Cikkek: regényrészlet

– Ránk telepedett az a kutya OPOS, mint Lackó a béresek nyakára, hogy az űrállomásos kuvaszkutya harapja sejhajon az összes fekete táltost, no de az űrtemplomosok is nyugodtan kisétálhatnának ebből a kerek galaxisból, és megnézhetnék, nem vagyok-e éppen a Lófej-ködben. A Szentfogadalmas leányom se szó, se beszéd fogja a plazmaíját, és lelép, oszt’ azt sem mondja, gravopapucs, a fiam meg, aki maholnap továbbviszi ezt a nemzetséget, ha továbbviszi, követi őt, mint valami csájníz biopincsi, hogy a magyarok úristene tegye őket valahová! Mennek a Burkussal a kisebbik lányom nyomába, mer’ tudom én nagyon jól, honnan fú a radioaktív szél. Meggyütt a „király”, oszt’ verte a palávert, kocorászott ide-oda a fedélzeten, hogy „hun van Emese?”, „hun van az én szívem szottya?”, komolyan mondom magának, eminenciás uram, ha akkor a szemem elé kerül, ízibe suhan az ultrahangpenge, és a Burkus feje,  úgy, ahogy véresen, a műanyagra hull… tüstént föltűzetik a leghosszabb mélyűr-antenna hegyire. Mer’ szóból ért a magyar ember alapon megüzentem én neki sebes fényfutárral: Emesénkről levegye az implantált szemit, mielőtt én veszem le róla egy atomvillanással! Erre mi történik? Ide a bekapcsolatlan, rozsdásnyelű fénykést, hogy a Burkus most megy a lyány nyomába, mint valami csillagközi Rómeó, oszt’ két nagyobbik gyermekem közben installálja alá a robotlovat. Hej, nincs ez így jól, bíboros prímás úr!
Nagy búsan bólogattak a magyar urak, Létay csak hümmögött.
– Nem szól semmit, eminenciád? – dörrent rá Barkóczy.
– Mit mondhatnék, ez a magyar virtus – mondta csendesen az esztergomi érsek.
Tovább →