hypeot, de a The Dark Knight Rises – A sötét lovag: Felemelkedés abszolút méltó lezárása a Christopher Nolan és Christian Bale fémjelezte Batman-szériának. Igazából két főbb problémát látok vele kapcsolatban. Egyrészt, ha önálló alkotásként akarnánk tekinteni, akkor nem annyira erős film – így is jó ugyan, de mindenképpen ütősebb, ha a néző látta az előző két filmet, és még emlékszik is rá. A TDKR valóban egy sorozat epikus konklúziója akar lenni, sok kisebb-nagyobb visszautalással az előző két részre. A rajongók viszont pont emiatt örülhetnek nagyon: valóban kerek egésszé válik a trilógia. A másik problémám pusztán annyi, hogy félek tőle, a stúdió Bale és Nolan hiányában is ki akarja majd használni a sorozatban még rejlő üzleti potenciált – már rebesgetik, hogy Anne Hathaway talán, esetleg, elképzelhető, hogy elvihetne a hátán egy Catwoman filmet. És persze a Batman képregények gazdag tárházát adják a lehetséges felhasználható karakternek. Innen üzenem, hogy ezt a szép, kerek történetet kár lenne elbaltázni bármiféle folytatással, Az ifjú Bruce Wayne kalandjaival, spin-offal és egyébbel – és a magam részéről 20 éven belül nem tartok igényt újabb rebootra sem. De ha olvasnák is a véleményemet, nyilván nem fogják megfogadni ezt a tanácsot. A lezárás jelleg miatt a TDKR hosszú, és ezzel együtt is egy picit zsúfolt film lett – ehhez pluszban még hozzájön az is, hogy viszonylag sok új karaktert is be kellett mutatni. Így például a már említett Selina Kylet is, akit hál’istennek egyszer sem neveznek a Macskanőnek. Anne Hathawaynek jól áll a szerep, meg a szereppel járó ruhatár (akár civilnek van öltözve, akár a „munkaruháját” viseli) – viszont annyira mégsem erős karakter, hogy el tudnék vele képzelni egy önálló Catwoman filmet. Jól hozza a dögös akcióhőst, az okos betörőt, a karakter pont annyira egyensúlyozik az önző bűnöző és a hős közti határmezsgyén, ahogy annak lennie kell bármilyen Batman-feldolgozásban. Akár az is meglehet, hogy Hathaway el tudna vinni a vállán egy külön filmet; Selina azonban jelen formájában egy kitűnő támogató karakter: nem több, nem kevesebb, mint Batman többi segítője, mint Jim Gordon vagy Lucius Fox. Tom Hardy kapta a legnehezebb feladatot – belőle gyakorlatilag csak az izmait és a két szemét látjuk, ennek ellenére sikeresen kipréseli magából a félelmetes főgonoszt, Banet. Nyilván nem ő az első színész, akinek ezt maszkban kell megoldania (Darth Vader esetében is pl. sikerült rendezni ezt a kérdést), de azért jó teljesítményt nyújt. Cserébe Christian Bale kevesebbet van Batman ruciban, mint valaha, ez pedig lehetőséget ad neki némi színészkedésre is. Sőt, nem csak az arcát láthatjuk többet, de kevesebbet kell torokhangon hörögnie, nem mintha ezzel egyébként problémám lett volna az előző részekben. Joseph Gordon-Levitt pedig remekül hozza a fiatal, ámde annál elhivatottabb rendőrtiszt, Blake szerepét; szerencsére sem ő, sem pedig a forgatókönyvíró nem próbálja vele pótolni a történet sajátosságai miatt jó ideig passzív Jim Gordont, inkább új színt visz a szereplők közé. A korábbi filmek fontos mellékszereplői, például Morgan Freeman, Gary Oldman vagy Michael Caine hozzák ugyanazt a magas színvonalat, amit már megszokhattunk tőlük. De igen, tény, hogy a sok új szereplő miatt kicsit zsúfolt lett a film – megismerjük őket, amennyire az a történet szempontjából fontos, sőt, akadnak velük kapcsolatban jól adagolt csavarok is… de mindez idő, sok idő. 164 perces, csaknem három órás lett a film. Személy szerint én élveztem minden egyes pillanatát – pár hete direkt újra is néztem az első két részt -, de lehet, hogy aki nem annyira rajongó, az soknak fogja találni. Pláne, hogy a TDKR dramaturgiája gyökeresen eltér a korábbi epizódoktól. Már csak azért is, mert elég nagy időt ölel fel a cselekmény: a film elején még a második epizód utóhatásait nyögjük, majd ugrunk nyolc évet előre az időben, a „vihar előtti csend” állapotába, majd felpörögnek az események, két napnyi történést kapunk gyors ütemben az arcunkba, hogy aztán több hónapot felölelő cselekményt mutassanak a készítők. Fontos szereplők tűnnek fel, hogy aztán nagyon hosszú ideig ne legyen semmiféle szerepük az adott történetszálban, és ezért ne is lássuk őket. A készítők még azt is megjátsszák, hogy magát a főhőst, Batmant is hanyagolják egy jó időre, hogy a többiekre koncentráljanak. A ritmus furcsának hat elsőre, de jól megkomponált – csak szokni kell. Minden egyes jelenet a helyén van, még ha elsőre nem is egyértelmű – vagy a cselekmény egy későbbi pontján válik fontossá, vagy pedig azért fontos, mert az előző két film valamelyik szálával köti össze a lezárást. A készítők nem csak Batman személyes történetét akarták lezárni, hanem mindenki másnak is igyekeztek méltó szerepet adni – hogy egyet említsek, például Jim Gordonnak is, aki még mindig szenvedő alanya a Harvey Dent / Kétarc-ügynek. Meglehetősen karaktercentrikus lett a film tehát: minden, a karakterekkel kapcsolatos pillanat remek, cserébe tényleg hosszú a film. De persze egy Batman-mozi esetében nem csak a karakterek, hanem az akció és a látvány is számít – és ebben is remekül teljesítenek az alkotók. A TDKR valóban megérdemli az amúgy agyoncsépelt grandiózus jelzőt – komoly tömegjelenetek, látványos robbanások, ütős akciók láthatók. Pluszpontot ítélek meg azért is, mert Nolant hidegen hagyta a tomboló 3D-járvány: inkább egy tökéletesen kivitelezett 2D mozit csinált. Nem állt be a „csináljunk 3D-t, csak mert”-sorba, és jól van ez így. A Batman-legendához a harmadik D nem adott volna hozzá semmit, sőt, elterelte volna a figyelmet a lényegről. A digitális trükkökkel is spórolósan bánt Nolan, amit lehetett, azt valódi felvételekkel oldotta meg. A The Dark Knigth Rises tehát egy nagyszerű trilógia tökéletes lezárása. Felteszi az i-re a pontot, és nehezen megugorható minőségi mércét állít fel az újabb képregény feldolgozások elé.]]>