nem annyira eredeti, leginkább egy James Bond-filmek ellenfeleire hajazó gonoszt kapunk, Bacon tökéletesen élővé varázsolja. Ugyanakkor pedig kiváló előképe az idős Magnetonak is egyben. A nyárra várt mozisikerek között az X-Men First Class tehát beváltotta a reményeket – biztos vagyok abban, hogy már agyalnak a folytatáson, ugyanezzel a gárdával. ]]>