Társasjáték: Escape – A templom átka

A világban szerteszét megjelenő társasjátékok közül meglehetősen kevés az, ami (az erre szakosodott kevéske szakbolton kívül) idehaza is eljut. Szerencsére a helyzet egyre javul, a kiadók egyre több játékkal örvendeztetik meg a magyar társasjátékos rajongótábort. Így találkozhattunk például a játékboltok polcain az  “Escape – The Curse of the Temple” magyar kiadásával, ami az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb játéka.

Bár a doboz borítója első blikkre egy hírneves régész kalandjainak moziplakátjait idézi, ez ne tévesszen meg bennünket – az “Escape – A templom átka” nem egy Indiana Jones-játék.

A játékosok régészeket kutatókat alakítanak, akik beszorulnak egy csapdákkal teli inka templomba, ahonnan ki kell jutniuk, mielőtt összeomlana.

Hőseink a templom felfedezése közben egyszercsak egy sírontúli hangot hallanak: “Escape!” Szereplőink ettől nyomban megijednek, és menekülőre fogják a dolgot (ebből is látszik, hogy itt nem egy Indiana Jones-történetről van szó). Pontosan 10 percük van, hogy megtalálják a kijáratot, és megnyerjék a játékot. Ha akár egyetlen karakter is bent ragad, mindenki veszített.

Kezdődik. Az ijedt arcokon kialakulni látszik a pánik.

A játék érdekessége, hogy nincsenek körök, mindenki egyszerre játszik, és hogy a 10 perc valós időben értendő: a dobozban egy CD-t találunk, amely az idő pontos mérése mellett hangulatfestő zenét is szolgáltat (inka dallamokkal na jó, tamtam-dobokkal játszik az idegeinkkel, mialatt a játékosok egymás szavába vágva, kétségbeesetten kiabálva próbálják megtalálni a kijáratot).

Kockák. Ezekkel próbáljuk a megfelelő kombinációkat kidobni az asztalra (vagy alá)

A játéktábla négyzet alapú táblácskákból áll, emiatt minden alkalommal másként néz majd ki. A szomszéd lapkára (termekbe) való átlépéshez az azokon szereplő két jelet kell kidobni a fenti képen is látható speciális kockáinkkal (például embert és fáklyát, vagy embert és kulcsot). A kockákból mindenkinek öt darab áll rendelkezésére, amiket bármennyiszer újra dobhatunk, így ez nem tűnik nehéz feladatnak.

Csakhogy! Ha fekete maszkot dobunk, meg leszünk átkozva, és azt a kockát nem mozdíthatjuk, egészen addig, amíg egy másik kockánkkal aranymaszkot nem dobunk, amivel akár két fekete maszkot is felszabadíthatunk. Kis könnyebbség, hogy ezt nem muszáj nekünk dobnunk, ha egy másik játékos is velünk egy helyszínen van, az ő dobását is felhasználhatjuk, ezért is kifejezetten előnyös, ha nem egyedül indulunk a templom rejtekútjainak felfedezésére.

Hőseink egyforma kalapot viselnek – de ez nem “olyan” kalap. Csak hasonlít.

A tábla is a játék alatt épül fel, ha olyan terembe érünk, aminek az ajtaja a “semmibe” nyílik, két emberfigurás kockadobással húzhatunk egy új termet a pakliból, így lassan kialakul a templom alaprajza, és előbb-utóbb a kijáratot is megtaláljuk. A templom átkától ugyanakkor még ekkor sem szabadulhatunk: a kijáraton való kijutáshoz fejenként annyi kulcsot (plusz még eggyel többet – tehát egyet legalább) kell dobjunk, ahány drágaköve van a csoportnak.

Ez egy nehézségi fokot szabályozó mechanizmus a játékban: a játék elején ugyanis játékosszámtól függő drágakő-készlettel kezdünk, amiktől útközben meg kell szabaduljunk (4 játékosnál ez pl. 14 követ jelent, amit ugye 5 kockával elég nehéz kidobni).  Vannak termek, ahol lerakhatunk egy-két drágakövet négy, hét, vagy épp tíz fáklya vagy esetleg kulcs dobásával – nyilván ez sem megy egyedül, két-három játékosnak össze kell állnia egy kis nyugodt kockadobálásra, miközben az idő meg pereg…

A kijárat megvan, látszik a fény: már csak kulcsokat kéne dobni (de a fenti feketemaszkos dobás nem sok jót sejtet)

És ha ez még nem lenne elég, a tíz perc alatt a hangszórókból két alkalommal hangos gongszót hallhatunk. Ilyenkor 30 másodpercünk van arra, hogy visszajussunk a kezdőterembe (ekkor a dobolás is intenzívebbé válik, nem mintha nem lenne elég bajunk). Az idő leteltét egy nehéz ajtó csapódása jelzi (a kalapunkra vigyázzunk – de, ugye, mint tudjuk, ez nem egy Indiana Jones-játék). Ha valaki nem jutott vissza, az igazán rossz hír, ugyanis ilyenkor az öt kockájából egytől kénytelen végleg megválni, ami ugye, mint az eddigiekből gondolom mindenki sejti, okozhat kisebb nehézségeket a játék hátralévő részében.

Azon mazochista játékosoknak, akik még ennyivel sem elégednek meg, egy másik terempaklit is tartalmaz a doboz: így már kincsesládákat is találhatunk, amik kinyitásával (megfelelő kulcsdobásokkal, persze) speciális tulajdonságokhoz juthatunk. Sajnos azonban egyes termekben további átkokat találhatunk…

Átkok. Egy megnémult, fél karjára béna karakter akinek egy kockája le is van fagyva (és ez még csak a fele)

Az átkok különfélék lehetnek: van, ami lefagyasztja az egyik kockánk; van, ami némaságot okoz (a játékos nem beszélhet); van, ami lebénítja az egyik karunk (a játékos az egyik kezét tegye a homlokára); és hasonlók – ezektől a kártyájukon szereplő dobáskombinációval lehet megszabadulni, amit sajnos egyedül kell kidobjunk.

Tehát: 10 percünk van arra, hogy felfedezzük a templomot, közlekedjünk a termek között, megszabaduljunk a drágaköveinktől, megtörjük az átkainkat, kiszabadítsuk magunkat a feketemaszkos kockadobásoktól, kétszer visszamenjünk a kezdőterembe, megtaláljuk a kijáratot, és még ki is jussunk rajta. Csoda, hogyha mindenki eszeveszett sebességgel dobálja a kockáit egy Escape-parti alatt?

Ha se CD, se mp3-lejátszó nincs a közelben, homokórázhatunk is. (Csak egy inka dobost is kell szereznünk valahonnan.)

A legtöbb társasjáték alatt feszült gondolkodás folyik az asztal körül, viszonylagos csönd uralkodik, és mindenki udvariasan várja, hogy a mellette ülő meghozza a lehető legjobb döntést, merre lépjen tovább (vagy ha nem, hát a sajátján gondolkodik). Na, az Escape nem ilyen játék. 🙂

Az első perctől kezdve az utolsóig dobókockák csattognak, a játékosok egymást túlkiabálva próbálják átharsogni a háttérzene kakofóniáját: “Jajj, beragadtam! Jöjjön valaki! Már négy fekete maszkom van!”, “Megtaláltam a drágaköves termet! Jöjjön valaki! Tíz kulcsot kellene dobni!” – de persze amikor már 8 vagy 9 van belőle, megszólal a gong, és inkább mozgásra kellene használni azokat a kockákat…

Egy Escape-játék tíz perce a legintenzívebb tíz társasjátékperc, amiben valaha is részed volt. Egy jó kooperatív játék igyekszik minél hamarabb krízishelyzetbe hozni a játékosokat – hát itt aztán ez megvan… Alapvetően ez egy unalmas kockajáték lenne, de mivel rá van téve ez az időlimit, egyből egy pörgős adrenalin-fröccsé változik. A szabályok könnyen, gyorsan tanulhatók, a hangulat – köszönhetően a kísérőzenének és a fantasztikus grafikának – hihetetlen, 30 másodperc után magával ragad.  Nincs holtidő, a játékosok folyamatosan döntéshelyzetben vannak, nem mindig látszik, mi a legjobb megoldás – de ezt ne tekintsétek negatívumnak: néha kockáztatni kell (haha!), és rizikót vállalni, és ezek a döntések mindig logikusak, nincs olyan helyzet, hogy nem tudod, mit kezdj magaddal.

Csak látszólagos a nyugalom

Az időlimit a kooperatív-játékok nagy rákfenéjét is kikerüli: nincs “alfa-játékos”, aki megmondhatná a többieknek, mit csináljanak, mert nincs is ideje rá… Minden egyes játékos a saját sorsáért felel, és épp ellenkező az érzés, mert ha tudsz, mész, és segíteni próbálsz a másikon.  Közben az idő pereg, egymás után ütnek be a vészhelyzetek, nincs idő analizálgatni, cselekedni kell, és ettől igazán beindul a pulzusod, ami egy társasjátékban ritkán szokott előfordulni.

Ugyanakkor van, akinél ez negatívum lehet: nem mindenkinek jön be az ilyen intenzív gyorsvonat-élmény, amiben 10 perc alatt úgy elfáradsz, mint máskor egy 40 perces játék alatt.  És tegyük hozzá, hogy egy pártucat játék után kicsit repetitív is lehet az Escape. Ilyenkor esetleg a nehézségi fokon állíthatunk (több drágakő hozzáadásával), bár nyilván magának a játéknak a természetén ez nem sokat változtat.

Külföldön a kiadó pár kiegészítőt is kihozott már a játékhoz: az “Illusions” (többek között) olyan illuzórikus szobákat vezet be, amik gongszóra eltűnnek a semmiben, a “Quests” pedig különböző küldetéseket (a Grál keresése, múmiák üldözése, és hasonlók) és különleges karakterképességeket kínál. Remélhetőleg a magyar kiadó is sort kerít rájuk.

Az én családi és baráti körömben egyformán nagy sikert aratott a “Templom átka“, a megrögzött társasjátékosok és a nem-játszók körében is, amit egyébként nagyon kevés társasjáték mondhat el magáról. Ha ki akarod próbálni, milyen érzés Indiana Jones-ként rohangálni egy összeomló templomban, érdemes kipróbálnod az “Escape”-et… bár, mint mondtam, a látszat ellenére ez nem egy Indiana Jones-játék. 🙂