Részlet

Suzanne Collins: A kiválasztott [Hunger Games] – részlet


Bár minden ellene szólt, Katniss Everdeennek kétszer is sikerült élve kikerülnie az Éhezők Viadalából. Túlélt minden megpróbáltatást, de még mindig nincs biztonságban. Mert a Kapitólium bűnbakot keres a lázadás miatt. Snow elnök pedig egyértelművé tette: a Kapitólium haragja elől senki sem menekülhet. Sem Katniss családja, sem a barátai, sem pedig a 12. Körzet lakói. De közeledik a végső forradalom ideje. Amikor a nép végre szembeszáll a Kapitólium zsarnokságával. S ebben a forradalomban Katnissnek döntő szerepe lesz. Az ő bátorságától, kitartásától és eltökéltségétől függ Panem jövője. Mert ő a kiválasztott. De maradt-e elég ereje hozzá, hogy megvívja az utolsó, mindent eldöntő harcot?

Az SFportal Facebook oldalán Agave hónapot tartunk, ahol hetente 3×2 kötet nyerhető meg!

Első rész

„A hamvak”

Lehajtott fejjel bámulom, ahogy a hamu vékony rétegben lerakódik elnyűtt bőrcipőmre. Régen itt állt Primmel közös ágyunk. Amott volt az ebédlőasztal. Az összedőlt kémény kormos téglakupacából kiindulva nagyjából betájolható a ház többi helyisége. Máskülönben hogyan is tudnék eligazodni ebben a végtelen szürkeségben?

A Tizenkettedik Körzetből szinte semmi sem maradt. Egy hónapja a Kapitólium tűzbombái eltörölték a föld színéről a Perem csóró szénbányászainak otthonait, az üzleteket, sőt még a Törvényszék épületét is. Egyedül a Győztesek Faluja vészelte át a tűzvihart. Nem tudom, miért hagyták meg. Talán, hogy a Kapitólium küldöttségeinek rendes szállást tudjanak biztosítani. Meg az iderendelt tudósítóknak. Vagy a szénbányák állapotát felmérő bizottságoknak. És a Békeőr különítmények tagjainak, akik a vadonból visszaszivárgó menekültek után kutatnak.

De rajtam kívül senki sem tér vissza. Én is csak rövid látogatást teszek. A Tizenharmadik Körzet vezetői nem ájultak el az ötlettől. Költséges, értelmetlen és kockázatos vállalkozásnak tartották, ami igaz is, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a védelmemet biztosítandó, legalább egy tucat lopakodó légpárnás köröz felettem, ráadásul ezen a helyen már semmi használható információt nem lehet begyűjteni. De nekem akkor is látnom kellett. Ragaszkodtam hozzá. Ez volt az egyik feltétele annak, hogy csatlakozzam a felkelőkhöz, és részt vegyek terveik megvalósításában.

Végül Plutarch Heavensbee, a Főjátékmester, a kapitóliumi lázadók vezetője széttárta a karját, és így szólt:

– Jól van, tőlem aztán oda megy, ahová akar. Inkább vesztegessünk el még egy napot, mint egy újabb hónapot. Talán egy rövid körutazás a Tizenkettedikben elég lesz, hogy Katniss végre elhiggye: ugyanazon az oldalon állunk.

Ugyanazon az oldalon. Fájdalom nyilall a bal halántékomba. Megtapogatom. Johanna Mason itt talált el a huzaltekercs orsójával. Emlékek kavarognak a fejemben, és próbálom kiszűrni, mi igaz és mi nem. Miféle események láncolata vezetett odáig, hogy most itt állok egykori otthonom üszkös romjain? Az ütés miatti agyrázkódás hatása még nem múlt el teljesen, a gondolataim gyakran zavarossá válnak. Ráadásul a fájdalomcsillapítók és hangulatjavítók miatt néha fura dolgokat látok. Legalábbis, azt hiszem. Bár még mindig nem vagyok száz százalékig meggyőződve arról, hogy hallucináltam, amikor egyik éjszaka a kórtermem padlója tekergőző kígyók szőnyegévé változott.

Az egyik doki javasolt egy módszert. Ha rám tör a bizonytalanság, próbáljam úgy helyrebillenteni a lelki egyensúlyomat, hogy elkezdem felsorolni magamban azokat a dolgokat, amelyekről biztosan tudom, hogy igazak. A legegyszerűbbel kezdem, s haladok az egyre bonyolultabbak felé. És a lista már pörög is a fejemben…

Katniss Everdeennek hívnak. Tizenhét éves vagyok. A Tizenkettedik Körzet az otthonom. Részt vettem az Éhezők Viadalán. Megmenekültem. A Kapitólium gyűlölt ellensége lettem. Peeta fogságba esett. Azt mondják, meghalt. Szinte biztos, hogy meghalt. Talán így a legjobb…

– Katniss. Lejöjjek hozzád? – hallom a fejhallgatóból legjobb barátom, Gale hangját. Gale odafenn ül egy légpárnáson, és árgus szemekkel követi minden mozdulatomat, hogy szükség esetén azonnal a segítségemre siethessen. Most veszem észre, hogy könyökömet a combomra támasztva, arcomat a kezembe temetve kuporgok a földön. Még azt hiszik, hogy megint az idegösszeroppanás szélén állok. Ez így nem lesz jó. Főleg most, hogy végre-valahára elkezdték csökkenteni a gyógyszeradagomat.

Felállok, és intek Gale-nek, hogy minden rendben, jól vagyok. Hogy mindezt megerősítsem, régi házunk romjaitól a városközpont irányába indulok. Gale velem akar jönni, de amikor megkérem, hogy inkább maradjon a légpárnáson, nem makacskodik. Megérti, hogy ma nincs szükségem társaságra. Rá sem. Vannak séták, amelyeket az embernek egyedül kell megtennie.

A nyár csontszáraz és perzselően forró volt. A támadás után maradt hamuhalmokra csak néhány csepp eső esett. Lépteim nyomán fel-felkavarodik a szürke por. A szél sem fúj, hogy széthordja. A tekintetemet az útra szegezem, vagyis oda, ahol emlékeim szerint egykor az út kanyargott. Amikor kitettek a Rétnél a légpárnásból, nem figyeltem, és kapásból belerúgtam egy kőbe… Amiről kiderült, hogy nem kő, hanem egy emberi koponya. Elgurult, és végül arccal felfelé állt meg. Hosszú másodpercekig képtelen voltam levenni róla a tekintetemet, és azon gondolkodtam, vajon kinek a koponyája lehet. És azon, hogy hasonló körülmények között valószínűleg az én fogsorom is pont ugyanígy nézne ki.

Megszokásból az úton maradok, de hamar rájövök, hogy rosszul döntöttem: az út ugyanis tele van a menekülők földi maradványaival. Sokan szénné égtek. Másoknak sikerült ugyan elmenekülniük a lángok elől, de aztán megfulladtak a sűrű füstben. A szanaszét heverő, bomlásnak indult holttesteket ellepik a legyek. A dögevőket terített asztal várja. Én öltelek meg – gondolom, ahogy elhaladok az egyik rothadó test mellett. Téged is. Meg téged is.

És ez így igaz. Tényleg én tettem. A megtorlás lángtengere az én nyilam miatt söpört végig ezen a városon, a nyíl miatt, amelyet az aréna fölé boruló erőtérkupola résébe lőttem. Ez a nyíl taszította káoszba Panemet.

A fejemben Snow elnöknek a Győzelmi Körút előtt mondott szavai visszhangoznak: „Katniss Everdeen, a lány, aki lángra lobbant, maga lehet a szikra, amit ha őrizetlenül hagyunk, akár egész Panemet lángra lobbanthatja és elpusztíthatja.” Az már látszik, hogy az elnök egyáltalán nem túlzott, és nem csak azért mondta, hogy rám ijesszen. Lehet, hogy tényleg komolyan számított a segítségemre. De közben már elindítottam valamit, ami felett nincsen hatalmam.

Lángol. Még mindig lángol. A gondolat ledermeszt. A távolban a szénbányák fekete füstöt okádnak az égre. Nem maradt már senki. A körzet lakosságának több mint kilencven százaléka halott. A maradék, nagyjából nyolcszáz túlélőt a Tizenharmadik Körzet fogadta be – ami körülbelül annyit jelent, mintha életük végéig hajléktalanok maradnának.

Tudom, nem kellene így gondolkodnom; tudom, hálásnak kellene lennem, amiért olyan jó szívvel fogadtak bennünket. Betegen, sebesülten, éhezve, üres kézzel érkeztünk. Ezzel együtt mégsem tudom túltenni magam azon a tényen, hogy a Tizenharmadik Körzetnek óriási szerepe volt abban, hogy a Tizenkettediket eltöröljék a föld színéről. Ez persze nem mentesít a felelősség alól; a felelősség oroszlánrésze akkor is az enyém. De nélkülük biztosan nem csöppenek bele a Kapitólium megdöntésére irányuló nagyszabású terv kellős közepébe, nélkülük ugyanis fel sem merült volna semmi ilyesmi.

A Tizenkettedik Körzet lakói nem szerveztek semmiféle ellenállási mozgalmat. Nem volt beleszólásuk a dolgok mentébe. Csak balszerencséjükre pont itt laktam. A túlélők persze úgy gondolják, milyen mázli, hogy végre megszabadulhattak a körzettől. Vége a szüntelen éhezésnek és elnyomásnak, az életveszélyes bányáknak, az utolsó Főbékeőr, Romulus Thread ámokfutásának. Nekik már az is felér egy csodával, hogy új otthonuk van, hiszen röviddel ezelőtt még arról sem tudtak, hogy a Tizenharmadik Körzet egyáltalán létezik még.

A túlélők csakis Gale-nek köszönhetik, hogy sikerült megszökniük a körzetből – bár ő ezt sosem ismerné el. Amint a Nagy Mészárlás véget ért – abban a pillanatban, hogy engem kimenekítettek az arénából – a Tizenkettedik Körzetben megszűnt az áramellátás, elsötétültek a tévéképernyők, és olyan síri csend állt be a Perem egész területén, hogy az emberek még egymás szívverését is hallották. Senki sem kezdett tiltakozni vagy ünnepelni az arénában zajló különös események miatt. Mégis, alig tizenöt perc múlva megjelentek az égbolton az első légpárnások, és szórni kezdték pusztító bombáikat a városra.

Gale-nek jutott eszébe a Rét, azon kevés területek egyike, ahol nem álltak szénporral belepett öreg faépületek. Akit csak bírt, a Rét irányába terelt, köztük anyát és a húgomat, Primet. Gale irányította azt a néhány fős csapatot is, amelyik átvágta a várost körülvevő szögesdrót kerítést – a kerítést, amelyben akkor már nem folyt halálos erejű áram. Aztán a vadonba vezette az embereket. Az egyetlen helyre, ami eszébe jutott: a tóhoz, amit még apám mutatott nekem gyerekkoromba. Onnan nézték, ahogyan a tűz a távolban elemészt mindent, ami valaha az övék volt.

Hajnalra a bombázók eltűntek, a tűzgócok is kihunytak, és az utolsó menekültek is megérkeztek. Anya és Prim kijelölt egy elsősegélynyújtó helyet, ahol az erdőben hamarjában összegyűjtött gyógynövényekkel megpróbálták ellátni a sebesülteket. Gale-nek volt két íja a hozzávaló nyilakkal, egy vadászkése és egy halászhálója, de a táborban nyolcszáznál is több rettegő ember gyűlt össze, akiket valahogyan el kellett látni élelemmel. Azoknak a segítségével, akik megúszták komolyabb sérülések nélkül, három napig sikerült kitartaniuk. Ekkor jelentek meg a légpárnás repülők, hogy a Tizenharmadik Körzetbe evakuálják a menekülteket, ahol tiszta és világos lakhely, rengeteg ruha és napi háromszori étkezés várta őket. Bár a lakások a föld alá épültek, az ételek ízetlenek, a ruhák pedig teljesen egyformák voltak, a Tizenkettedik Körzet túlélői ezzel nem sokat törődtek. Itt ugyanis nem fenyegette őket semmi veszély. Gondoskodtak róluk, vigyáztak rájuk. Életben maradtak, és vendéglátóik örömmel fogadták őket.

A Tizenharmadik Körzet lakóinak lelkesedését mindenki szívélyességként értelmezte. De később egy Dalton nevű fickó – aki néhány éve gyalogszerrel menekült ide a Tizedik Körzetből – elkotyogta nekem, hogy mi volt a menekítési akció valódi célja.

– Szükségük volt rád – mondta. – Meg rám. Mindnyájunkra szükségük van. Nemrég valami himlőjárvány tört ki, rengetegen meghaltak, sokan meddők lettek. Kellenek az új tenyészállatok. Vagyis mi.

Dalton a Tizedik Körzetben egy marhatenyésztő-telepen dolgozott, ahol úgy tartották fenn az állatállomány genetikai diverzitását, hogy lefagyasztott tehénembriókat ültettek be az anyaállatok méhébe. Dalton valószínűleg nem beszél hülyeségeket, mert a Tizenharmadik Körzetben tényleg alig látni gyerekeket. Na és ha igaza van? Végül is nem karámokban tartanak bennünket, szakmákat tanulunk, a gyerekek iskolába járnak. Aki betölti a tizennegyedik évét, felveszik a katonasághoz, és attól fogva a megtisztelő „közlegény” megszólítás dukál neki. Ráadásul minden egyes menekült automatikusan megkapja az állampolgárságot a Tizenharmadik Körzettől.

Mégis utálom őket. Mondjuk most mindenkit utálok. A legjobban éppen saját magamat.

A hamuszőnyeggel borított talaj keményebbé válik a talpam alatt, már a főteret burkoló köveken taposok. Körbe, a tér peremén, ahol régen az üzletek álltak, most törmelékhalmok sorakoznak. A Törvényszék épületéből is csak egy megfeketedett sittkupac maradt. Odasétálok, ahol nagyjából Peeta családjának péksége állhatott. A szétolvadt kemence romjait leszámítva semmi sem maradt belőle. Peeta családja odaveszett, sem szülei, sem két bátyja nem jutott el a Tizenharmadik Körzetbe. A Tizenkettedik Körzet tehetősebb polgárai közül alig tucatnyi élte túl a támadást. Ha Peeta hazatérne, senki sem várná. Talán csak én…

A pékségtől továbbindulva nekimegyek valaminek. Elveszítem az egyensúlyom, és egy napfénytől felmelegített fémdarabra huppanok. Megpróbálom kitalálni, mi lehet, aztán eszembe jut, milyen változtatásokat hajtott végre a téren Thread, az utolsó Főbékeőr. Kalodát, szégyenfát és bitófát állíttatott fel. Ez utóbbi maradványaira bukkanhattam rá. Ez rossz jel. Nagyon rossz. Előtörnek a rémképek, amelyek éjjel-nappal gyötörnek. Peetát megkínozzák: fojtogatják, megégetik, szétszaggatják, áramot vezetnek a testébe, megcsonkítják és összeverik. A Kapitólium olyan információkat próbál kiszedni belőle a lázadókkal kapcsolatban, amelyek nincsenek a birtokában. Összeszorítom a szemem, rá gondolok, megpróbálok eljutni hozzá – pedig több száz mérföld választ el tőle. El akarom küldeni neki a gondolataimat, tudatni akarom vele, hogy nincs egyedül. Pedig ez nem igaz: Peeta egyedül van. És én nem tudok segíteni neki.

Rohanni kezdek az egyetlen helyre, amelyet nem pusztított el a tűzvihar. Elhagyom a polgármester házának romjait. Itt lakott a barátnőm, Madge. Semmi hírem se róla, se a családjáról. Lehet, hogy az apja magas beosztása miatt a Kapitóliumba evakuálták őket, Vagy ők is a lángokban lelték halálukat? A hamu felkavarodik körülöttem, a pólómat az arcom elé húzom. Nem az zavar, hogy mit lélegzem be, hanem az, hogy kit és ettől fuldokolni kezdek.

Bár a fű itt is teljesen kiégett, és a szürke hó mindent beborít, a Győztesek Falujának tizenkét remekbe szabott háza sértetlenül átvészelte a támadást. Belépek a házba, amelyikben az elmúlt egy évben éltem, bevágom magam mögött az ajtót, majd nekitámaszkodom. Úgy tűnik, senki sem járt itt. Tisztaság van. Síri csend. Minek jöttem vissza a Tizenkettedikbe? Hogyan segít ez a látogatás abban, hogy megválaszoljam a kérdést, ami nem hagy nyugodni?

– Mi a francot csináljak? – suttogom a falaknak. És tényleg nem tudom a választ.

Egy rakás ember nyaggat egyfolytában. Be nem áll a szájuk, az agyamra mennek. Például Plutarch Heavensbee. És az asszisztense, a számító Fulvia Cardew. A körzetek vezetői. A katonai vezérkar. Egyedül Alma Coin nem, a Tizenharmadik Körzet elnöke, ő nem csinál semmit, csak figyel. Ötven körül járhat. Vállig érő, egyenes ősz haja valamiért teljesen lenyűgözött. Sehol egy hullám, fodor vagy töredezett hajszál. Tökéletesen egyenes. A szeme is szürke, de nem olyan árnyalatú, mint a Peremből származó embereké. Nagyon halvány, mintha kiszívtak volna belőle minden színt. Mint a latyakos hó, amelyről az jut az ember eszébe, bárcsak elolvadna már.

Azt akarják, hogy elvállaljam a szerepet, amelyet ők találtak ki nekem. A forradalom jelképe. A Fecsegőposzáta. Nem elég, amit tettem, nem elég, hogy szembeszálltam a Kapitóliummal a viadalon, és megadtam a jelet a körzeteknek, hogy összefogjanak. Most azt várják tőlem, hogy a forradalom valódi vezetője legyek, a forradalom arca, hangja, a forradalom megtestesülése. Egy ember, aki a Kapitóliummal már most nyíltan háborúzó körzetek élére áll, és győzelemre viszi a forradalmat. Persze, nem egyedül kell csinálnom. Egy rakás ember segítené a munkámat: sminkesek, öltöztetők, beszédírók, stylistok. Ez a helyzet már önmagában is hátborzongatóan ismerős. Nekem csak el kellene játszanom az előre megírt szerepet. Beülök ugyan a megbeszélésekre, s néha meghallgatom, mit mondanak, de gyakran Alma Coin tökéletes haját bámulom, és megpróbálom kitalálni, hogy igazi-e vagy paróka. Legtöbbször persze az a vége, hogy fogom magam és kimegyek a tanácsteremből, mert megfájdul a fejem, vagy megéhezem, vagy mert muszáj kijönnöm a föld alól, nehogy becsavarodjak. Ilyenkor arra sem veszem a fáradságot, hogy kitaláljak valami mentséget. Csak felállok és kisétálok.

Tegnap délután, ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, hallottam, hogy Coin elnök így szól:

– Megmondtam, hogy a fiút kellett volna elsőnek kimenteni. – Peetára céloz. Tökéletesen egyetértek vele. Peetából elsőrangú szószóló lett volna.

Erre kit halásztak ki az Éhezők Viadalának arénájából? Engem, aki nem hajlandó együttműködni. Meg Beetee-t, az idős feltalálót a Harmadik Körzetből, akivel a Viadal óta alig találkoztam, mert amint fel tudott ülni a kórházi ágyban, rögtön átszállították a fegyverfejlesztési központba. Nem hülyéskedem, ez tényleg így történt: a kórházi ágyát áttolták az egyik szigorúan titkos katonai épületbe, és azóta csak elvétve bukkan fel Beetee a kajáldában. Baromi okos fickó, és a forradalom lelkes támogatója, de nem az a kimondott vezéregyéniség. Aztán ott van még Finnick Odair, a szexszimbólum a halászok körzetéből, aki megmentette Peeta életét, amikor én már nem tudtam segíteni rajta. Finnickből is vezért akarnak faragni, de előbb azt kell elérniük, hogy képes legyen öt percnél hosszabb ideig egyhuzamban ébren maradni. Még amikor magánál van, akkor is mindent háromszor kell elmondani neki, hogy felfogja. Az orvosok szerint ez annak az áramütésnek az utóhatása, ami az arénában érte; de én tudom, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. Tudom, hogy Finnick azért nem képes semmire sem odafigyelni, ami a Tizenharmadik Körzetben történik, mert egyfolytában azon pörög, hogy mit csinálnak Annie-vel – az egyetlen emberrel a földön, akit Finnick igazán szeret – a Kapitóliumban.

Komoly fenntartásokkal ugyan, de megbocsátottam neki, hogy részt vett az összeesküvésben, aminek következtében idekerültem. Neki legalább van valami halvány fogalma arról, min megyek most keresztül. Meg különben is, baromi nehéz haragot tartani valakivel, aki ennyit sír.

Lábujjhegyen osonva járom végig a ház földszintjét, nem akarok zajt csapni. Néha kezembe veszek egy-egy emléktárgyat: a szüleim esküvői fényképét, Prim kék hajszalagját, a könyvet az ehető és gyógynövényekről. A könyv egy sárga virágnál nyílik ki, de gyorsan be is csukom, mert eszembe jut, hogy ezt a képet Peeta festette.

Mi a francot csináljak?

Egyáltalán, van-e értelme bármit is csinálni? Anya, a húgom, Gale és a családja végre biztonságban van. Ami a Tizenkettedik Körzet többi lakosát illeti, ők vagy meghaltak – amin már nem lehet változtatni –, vagy a Tizenharmadik Körzet védelmét élvezik. Így aztán csak a körzetek lázadói maradnak. Én is gyűlölöm a Kapitóliumot, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ha Fecsegőposzátává lépek elő, az javára válik azoknak, akik le akarják győzni. Hogyan is tudnék segíteni a körzeteknek? Hiszen bármit tettem eddig, annak mindig szenvedés és halál lett az eredménye. A Tizenegyedik Körzetben kivégeztek egy öreg bácsit, csak mert elfütyült egy dalt a tiszteletemre rendezett ünnepség végén. Amikor megpróbáltam megakadályozni, hogy halálra korbácsolják Gale-t, a Főbékeőr megtorló akciókat indított a Tizenkettedikben. Cinnát, a stylistomat a viadal kezdetekor a szemem láttára verték félholtra, aztán véres testét kivonszolták az indítószobából, és Plutarch biztos forrásból tudja, hogy a kihallgatások végeztével megölték. A zseniális, rejtélyes és elragadó Cinna is miattam halt meg. Megpróbálom gyorsan kiverni a fejemből ezt a nyomasztó és túlságosan fájdalmas gondolatot, különben biztosan elmegy a maradék józan eszem is.

Mi a francot csináljak?

Ha elvállalom a Fecsegőposzáta szerepét, helyre tudom-e hozni azt a rengeteg kárt, amit eddig okoztam? Van valaki, aki őszintén válaszol erre a kérdésemre? A Tizenharmadik Körzet vezetői között biztosan nincs ilyen ember. Komolyan mondom, most, hogy a családom és Gale végre biztonságban van, legszívesebben megszöknék. De van még egy befejezetlen ügyem. Peeta. Ha tutira tudnám, hogy meghalt, egyszerűen felszívódnék az erdőben, és még csak vissza se néznék. De amíg nem derítem ki, mi lett Peetával, itt kell maradnom.

Furcsa sziszegést hallok a hátam mögül. Sarkon fordulok. A konyhaajtóban fülét lesunyva a világ legrondább kandúrja áll.

– Kökörcsin – mondom. Ezrek haltak meg, de ez a macska túlélte a támadást, ráadásul egész jó bőrben van. Vajon mit ehetett? A spájz ablakát mindig nyitva hagytuk, azon keresztül simán bejuthatott a házba. És biztosan fogott magának mezei egeret. A másik lehetőségbe inkább bele se gondolok.

Leguggolok, és kitárom a karomat. – Gyere ide, öregfiú! – Nem igazán fűlik hozzá a foga. Haragszik, amiért itt hagytuk. Ráadásul nincs nálam kaja, pedig pont azzal sikerült belopnom magamat a szívébe, hogy megkapta tőlem a nyesedéket a vadászzsákmányból. Miután beköltöztünk ide, egy darabig mindketten visszajártunk a régi házunkba, mert ezt az újat nem igazán szerettük, és úgy éreztem, mintha kicsit közelebb kerültünk volna egymáshoz. Ennek az időszaknak szemmel láthatólag vége. Rám villantja rémes sárga szemét.

– Szeretnél találkozni Primmel? – kérdezem. A húgom nevére felkapja a fejét. A saját nevén kívül ez az egyetlen szó, amit megért. Rekedt nyávogásba kezd, és elindul felém. Felkapom, megsimogatom, aztán a szekrényhez lépek, előbányászom a vadásztáskámat, és minden teketória nélkül belegyömöszölöm a macskát. Ez az egyetlen lehetőség, csak így tudom felcsempészni a légpárnás repülő fedélzetére. Prim teljesen odavan érte. A kecskéje, Lady sajnos nem került elő, pedig ő aztán tényleg hasznos jószág.

A fejhallgatóból Gale hangját hallom, azt mondja, most már vissza kell mennünk. De a vadásztáskáról eszembe jutott még valami, amire mindenképpen szükségem van. A pántjánál fogva felakasztom a táskát az egyik szék támlájára, és felrohanok az emeletre, a szobámba. A szekrényemben lóg apa vadászkabátja. Még a Nagy Mészárlás előtt hoztam át a régi házból, mert úgy gondoltam, a puszta jelenléte vigaszt nyújt majd anyának és Primnek, amikor én már halott leszek. Még jó, hogy kimenekítettem, különben most ez is csak egy marék hamu lenne.

A puha bőr tapintása megnyugtat, és egy pillanatra elöntenek a kellemes emlékek, amelyeket ebbe a kabátba burkolózva töltöttem. Aztán – magam sem értem, miért – hirtelen izzadni kezd a tenyerem. Furcsa érzés kerít hatalmába. A borzongás felkúszik a gerincemen. Megpördülök, de a szoba üres. Tisztaság van. És rend. Nem hallottam és most sem hallok semmi nyugtalanító neszt. Akkor meg mitől parázom?

És ekkor megérzem. Az illat. Valami furcsa, émelyítő illat. Az öltözőasztalomon egy vázában szárított virágok, és valami fehér folt, ami elüt a barna szirmoktól. Óvatosan közelebb megyek. Már látom: egy frissen vágott, fehér rózsa. Tövisekkel és selymes szirmokkal. Tökéletesen ép.

Tudom, ki küldte.

Snow elnök.

Émelyegni kezdek a rózsa szagától, és kirohanok a szobából. Mióta lehet ott a virág? Egy napja? Egy órája? A lázadók biztonsági emberei az érkezésem előtt alaposan átfésülték a Győztesek Faluját. Robbanószerkezeteket és lehallgató készülékeket kerestek, bármi szokatlant. Minden bizonnyal a rózsa fel sem tűnt nekik. A rózsát csak én vettem észre.

A földszinten lekapom a vadásztáskát a szék támlájáról, és vonszolni kezdem a padlón, de szerencsére még időben eszembe jut, hogy benne kuporog az a szegény kandúr. Kint, a ház előtt a pázsiton hadonászni kezdek a légpárnásnak, miközben Kökörcsin vadul vergődik a táskában. A könyökömmel megtaszítom kicsit, de ettől csak még dühösebb lesz. A légpárnás előbukkan a semmiből, és leeresztik nekem a létrát. Abban a pillanatban, hogy hozzáérek, megdermedek az áramtól, és már húznak is fel a gép fedélzetére.

Gale segít leszállni.

– Jól vagy? – kérdezi.

– Igen – felelem, és a ruhám ujjával letörlöm az izzadságot az arcomról.

Snow elnök egy rózsát küldött nekem! Legszívesebben ezt üvölteném, de nem biztos, hogy jó ötlet megosztani ezt az információt olyanok füle hallatára, mint Plutarch Heavensbee. Először is, mert mindenki azt hinné, hogy bekattantam. Azt gondolnák, képzelődöm – ami persze egyáltalán nem kizárt –, vagy hogy csúnyán túlreagálom a dolgot – aminek az lenne az egyenes következménye, hogy megemelnék a gyógyszeradagomat, vagyis visszaküldenének álomországba, ahonnan rohadtul szeretnék már elhúzni. Senki sem értené pontosan, hogy ez a virág igazából nem csak egy virág. Még csak nem is Snow elnök virága. Ez a rózsa a bosszú ígérete. Azért nem értenék, mert rajtam kívül nem volt jelen senki a dolgozószobában, amikor az elnök a Győzelmi Körút előtt megfenyegetett.

Az öltözőasztalomon elhelyezett hófehér rózsa Snow elnök személyes üzenete. Egy le nem rendezett ügyre utal. Azt suttogja: Megtalállak. Utolérlek. Talán most is figyellek.