Mozi - TV

Star Trek: Sötétségben kritika


2009-ben Jeffrey Jacob Abrams és csapata nagy dolgot vitt véghez. Feltámasztott egy halott franchise-t, megszeretette azt olyanokkal, akik korábban ódzkodtak a szériától, ráadásul úgy rebootolta az egész mizériát, hogy az előzménye és folytatása is az előző sorozatoknak, filmeknek, azaz prequel-sequel-reboot lett. És persze igazi kasszasiker, nem is volt hát kérdéses a folytatás.

Négy évet kellett várnunk, mire elkészült a magyar keresztségben Sötétségben címet viselő második, vagy inkább tizenkettedik Star Trek filmepizód. Megérte várni? Nos, lelőném az elején a poént: határozottan! A Sötétségben minden perce aranyat ér, minden pillanata hamisítatlan sci-fi-kaland, és – a keményvonalas Star Trek rajongók itt álljanak meg! – minden ízében Star Trek. Kaszát, bat’lethet, fézert tessék eltenni, mindjárt kifejtem, miért gondolom így, szigorúan spoiler mentesen.

A film lendületből alapozza meg a kalandot azzal, hogy klasszikus Indiana Jones jelenettel nyit, azaz egy olyan eseménysorral, aminek az égadta egy világon semmi köze a sztorihoz, csupán bemutatja hőseinket, és beszippantja a nézőt. Már eme kezdő képsorok is remekül prezentálják, mennyire más az Abrams-éra, mint a végül iszonyú szűk korlátok közé szorított eredeti idővonal. Vannak itt idegen állatok, idegen növények, meg egy halom idegen bennszülött, akik Kirket (Chris Pine) és McCoy-t (Karl Urban) akarják lándzsaélre hányni. Abrams-t nem kéreti magát, a film alatt lazán dobálja be a királyabbnál királyabb pillanatokat, melyeket mintha a Star Warsból kölcsönözött volna. De aztán mindig beúszik a képbe az Enterprise, feltűnik egy tribli, vagy elhangzik, hogy „doktor vagyok, nem pedig…”, és máris tudjuk, hogy a legénység nem tévedt át a messzi-messzi Galaxisba, csak több fantáziát, több életet sikerült becsempészni az űrszekerek közé.

És bizony ez az élet pezseg, nem csak a hajón, a Földön is. Az előző rész kocsmajelenete csak ízelítő volt azokból a hétköznapokból, amit a Sötétségben tár elénk. Sosem gondoltam volna, hogy Scotty (Simon Pegg) egy zajos klubban fogja mulatni az időt, vagy, hogy Spock (Zachary Quinto) buszok és autók között üldözi majd a gazfickót. A Star Trekbe beköltöztek a hétköznapok, teremtve meg ezzel egy sokkal közelebbi, élhetőbb világot. Erre eddig a mozifilmekben nem igazán volt példa (a sorozatban természetesen igen, de nem fair egy filmet öt sorozattal összevetni). Eme mindennapi jelenetsorok éles, de kellemes kontrasztot adnak az űrbeli jelenetekkel.

Abrams természetesen hozta a megszokott trükkjeit, és most nem a lencseeffektre gondolok, melyből (szerencsére vagy sem) ezúttal is akad bővel. Azokra a szokatlan megoldásokra célzok, mint amikor az első rész elején a Kelvin csak pár méterre húz el a kamera előtt, a mi nézőpontunkhoz képest fejjel lefelé. Már akkor mellbevágó élmény volt ez az újszerű megközelítése az űrjelenetek filmezésének. Most viszont Abrams-nak ott volt a 3D, és pofátlanul kihasználja. A film nagyon jól fest, minden űrjelenet, minden üldözés, minden lövöldözés maximálisan kihasználja a harmadik dimenzióban rejlő lehetőségeket. A hangról pedig jobb nem beszélni, IMAX-ban garantált a halláskárosodás, de bőven megéri.

A film látványon és akción túli erénye, talán a legnagyobb erénye, hogy Kirk és Spock mellett ezúttal sokkal több játékidőt kapnak a többiek is. Különösen nagy szerepet kapott Scotty, talán pont azért, mert az előző részben túlvontunk a film felén, mire megjelent. De Sulu (John Cho) is megkapta a nagyjelenetét (külön megmosolyogtató az előző filmek tekintetében), Uhura (Zoe Saldana) levezetheti szerelmi frusztrációját, Bones többet olthatja Kirket és Spockot, és Chekov (Anton Yelchin)… nos, ő nem kapott több szerepet, mint korábban, de ahogy a TOS első évadából, úgy itt sem fogjuk hiányolni.

És persze ott az új arc, John Harrison (Benedict Cumberbatch), aki a legkarizmatikusabb főgonosz a borg királynő óta. Simán odaállhat Q, Weyoun, Dukat vagy Khan mellé, sőt, aljasságban és hidegvérűségben kenterbe veri őket. Harrison már akkor is félelmetes, ha csak áll London utcáján, ha pedig feldühítik, hát, abban az esetben komolyan érdemes elgondolkodni a városfelújításon.

Ezúttal az eredeti idővonalra is több utalást kapunk, ami viszont kicsit riasztó lehet azoknak, akiket csak a 2009-es film fertőzött meg a Star Trek kórsággal. Az olyan apró nüánszok, mint a Phoenix és az NX-01 Enterprise modellje a Kelvin és a Vengeance mellett, valószínűleg nem sok vizet zavarnak, legfeljebb megmosolyogtatják a régi Trekkie-ket. Azonban igen sűrűn emlegetik a közelgő háborút a Klingon Birodalom és a Föderáció között, ennek hátteréről viszont csak egy nyúlfarknyi beköpést kapunk (morcosak, hódítnak), mélyebben nem mennek bele. (Na, nem mintha az eredeti sorozat ennél több magyarázatot adott volna, de a többi széria által legalább átfogóbb rálátást kaptunk a klingon habitusról.) Ugyanígy fejtörést okozhatnak más, a sztorit övező rejtélyek, amikre magyarázatot leginkább a korábbi sorozatok valamelyikében lelhetünk. Szóval a Sötétségben sokkal inkább megköveteli a Star Trek előképzettséget, mint az előző rész, bár még így is élvezhetőbb volt az egyszeri moziba járóknak, mint például a hetedik film, a Nemzedékek.

Negatívumként említeném még a zenét. Michael Giacchino nem igazán erőltette meg magát, minden, ami fülbemászó, az az előző filmből lett átollózva. Persze a film alatt jól működik a muzsika, megteremti az alaphangulatot, de a jelenet végeztével egyszerűen tovaszáll. Pedig a Star Trek mozikra azért jellemző az erős zenei anyag.

Kissé rossz szájízt hagyhat még a film vége. Nem rossz, csak hirtelen ér véget, ráadásul a megelőző drámai pillanatok mondhatni a befejezés előtt robbantották fel a puskaporos hordót, így az utolsó összecsapás inkább tűnik levezetésnek, semmint a végső leszámolásnak. Harrison legyőzése túl egyszerű mindaz után, amin keresztülmentek.

Soraim zárásaként pedig jöjjön a válasz, miért is hamisítatlan Star Trek a Sötétségben. Igen, sokkal látványosabb, mint eddig bármelyik elődje. Nem csoda, 2013-at írunk. Valóban akciódúsabb az előző részeknél, és valószínűleg a halottak számát csak a Kapcsolatfelvétel tudja felülmúlni. De címével ellentétben ugyanúgy benne van a pozitív jövőkép, mint a többiben, legalábbis, a legtöbb filmben (a Nemezisnél azért rezeg a léc). Gondoljunk csak arra, hogy Kirk milyen parancsokat szeg meg, vagy a végső monológjára – ami egyben az eredeti sorozat egyik legszebb megidézése, az „epizódot” Kirk erkölcsi következtetése zárja. Vessük össze Harrison sorsát a többi filmben feltűnt főgonoszok sorsával, vagy gondoljunk bele a kezdő képsorokba, netán abba, hogyan használták fel végül a torpedókat. A film egyik eleme valóban arról szól, hogy a Föderáció a sötétségbe tart, de az Enterprise legénysége tesz arról, hogy minden visszaálljon a pozitív világba, hogy visszatérjen a Csillagflotta a helyes útra. Persze ezt nem tíz percnyi száraz dialógussal rágja a szánkba, hanem a legegyszerűbb módon: egy mesével.

Ez tehát a Star Trek: Sötétségben, egy matinéfilm, mint a Star Wars. Mégis valódi Star Trek, hiszen színes, humoros, látványos, kalandos, és bár szereplői néha olyan irányba mennek, amerre talán nem kéne, végül visszatalálnak a helyes útra. És mi a Star Trek mondanivalója, ha nem ez? Megtalálni a magunk helyes útját.

http://www.youtube.com/watch?v=5ec_rPApKCA&feature=player_embedded