Képregények

Total magyar Mad Max – a Cafe Postnuclear képregény


cafe-postnuclear-boritoA Cafe Postnuclear 2010-ben a Random elektronikus képregény magazinban jelent meg, és nagyon jó visszajelzéseket kapott, de akkor nem adódott alkalom a folytatásra. Később a Totalcar magazin különlegességet keresett 15 éves jubileumára, és a két igény egymásra talált. Erre az elsőre meglepő találkozásra a magyarázatot a Papp Tibor, a Totalcar főszerkesztője az könyv előszavában meg is adja: a szerző Szűcs Gyula addig járt a nyakukra, amíg beadták a derekukat. Így jelent meg keményfedeles, színes-szagos formában a Cafe Postnuclear.

A képregény egy különös képződmény. A színhelye egy alternatív történelmi Magyarország, ahol Csernobil után a harmadik világháború következett. Ennek eredménye egy olyan világ, ahol megfér egymás mellett a nyolcvanas-kilencvenes évek és a posztapokalipszis, ahol a maradék túlélő a vízért és az üzemanyagért küzd, miközben felfegyverzett, ócska Ladákkal, Skodákkal száguldozik. A kettő kombinálása rengeteg lehetőséget rejt, amihez nyilvánvaló ihletforrást jelentettek a Mad Max filmek, illetve a Fallout retro világa. A szerző és a rajzoló kiélhette a számítógépes játékok, filmek, kultikus tárgyak iránti nosztalgiáját, szinte minden oldalon van valami apró rejtett poén vagy utalás. A képregény erőssége ez a hangulat, a nyolcvanas évek megidézése; beugranak a mondatok, a történetsablonok a korabeli akciófilmekből. Hogy ez pozitívum, tisztelgés, paródia, újraértelmezés… az már attól függ, minek akarjuk olvasni. Mindenesetre, akinek ez korszak kimaradt, azt könyv végén található kalauz kisegíti, ABC sorrendben sorolja fel a legfontosabb járműveket, márkákat, kulturális elemeket.

A történet emellett gyakorlatilag felejthető: egy férfi és a társaságába szegődő nő kocsival dönget a Balatonból maradt sivatagos pusztaságban, mert egy ellopott urnát akar visszaszerezni. Útközben szembe kerül rossz arcokkal, sor kerül egy autóversenyre, és az emberélet elég olcsó. Szerencsére a képregény „folytatása következik” befejezése azt sugallja, hogy a jövőben van remény, és a történet összeáll, értelmet nyer. A sztorihoz hasonlóan a szövegre sem a túlzott bonyolultság a jellemző, a mondatok valóban olyanok, mint a nyolcvanas évek akciófilmjeinek erőltetetten vagány párbeszédei. A szereplők illenek ehhez, Johnny pontosan olyan, mint egy korabeli B-film akcióhőse: napszemüveg, sok cigi, kemény ököl és még keményebb duma.

A képek (közép tájt egy oldalt elfordítva kell nézni, olvasni – elég szokatlan megoldás, hogy ne a zavaró szót használjam) viszont kiállják a próbát. Az ismerős és az ismeretlen ötvözése vizuálisan remekül sikerült, erre a legjobb példa rozsdaszínben úszó elhagyatott ARO kút vagy a Balaton bejáratánál álló épület, amelyeknél látszik, hogy a rajzoló nagyon elemében volt. Akit a történet nem köt le, vadászhat különleges poénokra a képeken… A személyes kedvencem a „Pacal van” kiírás.

Itt láthattok egy beszélgetést, amelyben Szűcs Gyula mesél részleteket és érdekességeket a Cafe Postnuclear című képregényről.

https://www.youtube.com/watch?v=a3IPk7raqgw

Összességében a Cafe Postnuclear annak ajánlható, aki a nyolcvanas években volt gyerek, vagy legalábbis kellemes nosztalgikus emlékeket ébreszt benne a kor, így a hangulat és az poénok elterelik a figyelmét a képregény gyengébb pontjairól.

Történet 65%
Szereplők 60%
Látványvilág 95%
Atmoszféra 100%
Final Thoughts

A Mad Max filmeknek, a Falloutnak és a nyolcvanas évekbeli Magyarországnak a találkozása a képregény-kockákon.

Overall Score 80%