Részlet

Stephen Baxter: Időhajók – részlet


A 19. század utolsó éveiben H. G. Wells, az angolszász SF atyja megírta egyik legfontosabb művét Az időgépet, a meg nem nevezett Időjáró fantasztikus történetét, utazásokról a távoli jövőbe és vissza, a viktoriánus Angliába. De talán mégsem ő találta ki az egészet, lehetett valami valóságalapja a mesének, esetleg egy élménybeszámoló…

Az Időjáró frissen előkerült, újabb kézirata csodálatos kalandokra invitálja olvasóit, többmillió éves utazásra, melynek során bepillanthatunk a morlockok és eloik által lakott Naprendszer távoli utópiájába, egy évtizedes világháború sújtotta Londonba, a paleocén őslényparadicsomába, és végül a messzi jövőbe, ahol az emberiség romjain született mechanikus életforma immár arra készül, hogy egy grandiózus terv végrehajtásával közvetlenül a kezdeténél terelje új irányba a történelmet.

És mindez amiatt, mert a 19. század utolsó éveiben egy angol író regényes formában nyilvánosságra hozta egy csupán Időjáróként megnevezett személy emlékiratait.

Stephen Baxter számos díjjal kitüntetett és még többre jelölt monumentális regénye a klasszikus wellsi történet újraértelmezése a tudomány és az irodalom legmodernebb eszközeivel.

„Egy hatalmas új tehetség!”

– Arthur C. Clarke

„Asimov, Clarke és Heinlein nyomdokain járva végre valaki ismét olyan SF-et ír, amiben a tudomány is a helyén van. Élmény olvasni!”

– New Scientist

5
A kút

 

            Fölemeltem a mécsest, de a fénye csak néhány lábnyira hatolt el. Minden csöndes volt – szellő se rezdült, víz se csobogott –, azt sem tudtam, egyáltalán létezik-e még a Temze.

Határozott úti cél híján úgy döntöttem, a nagy étkezőcsarnok felé veszem az irányt, amelyre Weena idejéből emlékeztem. Ez nem messze, északnyugati irányban feküdt a domboldalon, a Fehér Szfinxen túl. Ismét elindultam, követve előző túrám útvonalát – még ha a kor nem is volt ugyanaz.

Amikor utoljára megtettem ezt a kis utat, füvet éreztem a talpam alatt; gondozatlan, vágatlan füvet, amely mégis egyenletesen rövidre nőtt, és mentes volt a gyomnövényektől. Most puha, daraszerű homok tapadt a csizmámra, ahogy átkeltem a dombon.

Látásom már egész jól hozzáidomult a csillagfényes éjszaka derengéséhez, ám – bár észrevettem néhány épület sziluettjét körülöttem – a csarnokot sehol nem fedeztem fel. Teljesen tisztán emlékeztem rá: hatalmas, düledező, szürke építmény volt. Faragott kövekből épült, kapuját pedig vésett, bonyolult minták díszítették; a kecses, finom csontú eloik mezítlábasan rajzottak körülöttem, ahogy átsétáltam a boltív alatt.

Rövidesen olyan messzire jutottam, hogy tudtam, már túlhaladtam a csarnok helyén. Láthatóan nem maradt meg ebben a történelemben – nem úgy, mint a szfinx és a morlockok. Vagy talán soha meg sem épült, gondoltam megborzongva; talán egy olyan épületben aludtam, ettem, amely soha nem is létezett!

Az ösvény egy kúthoz vezetett, amire jól emlékeztem első utamról. Közelebb érve láttam, hogy pont úgy néz ki, mint akkor: falát bronzlemezek szegélyezték, és egy kis, idegenszerűen finom ívű kupola védte az időjárás szélsőségeitől. Láttam némi vegetációt a kupola körül, de a növények koromfeketék voltak a sötétben. Némi félelemmel szemléltem a kutat, hiszen az ehhez hasonló, hatalmas kürtőket használták a morlockok, hogy pokoli barlangjaikból felmásszanak az eloik napfényes világába.

A kút szája néma volt. Ez meglepett, mivel emlékeztem, hogy az első utazásomon látott nyílásokból a morlockok hatalmas, mélyen dolgozó gépezeteinek zakatolása hallatszott. A növények, amelyeket megfigyeltem, zuzmófélék lehettek – ujjaim puha, száraz leveleket tapintottak –, de nem vizsgáltam őket túl sokáig, nem próbáltam meghatározni a fajtájukat. Felemeltem a lámpást, és a perem fölött bevilágítottam vele a kútba, hátha víz csillanását veszem észre a mélyben, de váratlanul megremegett a fény, és én gyorsan visszarántottam, mert féltem, hogy elalszik, és én sötétben maradok.

Áthajoltam a kút peremén, bedugva fejem a kupola alá. Langyos, párás levegő csapott az arcomba – mintha egy törökfürdő ajtaját nyitottam volna ki –, ami igencsak meglepett a forró, de száraz sivatagi éjszakában. Úgy éreztem, a kút nagyon mély lehet, és mintha vöröses fény derengett volna az alján; mégsem olyan volt, mint az előző utazásom kútjai. Semmi nyomát nem fedeztem fel a mászókat segítő acélkampóknak az oldalában, és még mindig nem hallottam azokat a gépi zajokat, amelyeket akkor, viszont az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy ezek az aknák sokkal mélyebbek, mint az előző utam során látottak.

Hirtelen ötlettel elővettem a Kodakomat, és előkotortam hozzá a villanólámpát is. Feltöltöttem a lámpa mélyedését blitzlichtpulverrel, majd felemeltem a masinát, és magnéziumfénnyel áraszottam el a kutat. Egy pillanatra szinte megvakultam; ilyen fényes villanást azóta nem látott a föld, hogy a nap – több ezer éve vagy még régebben – sötétbe burkolózott. Ha más nem, hát ez biztosan jó időre elijeszti majd a morlockokat! A villanó adott egy ötletet: ha valahogy össze tudnám kötni a lámpát és az időgépet, akkor a vaku elsülhetne, ha akár csak megérintik a gép vázát.

Felálltam, néhány perc alatt újratöltöttem a villanót, majd találomra lefotóztam a kút környéki domboldalt. Fehér, csípős szagú füstfelhő terjengett körülöttem, ahogy a magnézium ellobbant a lámpában. Micsoda megdöbbenést és szenzációt keltene az emberiség körében, gondoltam, ha lencsevégre tudnám kapni egy, a villanás elől menekülő, rémült morlock hátsó felét!

…Halk, de folyamatos zizegés ütötte meg a fülem a kút mellől; alig három lábra lehetett tőlem.

Felkiáltottam, és a piszkavas után kaptam. Körbevettek talán a morlockok, mialatt ábrándoztam?

Kezemben a piszkavassal óvatosan előreléptem. A kotorászó hangok a zuzmós talaj felől jöttek; volt ott egy lassan mászó valami az apró, sötét növények között. Nem tűnt fel morlock a környéken, úgyhogy leengedtem a piszkavasat, és a zuzmók fölé hajoltam. Egy kis, rákszerű teremtményt láttam – nem volt nagyobb, mint a kezem –, a zizegést pedig egyetlen, túlméretezett ollója okozta, amely a zuzmóhoz dörgölődött. A rák páncélja fekete volt, és sehol sem láttam rajta szemeket, mintha csak az óceán mélyéről jött volna.

Tehát – gondoltam, ahogy ezt a kis lényt néztem – a harc a túlélésért még ebben a vaksötét éjszakában is tovább folytatódott. Rádöbbentem, hogy a kút környékén túl nem tapasztaltam semmiféle élet nyomát – kivéve persze a morlockokat. Nem vagyok biológus, de tisztán láttam, hogy ebben a sivatagos világban még ez a meleg, párás kút is vonzza az életet, mint ahogy idevonzotta ezt a vak rákot és a zuzmót. Elméletem szerint a meleg a Föld belsejéből jött, ahol nagy nyomás uralkodik, és amelynek vulkanikus hője láthatóan nem sokat csillapodott az elmúlt hatszázezer évben. A pára pedig a talajvízből származhatott, amely talán még mindig jelen volt a föld alatt.

Talán – tűnődtem – a bolygó felszíne tele van lyuggatva ilyen kutakkal. Ezek célja nem az, hogy rajtuk keresztül le lehessen hatolni a morlockok világába – mint abban a másik történelemben –, hanem hogy kiengedjék a Föld belső energiaforrásait, kissé felmelegítve és bepárásítva ennek a naptól megfosztott bolygónak a felszínét. Az élet pedig ilyen formában vészelte át azt a hatalmas változást, amelynek tanúja voltam, és most ezen meleg- és páraforrások körül csoportosult.

Önbizalmam egyre nőtt (bátorságom mindig erőre kap, ha sikerül értelmet találnom a dolgokban), és a rákocska miatti riadalmam elmúltával nem éreztem, hogy közvetlen támadás fenyegetne. Ismét leültem a kút peremére. A zsebemben ott lapult a pipám és némi dohány. Elővettem hát, megtömtem és rágyújtottam. Azon kezdtem gondolkodni, hogy ez a történelem hogyan kanyarodhatott el attól, amit korábban láttam. Nyilvánvalóan akadt néhány párhuzam – itt is voltak morlockok és eloik –, de szörnyű kettősségük leszámolásba torkollhatott sok-sok évvel ezelőtt.

Azon tűnődtem, miért történhetett meg ez a leszámolás a két faj között – hiszen a morlockok a maguk korlátolt módján épp annyira függtek az eloiktól, mint az eloik tőlük, és volt egyfajta stabilitás a kapcsolatukban.

Összeállt a fejemben egy elmélet arról, hogyan történt. A morlockok degradálódott emberek voltak, és az emberek nem gondolkodnak túl logikusan. A morlock fajnak tudnia kellett, hogy az eloira van utalva; sajnálta és megvetette távoli rokonát, puszta élelemforrásnak tekintette. És mégis…

És mégis, micsoda boldogságban telt az eloik rövidke élete! A kis emberkék énekeltek és szerelmeskedtek a felszínen, amelyet virágoskertté alakítottak, mialatt a morlockoknak a bányák bűzös mélyében kellett robotolniuk, hogy ellássák a fentieket fényűző életük kellékeivel. Persze a morlockok teremtésüktől fogva a föld alá szoktak, és kétség sem fér hozzá, hogy undorodtak az eloik napfényes világától, tiszta vizétől és gyümölcseitől – de mégis, már hogyne irigyelték volna tőlük gondtalan életmódjukat?!

Talán az eloik húsa megsavanyodott a morlockok büdös szájában, ahogy sivár barlangjaikban beléjük haraptak?

Aztán elképzeltem, ahogy a morlockok – vagy egy részük – egy éjszakán felmásztak a járataikból a felszínre, és lecsaptak az eloikra fegyvereikkel és csonttörő öklükkel. Nagy mészárlás vehette kezdetét – és ezúttal nem fegyelmezett húsgyűjtés, hanem vérgőzös kaszabolás –, amelynek csak egyetlen célja lehetett: az eloi faj teljes elpusztítása.

A pázsiton és a csarnokokban nyilván patakokban folyt a vér, az ősi sziklák az eloik gyermeki visítozását visszhangozták!

Ennek a küzdelemnek természetesen csak egyfajta kimenetele lehetett. A jövendő törékeny emberkéi sorvadt, soványka szépségükben nem védekezhettek a morlockok szervezett, gyilkos támadása ellen.

Lelki szemeim előtt megjelent az egész történet. A morlockok győzedelmeskedtek, és ők örökölték a földet. Mivel már nem volt többé szükség az eloik kertjeire, hagyták őket elszáradni. Kitörtek a föld alól és – valahogy – magukkal hozták styxi sötétségüket, hogy elfödjék a napot. Emlékeztem, Weena népe mennyire félte az újhold éjszakáit – „sötét éjszakák”-nak hívták ezeket –, most pedig úgy tűnt, a morlockok állandó fekete éjt hoztak a világra, mindörökre. Végül megölték a föld igazi gyermekeinek utolsó képviselőit, és megölték magát a földet is.

Ezt a fantáziadús hipotézist alkottam akkor, ám később kiderült: minden lényeges elemében tévedtem!

…Aztán rádöbbentem – szinte fizikai fájdalom hasított belém –, hogy a történelemről szőtt képzelgéseim alatt megfeledkeztem az időgép rendszeres ellenőrzéséről!

Talpra ugrottam, és végignéztem a domboldalon. Hamarosan észrevettem a gép körüli gyertyák fényét – de pislákoltak és remegtek, mintha alakok mozogtak volna körülöttük.

Csak morlockok lehettek!

 

6
Összecsapás a morlockokkal

 

Félelem kerített hatalmába – ám el kell ismernem, vérszomj is. Felordítottam, és a piszkavasat előrántva visszafutottam az ösvényen. A rohanás hevében elejtettem a Kodakomat; még hallottam az összetörő üveg halk csörömpölését mögöttem. Amennyire tudom, a fényképezőgép azóta is ott hever – ha mondhatom így – magára hagyva a sötétben.

Ahogy a gép közelébe értem, láttam, hogy valóban morlockok vették körül – talán egy tucatnyian szökdécseltek körülötte. Úgy tűnt, egyszerre vonzza őket az időgép és taszítják a fények, mint molylepkét a gyertya lángja. Ugyanazok a majomszerű lények voltak, amikre emlékeztem – talán egy kicsit kisebbek –, és ugyanaz a hosszú, lensárga szőrzet borította fejüket és hátukat. Bőrük szürkésfehér volt, karjuk hosszú, mint a majmoké, szemük kísérteties szürkéspiros. Szökdécseltek, és furcsa nyelvükön egymáshoz gagyogtak. Még nem értek hozzá az időgéphez, amit némi megnyugvással tapasztaltam, de tudtam, csak néhány pillanat, és azok az undorító ujjak – majomszerűek, mégis mozgékonyak, mint az emberé – megragadják a csillogó réz- és nikkelrudakat.

Most viszont már nem lesz rá idejük, gondoltam, és bosszúálló angyalként vetettem magam rájuk.

Osztogattam az ütéseket a piszkavassal és az öklömmel. A morlockok ugráltak, visítoztak, és menekülni próbáltak. Megragadtam az egyiket, ahogy elfutott mellettem, és ismét éreztem a morlocktest gilisztaszerű hidegségét. Pókhálóra emlékeztető szőrt tapintottam. Az állat apró fogaival a kezembe harapott, de nem engedtem el. Felemeltem a piszkavasat, és éreztem, ahogy a puha hús és a csont beszakad a kemény ütéstől.

A szürkésvörös szemek kitágultak, aztán lecsukódtak.

Olyan volt, mintha az egész jelenetet agyam egy kis, távoli zugából nézném végig. Teljesen megfeledkeztem azon szándékomról, hogy bebizonyítsam az időutazás létezését, sőt arról is, hogy megtaláljam Weenát. Úgy éreztem, ez az a pillanat, amiért visszatértem az időbe: ez a bosszúittas érzés, Weenáért, világunk elpusztításáért, és saját önbecsülésem visszaszerzéséért. A földre dobtam a morlockot – nem tudom, halott volt-e, vagy csak eszméletlen, de már nem több egy kupac szőrnél és csontnál –, és piszkavasamat meglengetve a társai után ugrottam.

Aztán egy hangot hallottam – felismerhetően morlockét, de mélységében és hangszínében eltérőt a többitől. A hang egyetlen, parancsoló hangsúlyú szótagot mondott. Megfordultam – a kabátom ujja a vállamig véres volt –, és felkészültem a további harcra.

Egy morlock állt előttem, mozdulatlanul. Bár fedetlen volt, mint a többi, úgy tűnt, a szőre ápolt és gondozott, ezért inkább pedigrés kutyára emlékeztetett, amelyet beidomítottak, hogy két lábon álljon, mint egy ember. Tettem egy nagy lépést előre, szorosan markolva a piszkavasat.

A morlock sietség nélkül felemelte jobb kezét – valami csillant benne –, aztán jött egy zöld villanás, és úgy éreztem, hogy a talaj kicsúszik alólam, én pedig elterültem az időgép mellett. Aztán már nem éreztem semmit.