„Az ember bizonyára sokszor él. A testet váltogatja életről életre, de jellemének alapvonala mindig-mindig ugyanaz marad. Tegyük fel, hogy valamelyik mostani kritikus volt az első ember.” Folytatjuk kalandozásunkat a múltban. Most ismét Gárdonyi Géza egy rövid eszmefuttatását olvashatjátok az SFportal.hu oldalán száz évvel ezelőttről. A témája a magyar kritikus. Az ember bizonyára sokszor él. A testet váltogatja életről életre, de jellemének alapvonala mindig-mindig ugyanaz marad. Tegyük fel, hogy valamelyik mostani kritikus volt az első ember. Már egy hónapja, hogy él. Nem tudja, honnan, s nem tudja, miért, de nem is kérdi. Az egy hónap alatt végigkóborlotta a Paradicsomot. Nézett, tapogatott, szagolt. És a fejét rázta gyakorta. Egyszer azonban megjelenik a főangyal és szól: – Én annak a küldötte vagyok, aki mindent alkotott. Mindenekelőtt tudni óhajtom, hogy az Úrnak remekléseit miképpen fogod föl? Ádám vállat von. Az angyal folytatja: – Íme, itt ez a kert: a művészetnek oly pompás alkotása, aminő nem volt és nem is lesz többé ezen a világon. Ádám habozás nélkül válaszol: – Nem ér semmit. – Micsoda nyilatkozat ez? – kérdi az angyal elképedve. – Nem ér semmit! – ismétli Ádám határozottan. – Megnéztél mindent? – Meg. Nem ér semmit. – De kérlek, ez a kert, ez a mérföldekre nyúló, zöld csoda, ez az élő festmény, s fölötte az égnek magas, kék sátora… – Nem ér semmit! – Az egész mindenségről mondod ezt? – Az egészről. – De hát mért? Ádám a bokor aljára mutat: – Az a keserűlapu nem sikerült! Nem sikerült!! Nem sikerült!!! – A keserűlapu? Nézd a fenyőfát, nézd az égbe nyúló jegenyét, ezeket az ernyős pálmákat… – Jó, jó, de az a keserűlapu… – Nézd a millió színben pompázó virágok sokaságát: a liliomot, a tulipánt, az azaleát, a rózsát, a szegfűt, a jázmint… – Annak a lapunak semmi színe sincsen. – Nézd a madarakat, e szárnyas zenészeket; nézd a pillangókat, e szárnyas virágokat; nézd az őzikét, a hattyút, a galambot, vagy azt a remek pejlovacskát ottan! – Mit ér, ha ennek a lapunak ekkora otromba levele vagyon! – Nézd: nyugoszik a nap; tűzpompában izzik az egész boltozat! Ádám csak a lapura néz: – Ki látott ekkora levelet ilyen alacsonyra tenni! Ha legalább öles volna a szára! – Nézd a tavat, ezt a gyönyörű tükröt, amely virággal van körülrámázva. Mostanig acéltükör volt, íme aranytükörré változott! – De ez a keserűlapu elmaradhatott volna! – Láttad-e a Holdat, amint az ég sötétkék térségében lebeg és szelíd világossággal árasztja el a Paradicsomot? És a csillagok ragyogó világa? Mindezt az Úr teremtette. – Minek teremtett keserűlaput! – Ugyan, ne azt a laput nézd örökké! Hátha nem is volna! – De van! – Mi az a lapu az Ég és Föld temérdek remekei között? – De ez rossz, ez nem remek! – És nem is rossz, és ez is remek, a bogárkák, békák, éjjeli állatok tanyája ez. Hűselő nekik délben, menedék nékik zivatarban. Márcsak az is mesteri ebben a növényben, ahogyan szívja magába a földből az életet, ahogyan lélegzik, ahogyan növekszik, ahogyan él. A te ivadékaid a jövendő évezredekben megtalálják benne az orvosságos erőt is, és Isten áldásaként becsülik. Ádám a növényt epésen gázolva: – Mégiscsak keserűlapu!]]>