Könyvkritika

Testeknek Teremtője – Brandon Hackett: Az ember könyve


Mint minden jobb könyvnek, ennek is több olvasata lehetséges. Lehet egyszerű csak divatos „elrablásos” science-fictionnak olvasni. Lehet összezárt csoportok szociológiájának értelmezni. Esetleg még fejlődésregénynek is. Vagy csak simán SF-nek, amit egy nagy ötlet mozgat.

Indításként az elrablásos sf tűnik a legkézenfekvőbbnek. Igazán csak a későbbiek során emelkedik magasabb szintre, amikor megtudjuk az idegenekről, kik ők és mit akarnak, és az is kiderül, hogy ezt az űrhajót ki „szülte” és milyen célból. Ennek egy egyszerűbb, de a szereplők számára – mármint az emberi szereplők számára –, megdöbbentő változatát a kislány, Auróra produkálja, amikor apja számára egy fordítógépet „szül”, hogy értse az idegenek kommunikációját. Mert azok illatokkal cserélnek információt. És itt azonnal meg kell említeni az olvasó számára egy nagy buktatót, amit a szerző akarattal hagyhatott a szövegben: ez pedig a szex. Majdnem minden ismerősöm, aki olvasta a könyvet, felszisszent ezen. Pedig itt a szex a teremtéssel, és az információval egyenlő. Hiszen az idegenek a világ megismerésének, megváltoztatásának, mondhatni bebútorozásának csak ezt a formáját ismerik. Ezt csak mi látjuk furcsa szexnek, az egyik idegen meg is jegyzi, hogy nem érti, számunkra, emberek számára ez miért szükséges. Mert ők DNS megszerzésével teremtik magukat! Az emberek is azért kellettek nekik, hogy új lendületet adjanak ez irányú lehetőségeiknek. Sőt, hogy megrekedt társadalmaikat más irányok felé indítsák el. Ki is tör a forradalom.

A csoportszociológia ábrázolása már nem ennyire sikeres, a regény indítása nagyon sutára sikerült. Harmadrangú szöveg, ahogy a menőnek gondolt cigánygyerek megpróbálja lelejmolni a magyar „gádzsót”, és jön a felmentő rendőr. Ezt én, mint indítást, nagyon idegesítőnek találtam. Aztán lassan összerázódnak a szereplők. Akadnak csodabogarak, és bántóan hétköznapi emberek. És hömpölyög a szöveg a szerző által kijelölt irányba.

Pár idegesítő momentum azonban megzavart az olvasásban. A legklisésebb szereplők, akiknek még a jellemzése is rosszra sikerült: Snyder és Natalie. Gyakran éreztem azt, hogy a szerző csak felhasználja őket céljai elérésére. Ilyen „húzó” személyiségek nem lehetnek ennyire közhelyesek. És a vége felé, amikor hátteret kerít nekik, hogy a gonoszok oldalára tudja őket lökdösni, ott kiolvadt a biztosíték nálam. Kérdezem továbbá: honnan van Snydernek az a rengeteg cigarettája? Hónapokon keresztül kitart a készlete, és jellemzés helyett inkább rágyújt. Sokszor ugranak elő olyan tárgyak, amikre a szerzőnek van szüksége, hogy tovább tudja gördíteni a cselekményt. És még egy gondolat erről a két személyről: ami a végén történik velük az horror, méghozzá a leg „zsékategóriásabb” fajtából. Ha egy társadalom ennyire nem tud megbocsátani, az halálra van ítélve, szörnyűség ide vagy oda! Bár erről a civilizációról semmi lelkit nem tudunk meg, csak testi dolgokat (bár azok látványosak).

A legnagyobb végiggondolatlan probléma azonban a DNS-megszerzéséhez kapcsolódik. Ezen már jó pár SF-szerző elvérzett. Hiába, ezt túlmisztifikálta Hollywood, a szerzők pedig úgy tűnik, nem figyeltek biológia órán (de az olvasók sem, akik ezt beveszik)! Azért, hogy sok-sok DNS mintát szerezzek, nem kell emberek tömegeit elrabolnom. Csak savanyúcukorkát kell osztanom, aztán kissé nyálasan visszavennem, és annyi mintám lesz, amennyit csak akarok. (Ha kecskéktől is akarok gyűjteni, ahhoz só kell). A Kozmikus Cukros Bácsi tevékenysége folytán senkinek nem esik baja. A célhoz néha egyszerű eszköz is elég. Persze akkor ugrik az ötlet meg a regény. Békésen nem lehet háborút viselni.

Van itt még egy nagyon izgalmas momentum, amivel a szerző szabályosan aláaknázta magát, és az írását. A „vendégszöveg” kezelése. A mostani irodalomban Eszterházy óta nagyon divatos dolog. Itt sokszor és hosszan idéz a szerző Viktor Hugó Nyomorultak-jából. Valamiért nem vette észre, hogy ezzel a saját szövege sírját ássa. Mert az az irodalmi szöveg – még töredékeiben is –, sokkal magasabb rendű és jellemzően költőibb, mint az egész regény. Persze az is lehet, hogy ellenpontként szerette volna használni. Ezzel ellensúlyozta volna a saját kopogós, itt-ott döccenő stílusát. Hugó igen szépen ábrázolja azokat az érzelmeket, ami után Auróra vágyódik – még széthullott állapotában is –, és nem adatik meg neki. Sajnos az olvasónak sem. Tehát vigyázni kellett volna a „vendégszöveg” használatával. Nem kellett volna parazsat gyűjteni a saját fejünkre.

Ám mindenek ellenére a regény számomra színesnek és szórakoztatónak bizonyult, még a szagokkal való kommunikációt is el tudtam fogadni, bár sokszor az „emberire fordítás” közben olyan információkat tudtam meg, amiről sem a narrátornak, de a szereplőknek sem lehetett fogalma. Ez zavaró volt, de el tudtam tekinteni tőle.

Várom a folytatást. Amikor Auróra a hajnal istennője, végre újjászüli magát, hosszú vajúdás után. És a Skarabeusok (ganajtúró-bogarak) segítségével, egy szép- és új világot teremt embereknek, idegeneknek. Úgy legyen.

Írta: Vásárhelyi Lajos