Előre kell bocsátanom (főként annak, aki nem ismer), hogy elfogult leszek ezzel a könyvvel, mert elfogult vagyok az ún. cyberpunk egészével. Egészen röviden: kártékonynak, minimum zsákutcának tartom, mint tematikát, és mint kifejezésmód-kísérletet. Hadd adjam meg a császárnak, ami a császáré: a CP legalább kísérletet tett, hogy megalkosson egy jellemző kifejezésmódot, megkísérelte, hogy valóban zsánerré váljon. Hogy nem sikerült, az persze már a mozgalom hibája, elsősorban éppen az alapító atyáké, köztük Gibsoné is, de talán övé a legkevésbé. Mindenesetre: Simili similis delectat. Vegyészül: Simili similis solvuntur. Ez esetben ez utóbbi közelebb áll a valósághoz… Nem tett jót előítéleteimnek, hogy a regénnyel párhuzamosan olvastam Bruce Sterling novelláját a tavalyi Year’s Best… válogatásból, és nevetségesen sok egyező stiláris és tematikai modorosságot találtam a kettő között. Mintha egyik alapító atya sem lenne képes túllépni a saját gyökerein, folyton beléjük botlanak… Ami viszont megkülönbözteti a két szöveget, hogy Gibson regénye nem sci-fi. Egyszerű techno thriller, nem is igazán sci-finek álcázva, bár van az érzésem, hogy Gibson azért nem mondott le a CP rajongótáborról. Semmilyen fantasztikus elem nincsen benne (hacsak az apa szelleméhez kapcsolódó álmokat nem számítom annak, azt is tekintetbe véve, hogy lehet, az apa nem is halott), az ábrázolt technológia szinte már a megírásakor elavultnak számított, és ez sajnálatosan szűkebb keretek közé szorítja a szöveget, feleslegesen aktualizálja, beszorítja az ezredforduló világába. Akár kulcsregény is lehetne, ha ki tudnám találni, minek a kulcsa. A fantasztikum hiányát leszámítva azonban ez egy tökéletes CP szöveg, így nem akarom lajstromba venni mindazt a negatívumot, amit egy ilyen tematikájú és írásmodorosságú (írásmódról ne beszéljünk) szövegről felsorolni szoktam. Felesleges önismétlés lenne – miért kövessem el ugyanazt a bűnt a recenzióban, amit az alapszöveg elkövet. Sajnos úgysem hiányzik semmi közülük. Van-e plusz, az itt a kérdés. Lehetne. Azzal, hogy Gibson kilépett a sci-fi keretek közül, lehetőséget adott magának, hogy kilépjen a sci-fi elvárásai közül is. Nemcsak arra gondolok, hogy megszabaduljon a bénító olvasói kívánalmaktól, prekoncepcióktól, vágyaktól és rögeszméktől. Megszabadulhatott azoktól a béklyóktól, melyek nem engedik, hogy a sci-fi az életet a maga valójában ábrázolja. Megszabadulhatott attól a kényszertől, hogy valószínűtlen peremfeltételek közé helyezett valószínűtlen hősökkel operáljon. Ennek ellenére mind stilárisan, mind a gondolatiság szintjén megmaradt a régi jó, kellemesen belakott, kicsit bitszagú (mindenféle vegyszert lassan kiizzadó műanyagszigetelések és szemetet zabáló, tunya emberek verítékének szétválaszthatatlanul összekeveredett szaga) CP és poszt CP (akármi legyen is az) világában (vö. akol). Én eredetiséget sem igen találok a szövegben, csak a ma született bárányokat nyűgözik le a kis színesek, melyek többnyire – ha a felszínt megvakarja az ember – üres, sokszor ostoba ötletecskék csupán. Bár csak az előbbit olvastam angolul is, stilárisan nem látok különbséget a Neuromancer és a Pattern Recognition között, ami önmagában nem baj. (Neurománc és Trendvadász – miért kell mindenáron hülye magyar címet adni egy könyvnek, különösen, ha nem is takarja a cselekményt? Utoljára mondom: itt nem a trendvadászat a lényeg.) Ha úgy tetszik, Le Guin sem fejlődött egy fikarcnyit sem – egyszerűen kész volt az első megszólalásakor. Gondolom, Gibson is szentül hitte és hiszi, hogy vele is ez a helyezet. Guru vakfolt. Jobban dühít ennél, hogy Gibsonnak van stílusa (bár az epigonok és az alapító atyák igen hasonló modorosságai miatt nehéz azonosítani), méghozzá olyan erős, hogy átüt a fordítókon, mégis, ez a stílus engem – érettebb fejjel – inkább zavar és bosszant, esetleg untat, mint lenyűgöz. Nyilván újra csak a modorosságai miatt, amik közül ebben a kötetben a legszembetűnőbb a szövegre erőltetett jelen idő. Nem látom értelmét ebben a nehezen induló, lassú sodrású, sokszor megfeneklő történetben a jelen idő pörgetésének. Jelen időben elmesélni a történéseket engem mindig a helyszíni tudósításokra emlékeztet, és kevés szánalmasabb dolog létezik, mint helyszíni tudósítás unalmas (és/vagy érdektelen) eseményekről. (Azért mondok egyet: rádión közvetíteni a gusztushuszadikai tűzijátékot.) Eredetiben talán a történet időtlenségét és általánosságát akarta kifejezni a szerző ezzel az elbeszélésidővel, kihasználva az egyik angol jelen általánosító árnyalatát, és jövőt kifejező lehetőségét, de ez találgatás csupán: nem ismerem az angol szöveget. Viszont legalább nem egyes szám első személyű az elbeszélésmód – úgy emlékszem Gibson egyébként is ritkán került az E1 bűvkörébe, és ritkán esett a csapdájába. A stílust az elbeszélésmód gondos megválasztása miatt a kis színesek, az ún. ötletek és leírásaik nem tudják megtörni. Ebben a módban Gibson nyugodtan spekulálhat akármiről, mint elbeszélő, joggal teheti. Meg is teszi, szerencsére többnyire a helyükre illesztve, ha nem is a helyükön kezelve eszmefuttatásait. Sajnos néha annyira beleszeret saját ötleteibe, hogy felesleges, időnként egészen nagy mellékszálakat sző a szövegbe. Mindezeken túl, vagy ellenükben Gibson elég hitelesen, pátosz, sokk és tolakodás nélkül, a megfelelő súllyal adja elő Amerika fájdalmát, félelmét, értetlenségét, amelyeket az ikertornyok elleni támadás váltott ki. Az író a főhős szemén keresztül valódi amerikai rácsodálkozással írja le az Államokon kívüli helyszíneket, egzotikus állatoknak láttatva lakóikat – a jellemábrázolás ritka telitalálata. (Azonban zavar, ha egy filozófusnak kikiáltott író ennyire sekélyes. Azt mondod erre, hogy nem az író ilyen, hanem a főhőse. Meglehet, de szerintem, ha egy szereplőben nincs az írójából elegendően sok, akkor az a szereplő szart se ér.) És itt is vagyunk a stílus azon részénél, amely nem az írói tehetség produktuma, hanem az írói mesterség terméke: a stiláris gondolatiság! Sajnos az itteni gyöngeségek rányomják bélyegüket a regény egészére. Az alapötlet esetleg megkívánna ekkora terjedelmet, de ebben a megvalósításban és végeredménnyel nyilvánvalóvá lesz, hogy – mint a CP szerzőinél oly sokszor – a füst sokkal nagyobb, mint a láng. Láng talán nincs is. Hadd nevezzem a CP gyerekbetegségének, mert annyira gyerekes, hogy a hatalmas ívű felütéseket rendre lapos történetek, és semmire sem vezető vég követi. Jó darabig úgy hiszi az olvasó, hogy ekkora felhajtás után minimum a világ a tét, és rendre kiderül, valójában semmi sem múlott a jellemzően csak sodródó szereplőkön. (Lehet, hogy ez a CP általános üzenete, de akkor miért nem lehet ezt egyszerűen kijelenteni, minek a felhajtás? Mellesleg, mondanivalónak könyvek tucatjaiban elég szegényes.) A terjedelem tehát eltúlzott, ráadásul a regény struktúrája kiegyensúlyozatlan: a felvezetés hosszadalmas, tele érdektelen és értéktelen mellékszálakkal és szereplőkkel, akiket Gibson bábjátékos módjára ráncigál elő, és süllyeszt el. A cselekmény igen lassan bontakozik ki, tovább terhelődve felesleges szereplőkkel, és még a végkifejlet is lassú; ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy az író már szabadulni szeretett volna a szereplőitől és a szövegtől. A legzavaróbb – mert abszolút fölösleges – mellékszereplő és mellékszál a főhősnő, Cayce Pollard (dögöljek meg, ha nem állandóan Csajszinak olvastam) barátja, Damien, és a férfi oroszországi „kalandozása”. Sem a figura, sem a története nem tesz hozzá semmit a történethez, mint külső források nem adnak semmi többletet Cayce figurájának kidolgozáshoz sem. Csak van itt ez az érdekesnek gondolt figura (Reklámfilmrendező. Hűha! Hihihi!) az egzotikusnak gondolt helyszínen (Oroszország, a sztálingrádi csatatér. Hűha! Hihihi!), az érdekesnek gondolt kis történetével (Filmet forgat az ott tomboló magánásatásoknál. Hűha! Hihihi!), és nem tudok mit kezdeni vele. Olyan érzésem van, hogy Gibson eredetileg nagyobb szerepet szánt Damiennek és annak, hogy kalandozása éppen Oroszországban, a végkifejlet helyén esik meg. Talán ő lett volna a végső megmentő, de a dolog valahogy félrement, és Damien meg az ő kalandkája megmaradt. Csak kapott végül egy megfelelő ballasztot a deklaráltan ellenszenves, új orosz papírbarátnő személyében (Hihihi! Hűha!). Nem igazán telitalálat a főszereplő kiválasztása sem: Cayce-nál érdektelenebb, idegesítőbb főhőst nehezen lehetett volna kitalálni. Nem kedveltem az első pillanatban, és nem kedveltem a regény végén sem. Nem is szólva arról a tekintélyes mennyiségű szövegről, ami a kettő között van. Ha fiú lenne, a „kis köcsög” lenne a megfelelő megjelölés a számára, mindenféle homoerotikus célzás nélkül. Viszont legalább nem szuperhekker az istenadta! Hiteltelenné teszi személyét az az igen komoly anxiety disorder, valójában igen súlyosnak tűnő szervi szerotoninhiány (úgy tűnik a családleírás alapján, hogy öröklött), ami az egyedinek és látványosnak gondolt logófóbiában manifesztálódik. (Találkoztam igaziból ruhára való gombok kiváltotta fóbiával is, és akkor mi van?) A szimptómák alapján szegény Cayce igen súlyos pánikbetegségtől szenved. Így ez a hős, ezt a történetet, ilyen súlyos pánikbetegség vagy az ellenében kilószám beszedett Prozac vagy egyéb gyógyszer miatt egyszerűen nem lett volna képes végigcsinálni. Tehát a betegsége csupán kellék, amely annak rendje és módja szerint el is múlik a végén. QUED. Nem tudom megítélni, hogy az eredetiben a regény nyelvi szintjei rendben vannak-e – magyarul mindenki hasonlóan beszél, és az IT tolvajnyelv ural mindent. Csak egy gyöngyszem: „alacsony frekvenciás disszonancia”. Tessék! Értelmezd! De a gyökeréig ám! A kötet írói mesterségen kívül eső gondolati elemei (tematika, mondanivaló, morál etc.) is zavarba ejtőek. Mint a Neuromancer, első látásra lenyűgöz látszólagos szellemi gazdagságával, másodszorra óvatosságra késztet, harmadszorra egyszerűen untat. A valóságot akarja megragadni, de megmarad a felszínen: az érdekesnél, a modernnél és különösen megragad egy szubkultúrában, az számítógépes hálózatok „hőseinek” világában. Mintha semmi említésre méltó sem történne a világban a rohadt számítógépeken és számítógép hálózatokon kívül. Nyilván a művészet is csak általuk forradalmasulhat… Sokan csodálják Gibson filozófiáját – én általában felszínesnek tartom. Ugyanezt a felszínességet érzem ebben a könyvben is: lassan harmincéves IT-víziók tűnnek elő makacsul, a kis színesek, eredetinek hitt karakterek, emberi viselkedésmódok (valójában inadekvát sablonok) és kusza összeesküvés elméletek fraktálfeszíne alól, kétségbeesett aktualizálás próbálkozásokkal megtámogatva – és szánalmasan lemaradva a valóságtól. Gibson a modernitás vagy poszmodernitás (modern=ami éppen divatos) utáni lélekszakadt loholtában, valamit nagyon félreért, és/vagy félremagyaráz. Valószínűleg azért, mert a világában nincsen hely a hétköznapi emberek számára. Valószínűleg azért, mert hordozza a sci-fi örökséget – hősöket akar (vö. a Hős Főhős nevű főhős a Snow Crash-ben – ami angolban legalább gyenge féljapán szójáték [ilyen nekem is van: Kitsiya Kukiya], magyarban röhej.). Az eredmény rosszabb, mint a hétköznapiság: sablonos papírszereplők, akiknek esélyük sincsen a változásra. A regényben ez alól az egyetlen kivétel Cayce. Ő mintha felnőne a végére – legalábbis a logófóbiája elmúlik. Nem tudom eldöntetni, hogy a regény tulajdonképpeni mondanivalója, az on-line marketing fenyegető ereje feletti spekuláció, hordoz-e filozófiai mélységeket, különösen, hogy semmiféle konklúziót nem láttam kibontva a szövegben. Ténymegállapítás történt: létezik on-line marketing, egy csomó embert át lehet vele baszni, és mindezek mögött ott leselkedik valamely amerikai titkosszolgálat és/vagy az orosz oligarchia. Ja, és a gazdag emberek tényleg gazdagok, és tényleg mindent megtehetnek. És akkor mi van? Nem hiszem, hogy akkora filozopteri jóserő és bátorság kellett hozzá, hogy 2003-ban mindezt leírja valaki. Hadd engedjek meg most magamnak egy ideillő Maximát! „Egyetlen evidencia létezik, amit ki lehet, sőt ki kell kiabálni: ha a király öltözéke fölöttébb hiányos.” Néhány szót még a vége előtt a fordítás okozta apró bosszúságokról: Gálla Nóra nyilvánvalóan nélkülöz bárminemű természettudományos vagy mérnöki végzettséget – akkor tudná, hogy pisztoly és revolver az nem ugyanaz, nem írná le, hogy „aknakioldó”. Egy ilyen szöveget talán nem ilyen hátterű fordítónak kellene adni, vagy legalább valakinek XY kromoszómaelrendezéssel. Ez még megbocsátható lenne, de amikor filozófusok neveiből képzett filozófiai rendszerek kerülnek szóba, ott már több minden is kérdéses. Azt, hogy Derridean, a derridai (Derrida nevéből) és derrideani, az, hogy Foucauldian az nem Foucauld-i, hanem Foucault-i talán tudni illene egy fordítónak. Hogy valaki nem ismeri a sztárfilozófusokat – üsse kő! De itt már az angol-magyar fordítói tudás is megkérdőjeleződik. Az viszont már valami generális fordítói hiba, hogy az „ambush”-t kizárólag lesből támadásnak képes fordítani valaki. (Persze ezzel a fordító nincs egyedül: népszerű katonai lapban találtam a „lesből támadó [harckocsi]akna elleni védelem” gyöngyszemet.) Még valami: irodalmi szövegben szerintem helyesebb lenne a „Siserehad” helyett a pontos „siserahad” szót használni. Nagybetű nélkül. Végül el kellene döntenem, hogy kinek is ajánlhatom ezt a regényt. Nehéz feladat. Ez a könyv egyszerre lehet a CP rajongók újabb szent könyve vagy legmélyebb csalódása. Egyszer valószínűleg úgyis elolvassák, akármit is hordok össze, nekik tehát nem ajánlom. 🙂 Aki nem szereti a CP-t, az ne nagyon próbálkozzon ezen keresztül közelebb kerülni hozzá. Nem kap többet, mint a Híd-trilógiától, (bár kevesebbet sem, sőt, az legalább izgalmas) legfeljebb a könyv, amit olvas szegényebb egy science fiction címkével. Viszont attól, hogy nem sci-fi, ez a szöveg még nem lett magasirodalom. (Nabokov pörögne is sírjában, ha valaki ilyesmit állítana.) Egyszer bárki elolvashatja, azután dönthet, akar-e még többet. Én biztosan nem fogom még egyszer. William Gibson: Trendvadász Magyar Könyvklub, 2003. papírfedelű, 325 oldal Gálla Nóra fordítása]]>