Kovács Ákos első regénye, a Vágyálmok ligája nálam továbbra is összeérő novellák sora, nem pedig önálló regény, de ez – persze – csak nézőpont kérdése. Mert, ha akarnám, regénynek is láthatnám (ezt a kötet felénél érzem így, aztán a vége felé már megint eltűnik a regény hatás, a novellák szilánkjai csak az egésznek), de mégis novellánként olvasom, mert ezt az érzést erősítik amúgy is a címes fejezetek. Önállóak, állnak a lábukon, kerek egészek – még akkor is, ha csupán csak részek.
Hívjuk mégis regények, ha már a szerző annak írta, ha már a kiadó (Scolar) így jegyzi, s ha már a kötet szerkesztői is ezt gondolják. A lényeg úgyis a részletekben rejlik, az egész többnyire csak érzet, utóhatás.
A regény szabálytalan. Illetve, nem is pontos szó a szabálytalanság, mert inkább egyedi. Olyannyira az, hogy helyenként erős olvasói kitartás kell ahhoz, hogy átküzdjük magunkat a lapokon. De nem azért, mert Kovács Ákos rossz író volna. Dehogyis. Sőt. Az íráskészséggel semmi gond nincs ebben a kötetben. Ebből a szempontból nagyon is követhető, egyenes szórend szerint halad a regény (ettől ugyan néha monoton, pedig egy kis stílusjáték jót tesz a magyar nyelvnek, ha másért nem, hát a merev akadémikusi nyelvőrök löttyedt stilisztikai lufijainak kipukkasztására; de még inkább a magyar nyelv finomságainak hangsúlyozására, az érzelmek árnyalására, valamint az olvasó gyönyörködtetésére), de szó ne érje a ház elejét: nyelvész ezen a szövegen aligha húzná fel a szemöldökét, és a kifinomult olvasó szeme is úgy siklik a mondatokon, akár a TGV a Párizs és Lyon közötti kötött pályán.
Ez a nyelvtani fegyelem azonban segít is az olvasónak, a történetvezetés ugyanis már nem ennyire lineáris. Pontosabban az, csak valamiért folyton az az érzése támad az embernek, hogy ez most hogyan is jön ide? Egy név, egy szál, egy érzés. Ennek nyoma sem volt eddig. Egy-egy szereplő úgy tűnik elő, mintha a jövőből lépett volna elő, és olyan mondatokat, történeteket hoz magával, aminek nem sok, vagy talán éppen semmi előkészítettsége nincs. Különös élmény ez. Különösen azért, mert ha figyelmesen olvasunk, mégis minden a helyére kerül. Helyükre kerülnek a szereplők, a mondatok, az érzések, és rájövünk arra is, hogy ezt a regényt „visszafelé” is, meg „előrefelé” is írták. Van ugyanis egy kezdeti novellája a regénynek, aminek története a kötetben már egy egész része. A verseny. Abból születik minden, visszafelé, és abból növekszik újra, előre. Szokatlan formája ez a folyamnak, olyan, mintha Odüsszeusz előbb látná meg az óriások földjét, mint a kikónokét, aztán lenyilazná felesége kérőit, majd héderezne egy kicsit Calypso szigetén, hogy erőt gyűjtsön a trójai csatához.
Ez, persze, túlzás, mert ehhez képest nagyon is lineáris a regény, csak megkövetel némi empátiát az olvasótól. A regény amúgy egyetlen nagy küzdelemről szól, és célja alighanem az, hogy kiszakadjunk az unásig ismert világunkból. Ám a kérdés az, hogy átfér-e mindenki a tér szövetének hasadékán, és megtalálja-e azt, amit amúgy a féreglyukon innen is felfedezhetne. Mondjuk a boldogságot. Az elismerést. A sikert. A gazdagságot. Önmagát.
Ebből a szempontból a cím meglehetősen halvány. Nem is illeszkedik a mondanivalóhoz, de igaz, az Őrültek Ligája (a harmadik rész címe) sem lett volna sokkal jobb. Aki elolvassa a regényt, az úgyis érzi, hogy itt valami sokkal többről van szó, mint versenyről, többről, mint az emberi elme és lélek vágyakozásáról. Megjelenik benne ráadásul egy új vallás is, ami éppen az útkeresésre, az önbecsapásra, a másik ember megtévesztésére szerveződött, s ami már önmagában is sokkal nagyobb dimenziót nyithatna ebben a regényben. Merthogy lehet, hogy az élet csak mások életének energiájával és jóhiszeműségével tehető teljessé azok számára, akik hisznek a győzelem erejében, a legyőzetés hatalmában (Art Gruwell erős karaktere például a régmúltból ránk maradt és a jövőben erőre kapó archetípus), de ezzel szemben ott áll az ember, a maga kiszámíthatatlanságával,a jóra való képességével és a szabad akaratával – s nem mellesleg kiszolgáltatottságával.
A regény belső, generációs ugrásai lazán illeszkednek egymáshoz, de a történet megértéséhez elegendő információt adnak. A regény karakterei erősek, jóllehet a legtöbben villanásszerűek az egészhez képest. Úgy vagyunk ezzel, hogy ha már kezdjük érteni valamelyik karaktert, kezdjük kiismerni a jellemét, a gyengeségeit, akkor derül ki, hogy mindez nem is annyira fontos. Illetve… De csak azért érezzük ezt, mert elmaradnak tőlünk, változáson mennek át, és tetteikre, karakterükre talán egy másik szereplő szavaiból kapunk írói magyarázatot. Ez meglehetősen szokatlan írói eszköz, de van benne logika. Ilyen például Monzon miniszter alakja például, aki erős emberből elveszett lélekké alakul, és ennek okait csak egy kocsmai történetből tudjuk meg, mintegy odavetve, sztoriként.
A kocsmajelenet, a Dungeon című fejezet amúgy alighanem az egyik legjobban megírt agymenés, amit az utóbbi időben olvastam. Elsőre kuszának tűnt, ügyetlennek is olykor, útkereső mondatok hadának, ám mivel ezt a regényt nem úgy kell olvasni, mint a többi megszokott kalandregényt – ahol szájbarágóan adják az infót az olvasónak, aki ettől úgy érzi, kiszolgálták az ízlését, és még azt is elhiszi, hogy remekművet tart a kezében -, hanem olyan világ nyílik meg előtte, amit csak akkor képes igazán élvezni az olvasó, ha átállítja magát egy, az ismert olvasói rendtől és szokástól elvonatkoztatott síkra, és megpróbálja józanul is megérteni, miben is teljesedik ki a pszichedelikus olvasás élménye. Nem kell ehhez nagy absztrakciós képesség, csak nyílt elme. Aki a megszokott olvasás élményét keresi ebben a regényben, az nem találja meg benne önmagát sem. Aki mer is olvasni, nem csak átlagolja az agyát, annak élményt adnak a mondatok.
Persze, mondhatja bárki, hogy az író rágjon szájba, az író mondja meg ezt, mondja ki az, s nekünk olvasóknak semmi más dolgunk nincs, mint a megszokott székből lapozni és lapozni, de ez a regény egy egészen másik világot hoz elénk.
Nem hibátlan. A párbeszédei sokszor esetlenek, nem is feltétlenül és maradéktalanul érthetők, talán a túlmagyarázás érzetét is keltik, de ezek javítható hibák. Akár íróként, akár szerkesztőként.
Kovács Ákos erős lendülettel nyitott ajtót a hazai fantasztikum termébe, érdemes lesz figyelemmel követni az írói pályáját, regényeit és novelláit.
Kovács Ákos: Vágyálmok ligája
regény
333 oldal
Scolar, 2010 ]]>
