Részlet

Valerio Evangelisti: Indulj, inkvizítor – részlet


Az észt Indrek Hargla után idén egy újabb, hazájában, és Európában már elismert, ám Magyarországon még nem bevezetett íróval szeretné megismertetni olvasóit a Metropolis Media Kiadó.
Valerio Evangelisti neve bizonyára nem ismeretlen az olasz sci-fi rajongói számára, ám most első ízben jelenik meg a magyar olvasóközönség előtt, és nem is akármivel.
A történelmi kalandregénybe ágyazott ütős science-fiction izgalmasan borongós, sötét hangulata bizonyára megtalálja majd az utat az olvasókhoz; előzetesként íme némi ismertető a könyvről, és a szerzőről, illetve egy részlet a regényből.

 

 

valerio evangelisti1352-ben a fiatal Nicolas Eymerich domonkos barátot kinevezik az Aragóniai Királyság főinkvizítorává. Feladata súlyos terheket ró rá, s mindeközben még a hatalmát is meg kell szilárdítania az ellene irányuló intrikák kereszttüzében. És ha ez még nem lenne elég, hírét veszi, hogy Zaragozában és környékén egy pogány kultusz ütötte föl a fejét, melynek szálai talán egészen a királyi udvarig nyúlnak. Az inkvizítor atya nyomozni kezd az eretnekek után, ám azt nem is sejti, kutakodása milyen messzire vezet majd!

A közeli jövő Amerikájában egy excentrikus fizikus olyan forradalmian új tudományos elmélettel áll elő, amely már-már az ezotéria határát súrolja: űrhajókról beszél, melyeket az emberi gondolat energiája hajt, és a fénysebességnél is gyorsabbak! Szakmai körökben nevetségessé válik, és terveit csak egy szélsőséges elveket valló, feltörekvő politikus támogatja.

A 22. század végére megépülnek az első pszitronikus űrhajók, és egyikük, a Malpertuis, egy nagyszabású, vallásos hátterű expedíció keretében a Gamma Serpentis rendszer felé indul. Útját titkok övezik, de ha megtalálja, amit keres, az átrajzolhatja a világ jövőjét… de akár a múltját is, új irányt szabva egy 14. századi inkvizítor életének.

A történet központi figurája, Nicolas Eymerich valós, történelmi személy. Az 1320-1399 között élt olasz származású domonkos rendi inkvizítor karakterét Evangelisti kegyetlennek, gőgösnek, nyughatatlannak, ugyanakkor kiemelkedően intelligens, és művelt személyiségnek formálta, aki irgalmat nem ismerve védelmezi a katolikus egyházat a természeti, és természetfeletti erők fenyegetésétől.

 

Az olasz SF egyik legjelentősebb szerzőjének, a számos díjjal kitüntetett Valerio Evangelistinek Eymerich-sorozata új megvilágításba helyezi történelmünket, évekre elég gondolkodnivalót ad, és hozzá még izgalmas kalandnak sem utolsó. Először Olaszország leghíresebb sci-fi magazinjában, az Urania-ban jelent meg. Az olasz író igen nagy népszerűségnek örvend Franciaországban, Spanyolországban, Németországban, Portugáliában, köteteit már több nyelvre lefordították, képregénnyé, sőt számítógépes játékká adaptálták.

 

Részlet

Eymerich felment a börtönökhöz vezető lépcsősoron, ahol néhány őr figyelte, majd folytatta útját a második emeletre. Ott találkozott egy aggódó, fiatal domonkossal.

– Végre, Nicolas atya! Agustín atya folyton magáért kiált.

– Hol van?

– Az volt a kívánsága, hogy a tárgyalóterembe vigyük, a kandalló mellé. De ne menjen hozzá túl közel! A betegápolónak nincsenek kételyei. Fekete pestis.

Eymerich megvonta a vállát.

– Egyszer már túléltem. Vezessen hozzá!

Az ifjú könnyedén meghajolt, és elhúzta a mór stílusú, alacsony, patkó alakú ajtó előtt lógó függönyt. Eymerich elsőre nem látott semmit. A hatalmas, stukkókkal és freskókkal díszített termet, ahova beléptek, mindössze egy fáklya világította meg. Aztán meglátta az ágyat a kandalló előtt, amelyben gyenge tűz pislákolt. Nagy nehezen sikerült kivennie egy takarókba bugyolált, vézna testet. Sötét, szoborszerű alak térdelt mellette.

Önkéntelenül is tétovázva közeledett.

– Jó estét, Agustín atya! – mondta azután.

A betakargatott test nem mozdult. A térdelő személy azonban felemelte a fejét, ezzel fekete fátyla alól felfedte ráncoktól barázdált, öreg arcát és csimbókos, ősz haját.

– Nem tudom, testvérem hallja-e magát – mormolta. – Néha visszanyeri tudatát, de többször hörög, vagy úgy tűnik, mintha aludna, mint most. Talán jobb lenne, ha később visszajönne.

– Nem, nem! – hirtelen egy teljesen kopasz, sápadt arc emelkedett ki a takarók közül. Hatalmas, lázas szemei karikásak voltak, a szája pedig ajkak és fogak nélküli üregnek tűnt. – Én hívattam Nicolas atyát – mondta elhaló hangon a beteg. – Húzódjon közelebb a kandallóhoz, hogy lássam! De ne jöjjön a közelembe!

Miközben az öreg beszélt, Eymerich orrát a rothadó hús szörnyű bűze csapta meg. A gondolat, hogy mi rejtőzik a takarók alatt, mélységes borzalommal töltötte el, a hideg is kirázta tőle. De megpróbálta palástolni viszolygását.

– Én is voltam beteg, Agustín atya. Négy évvel ezelőtt. Már immunis vagyok a … – nem merte kimondani azt a szót.

– … a pestisre – fejezte be az öreg. – Igen, tudom, hogy túlélte az 1348-as nagy járványt. Pontosan ezért hívattam magát. Hány éves?

– Harminckettő.

Agustín atya sóhajtott, ezzel reszelésre emlékeztető hang hallatszott hörgőiből.

– Elég kevés. Mégis maga a legidősebb e bíróság tagjai közül. Rosell atyát Avignonba hívták, a többiek pedig mind halottak – enyhe remegés rázta meg a testét. – És ma éjjel én is meghalok.

Eymerich heves türelmetlenséget érzett. Úgy tűnt, mintha látná a betegséget az ágy fölött lebegni, mint valami egészségtelen kipárolgást. Ki nem állhatta a fertőzéstől rózsás, törékeny testeket. Szeretett volna kirohanni a szabadba, de erőltette magát, hogy együttérzés áradjon a hangjából.

– Maga is meggyógyulhat, Agustín atya, ahogy nekem is sikerült. Annál inkább, mivel a járvány rég elmúlt. Idén ritkák a pestises esetek, és gyakran jóindulatúak.

Az öregember kicsit rázkódott. Hunyorgott.

– A pestis nem fog eltűnni, amíg az okozói jelen vannak. Rólam pedig annyit, hogy ha látná, ami a takarók alatt van, tudná, hogy csak órák kérdése. Már kétszer gyóntam.

Eymerich egy pillanatra megijedt, hogy a beteg megszabadítja magát ruházatától, és megmutatja a sebeit. Hogy leküzdje borzongását, hirtelen a tűzzel kezdett foglalkozni.

– Miért ilyen kicsik a lángok? – kérdezte szigorúan az ápolótól. – Hol vannak a szolgák?

Azért tevékenykedett, hogy közben elrendezze az arcvonásait, de az öreg hirtelen mozdulata megállította.

– Ne, Nicolas atya! Ha túl meleg van, nem kapok levegőt, és akkor minden hiába. A bensőmben fázom. – Behunyta szemeit, majd lassan újra kinyitotta. – Gyerünk, kevés az időnk! Fontos dolgokról kell beszélnünk. Helyezkedjen a fényre, és hallgasson figyelmesen!

Eymerich kiegyenesedett, és keresztbe font karokkal a kandalló mellé telepedett.

– Miután Isten engem magához szólít, Aragónia királysága inkvizítor nélkül marad – folytatta a beteg, suttogáshoz hasonló, elhaló hangon. – Ezért hívattam magát. Maga lesz az új főinkvizítor.

Eymerich összerezzent. Rendkívül meglepődött.

– De hát ez nem lehetséges! V. Kelemen pápa rendelkezései…

– Igen, tudom. Rögzítik, hogy az alsó korhatár negyven év. De Rosell atya hiányában egész Aragóniában nem maradt egyetlen domonkos inkvizítor sem, aki ilyen idős lenne. És ha van valami, amit mindenképp meg kell akadályoznunk, az az, hogy az Inkvizíció a ferencesek kezébe kerüljön. Ugyanolyan szörnyű lenne azokra a tudatlanokra bízni, mintha a király kezébe kerülne, akinek egy ferences a gyóntatója.

Eymerich bólintott.

– Értem. De kétlem, hogy a pápa érvényesítené a kinevezésemet.

– Már intézkedtem ez ügyben. Emlékszik arra a francia nemesúrból lett bencés apátra, aki egy ideig nálunk vendégeskedett?

– De Grimoard úrra? Úgy tudom, a marseilles-i viktorinusok vezetője.

– Pontosan. Most követ, és az egyik legbefolyásosabb ember Avignonban. Váltottunk pár levelet. Emlékszik magára. Meg fogja tenni a megfelelő lépéseket VI. Kelemen felé.

Eymerich megrázta a fejét.

– Még ha sikerülne is, Péter király nem egyezne bele. A védnöki jog lehetővé teszi, hogy önmagát javasolja a választótestületnek.

A pestises végtagjait borító takarók erősen megrázkódtak. Eymerich kissé hátrébb húzódott, félve a szörnyűségtől, de az öregember csak fonnyadt, sárgás kezét vette elő a ruhák közül. Felmutatta az ujját.

– Hallgasson figyelmesen, Nicolas atya! – mondta, és hallhatóan nem kevés erőfeszítésébe került felemelni a hangját. Szemei megrándultak a dühtől. – Itt nem papokról van szó. Inkvizítorokról beszélünk. A hit legfelsőbb védelmezőiről, még a legbefolyásosabbak eretnekségeivel szemben is. Nincs király, császár vagy herceg, aki magasabban lenne nálunk. Mi a pápának engedelmeskedünk, és senki másnak. – Rövid, heves köhögési roham tört rá. – Istenem, de ki van száradva a torkom! Miért enged ennyire feldühödni?

Eymerich összeráncolta a homlokát.

– Nem állt szándékomban, Agustín atya. De attól tartok, a királlyal való kapcsolat nem lesz egyszerű.

– Akkor el kell érnie, hogy féljen magától – az öreg ajkai megrándultak. – De haladjunk sorrendben! Amikor innen kimegy, menjen a szobámba! Ott megtalálja majd az ideiglenes engedélyt, amelyet magának készítettem. Ebben magát jelölöm ki utódomul a pápai megerősítés megérkezéséig. Talál majd még három pápai bullát: Ad abolendam, Ut inquisitiones és Ad extirpanda címmel. Holnap pedig jelenjen meg a Justicia előtt az engedéllyel és a bullákkal!

– Nem fog fogadni. Még a királynál is ellenségesebb velünk.

– Fogadni fogja, ha tudja magát érvényesíteni. Mutassa meg neki a bullákat, és sorolja fel előjogait! Nem utasíthatja vissza.

Eymerich megrázta a fejét.

– Nagyon magabiztos, Agustín atya.

Az öreg nem is figyelt rá.

– Azután menjen el az érsekhez! Ennek csupán formalitásnak kell lennie, mindenképp tartózkodjon bármiféle alárendeltségre utaló megnyilvánulástól. Majd amikor találkozik a királlyal, ha lesz lehetősége négyszemközt beszélni vele, emlékeztesse őt a velem folytatott utolsó meghallgatására. Mondja meg neki, hogy magát bíztam meg a vizsgálat folytatásával!

– Miféle vizsgálatról van szó?

Agustín atyát ismét egy köhögési roham rázta meg, ezúttal olyan hosszú és erőteljes, hogy a nővér felugrott, mindenre felkészülve. Az atya egy intéssel eltessékelte, majd könnyekkel teli szemekkel folytatta.

– Ezek tényleg az utolsó perceim. Uram, adj erőt, hogy befejezzem! – Eymerichre nézett. – Nicolas atya, ez a palota átkozott, ez a föld átkozott! Legyőztük ugyan a mórokat, de megengedtük nekik, hogy köztünk éljenek mindenféle hitetlennel együtt. A király a zsidó tanácsadóira hallgat. Feltűnt magának, hogy Aragónia még nem teljesen keresztény?

Eymerich szemei a terem mór boltozatára tévedtek, és a sötétben homályba vesző bonyolult mozaikokra, melyeknek vörös és arany színei a lángok táncával egy ritmusban jelentek meg és tűntek el.

– Ettől én is ugyanúgy szenvedek – mondta szárazon. – IV. Péter túlságosan toleráns.

– Van még rosszabb is. A város asszonyai között… – Az öregember hirtelen félbehagyta a mondatot, szája nyitva maradt. Végtagjai remegni kezdtek, az egész ágy rázkódott tőle. Megpróbált uralkodni magán, de a hang csak fojtott sikolyként tört elő belőle. – Istenem! Engedd, hogy befejezzem, kérlek!

A nővér a vézna test mellé térdelt, és átkarolta, mintha ezzel megfékezhetné a görcsöt. Eymerichre nézett:

– Atyám, könyörgöm! Hívja ide az orvost, a szolgákat vagy akárkit!

– Ne! – Az öreg emberfeletti erőfeszítéssel kitépte magát a szorításból. Ezzel leestek róla a takarók, felfedve csontvázszerű testét, melyet alig takart a rajta lógó véres ing. Karjait feketés kinövések borították, ránézni is szörnyű volt. Patakokban folyt a genny és a vér. – Ne! Tudnia kell! Nem akarom… El kell mondanom… Istenem! Istenem! – Az ágyról bomló hús és rothadás szaga szállt fel, olyan intenzíven, hogy szinte tapinthatónak tűnt.

Eymerichen úrrá lett a borzalom, kifelé igyekezett a teremből, de az öregember következő szavai maradásra bírták:

– Figyeljen! – kiáltott Agustín atya karját felé nyújtva. – A ciszterna… Ami a ciszternában van… Ez az, amit felfedeztem… Az asszonyok, a tó asszonyai… Égesse meg őket, égesse meg őket! Még mielőtt késő lesz. Még mielőtt… – hirtelen visszahanyatlott az ágyra, teljesen erőtlenül. Szája szegletéből sötét váladék bugyogott elő. Még egyszer felköhögött, majd mozdulatlan maradt, szemei üresen meredtek.

A nővér könnyekben tört ki, és az ágy szélébe fúrta az arcát. Eymerich néhány pillanatig nézte a jelenetet, és önkéntelenül megkönnyebbült, hogy véget ért a kínszenvedés. Azután hosszú léptekkel átkelt a termen, hirtelen megijedve, nehogy belélegezze a szennyezett levegőt. A folyosón meglátott egy sarokban álló, talán éppen utasításra várakozó testvért.

– Agustín de Torrelles atya meghalt – mondta szárazon. – Hol vannak a kanonokok?

– Az éjjeli matutinumot éneklik.

– Azonnal értesítsd őket! Hagyják abba az éneklést, és jöjjenek ide! Ha szükség lenne rám, a legfelső emeleten leszek, Agustín atya cellájában. De nem szeretném, ha ok nélkül zavarnának.

Az ifjú kissé megszeppentnek tűnt a felsőbbrendű tekintettől, amelyet Eymerich hierarchikus elhelyezkedése nem indokolt, mindenesetre gyorsan meghajolt, és sietős léptekkel távozott.

Eymerich futólag beleszippantott a folyosó párás levegőjébe. Ruhája szegélyét felemelve kettesével szelte a lépcsőfokokat.

A torony legfelső emelete egy freskók nélküli, keresztboltozatos teremből és egy sor cellából állt. Az ajtógerendák és a mennyezeti dekoráció nagyon aprólékosan voltak megmunkálva, hogy eltöröljék annak az időszaknak a nyomait, amelyikben az épület egy mecsetnek adott otthont. A megmaradt kiálló darabokról és geometrikus díszítésekről meszeléssel tüntették el a régi tökéletesség utolsó nyomait. A terem berendezése mindössze néhány ládából és egy hatalmas, fekete feszületből állt.

Eymerich az egyik cella felé indult, és önkéntelenül is óvatosan lökte be az ajtót. Belül teljes sötétség honolt. Visszament a terembe, és levett egyet a falakat összekormozó fáklyák közül. A cella egyetlen beépített tartójába helyezte, és körülnézett.

A szoba bútorzata egy ágyból, egy ládából és egy apró íróasztalból állt. Elképzelhetetlen luxuscikkek ezek egy kolostorhoz képest, ahol a szerzetesnek – de még talán az apátnak is – a pihenést is beleértve élete minden egyes pillanatát meg kell osztania testvéreivel. De a koldulórendek, a domonkosok és a ferencesek tagjai nem mindig tartották be az ilyen korlátozásokat. Ezenkívül egy inkvizítor olyan titkok birtokosa, amelyek terhét egyedül kell viselnie; még az Aljaferíán kívül lakó Eymerich is élvezte a saját cella kiváltságát az Ebro partján álló kis kolostorban, ahol a szállása volt. Ráadásul soha nem lett volna képes arra, hogy személyes terét megossza másokkal. Novícius kora óta visszatérő rémálma volt a nagy, közös hálóterem.

Azonnal megtalálta a számára fontos papírokat az asztalon, és gyorsan összeszedte őket. A latinul és katalánul is megírt engedély felruházta Agustín atya örökösének minden jogával, csak a pápai pecsét hiányzott róla. A bullák azok a rendeletek voltak, amelyekkel a múlt század pápái meghatározták az inkvizítorok hatalmát, annyira kiterjesztve azt, hogy végül minden ellenőrzés alól kikerült. De volt ott egy olyan rendelet is, amit Agustín atya nem említett; Canon Episcopi volt a címe, és néhány pergamenlapból állt. Eymerich a többivel együtt eltette, öve nem lévén, a nyakából lógó kicsi zsákba. Ezután visszahelyezte a fáklyát, és lement a lépcsőn.

A főinkvizítor rothadó testének viszontlátása elviselhetetlen gondolatnak minősült. Gyűlölte a fizikai tökéletlenség minden formáját, de leginkább a betegséget, sajátját és másokét egyaránt. Amikor négy évvel ezelőtt elkapta a pestist, bezárkózott a cellájába, és minden segítséget visszautasított. Gyengeségének felfedése sokkal jobban zavarta volna, mint a halál. A sarokban kuporogva várta a véget hat teljes napon keresztül, ezalatt csak vízen és kenyéren élt. Mikor elmúlt a láza, úgy sétált ki cellájából, mintha mi sem történt volna, semmibe véve a gratulációkat és megjegyzéseket. Tudta, hogy sokan becsülték, de kevesen szerették igazán. Nem is vágyott rá.

A második emeleten a zavart esperessel találkozott.

– Nicolas atya! Szerencse, hogy itt van. Senki nem mer Agustín atya holttestéhez érni. Félnek a fertőzéstől.

Eymerich bosszúsan vállat vont.

– Ez a maguk problémája. Fenyegesse meg, vagy kényszerítse őket, mit tudom én! Vannak fontosabb dolgaim.

Az esperes vonásai megkeményedtek.

– Nicolas atya! Emlékeztetnem kell, hogy engedelmességgel tartozik nekem.

– Már nem – felelte Eymerich halvány mosollyal. – Agustín atya engem jelölt ki utódjául. Maga az, aki engedelmességgel tartozik nekem.

A megdöbbent esperes próbált volna válaszolni, de Eymerich már sietve szelte a lépcsőket, fehér reverendájának szegélyét fogva. Úgy látszott, egyfajta új méltóság karcsúsítja vékony alakját, ezzel még jobban elszomorítva szigorú vonásait. Az esperes megrázta a fejét, és zaklatottan visszatért társaihoz, hogy elmondja a hírt.

 

A kötet már előrendelhető a Galaktikaboltban online, a www.galaktikabolt.hu-n, vagy személyesen a Budapest, II. Fény utca 2. szám alatt.