Voltak kétségeim az új Stargate sorozattal kapcsolatban. Nem tetszett, hogy a történetet egy űrhajóra helyezik, mert ez a széria nem űrhajókról szól. A fiatalabb szereplőgárda ötlete sem nyűgözött le túlságosan, hiszen ilyen kaliberű feladatokra nem tinédzsereket vetne be egy felelős vezetőség. Aztán, ahogy csordogáltak az információk, a trailerek, a szkepticizmusomat kezdte felváltani a reménykedés. Ami ezúttal nem volt hiába való. Előre érdemes leszögezni, hogy az Univerzum pofátlanul lopkod mindenhonnan, ahonnan csak tud. Kérem szépen, van itt minden, ami szem-szájnak ingere. Star Trek Voyager, Battlestar Galactica, Lost, Sliders és persze Stargate Atlantis is. Ez mégsem gond, hiszen jótól nyúlni nem bűn, és az SGU a legjobb adalékanyagokat nyúlta le, hogy egy kellemesen új mixet hozzon össze. Az első két epizód után azt kell mondjam, ebben a sorozatban sokkal több lehetőség van, mint az előző két Stargate-ben együtt véve. Az alaphelyzet az, hogy egy kis csapat átkerül a Destiny nevű ős hajóra, mely az elmúlt néhány millió évben átszelt jó pár galaxist a Tejúttól a Pegazuson át az ismeretlenig. Jelenleg 7 milliárd fényévre van a Földtől. És persze innét nem lehet hazatárcsázni, mert nincs elég energia, illetve a Tejútból sem lehet elérni a Destiny-t. Ez eddig tiszta Atlantis, megfűszerezve a Voyagerrel. Csakhogy, az ősvárosba érkezett csapattal ellentétben ennek a szériának a hősei nem önként léptek át a csillagkapun. Egyszerűen nem volt más választásuk. Ez pedig máris másfajta helyzetet teremt, amit tetéz az, hogy a Voyagertől eltérően itt nincsen hierarchikus rendszer. Nincsen felelős vezető, se beosztások, azé a hatalom, aki éppen elég határozott. Ez bizalmatlanságokat, önkényeskedéseket szül, és az egész banda hihetetlenül szervezetlen. Pláne, hogy sokan nem is úgy részei a Csillagkapu Programnak, mint mondjuk a CsK-1. Persze elindultunk egy hierarchikus rendszer kiépítése felé, ám van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem az lesz, mint a Voyagerben, ahol a pilot után mindenki, még a lázadó maquis tagok is aláveti magát a Csillagflotta kapitány akaratának. Ha pedig képesek lesznek ezt a karakterközpontú történetvezetést megtartani, akkor igaza lesz annak a kritikusnak, aki szerint az Universe a Stargate franchise Deep Space Nine-ja lehet. Sokan tartottak attól, hogy a hangulat a Battlestar Galactica érfelvágós nyomottságát fogja örökölni. Bár a sorozat hangulata tényleg sötétebb, mint az eddigi két szériáé, mégsem közelíti meg a BSG-t. Ezúttal is maradnék a DS9 hasonlatnál, annak a sötétebb részeit idézi. Megvan benne a humor, ezt főleg Eli Wallace (David Blue) szolgáltatja, de szerencsére néha becsúszik mástól is egy-egy poén, pláne, mikor egy régről ismerős tábornok kopog be az ifjú Eli-hoz. Ugyanakkor a Destiny díszletei már komorak, szürkék és kopottak, ami egyértelműen elviszi a sötétebb irányvonal felé a hangulatot. Ezt tetézi, hogy a szintén milliónyi éves Atlantisszal szemben a Destiny egy halom ócskavas. Lyukak vannak a burkolaton, bedöglött a létfenntartás, és ki tudja még, milyen gondjai vannak. Szóval maga a helyszín is rengeteg történet lehetőségét rejti magában, amik többnyire nem lesznek vidámak, az biztos. A karakterek szintén rendben vannak, sőt, mi az hogy rendben, végre élők. Nem volt soha semmi gondom az SG-1 vagy az Atlantis karaktereivel (kivétel, mikor haszontalanul lődörögtek), de az SGU-ban már most többet tudunk a szereplőkről, mint amennyit megtudtunk Sheppardékról az első évad alatt. Mindenkinek van háttér sztorija, és némely esetben nem csak egy egysoros „van egy fekete folt a múltjában” dolog. Ez szintén jó, és ha szépen továbbviszik, nagyszerű karaktereket kaphatunk, akik végre nem csak lődörögnek, mintha ott teremtek volna, hanem jöttek valahonnan, s tartanak valahova. A színészek pedig nagyszerűen játszanak. Kifejezetten tetszett a Dr. Nicholas Rush-t megformáló Robert Carlyle, és az Everett Young ezredest alakító Justin Louis játéka. Az ő kettősük fogott meg a legjobban, mindenkit lejátszanak a képernyőről, ha egymás mellé kerülnek. De nem mehetek el szó nélkül Brian J. Smith mellett sem, akit Matthew Scott főhadnagy szerepében először a kötelező szépfiúnak tartottam. Nos, kötelező szépfiú, ez tény, de emellett legalább érdekes is, Smith pedig nagyon jól játssza el. S persze itt van még David Blue is, aki a humorzsák lesz a sorozatban, ez vitathatatlan, viszont ifjú mivolta és kezdeti naivsága már az első két részben új irányt vesz. Színfoltja a társulatnak, viszont karaktere és játéka sajnos kicsit emlékeztet David Hewlett-re (Rodney McKay). A többiekről már nem tudnék ennyire pozitívan szólni, igaz, nagyon negatívan sem. Szerepük még nem nyert teret, úgyhogy játékuk csak a megfelelt, jó kategóriába esik. Kivételt képez talán Jamil Walker Smith, aki Ronald Greer őrmestert játssza. Na, ő az új Ronon, minden értelemben. Vagy a karakterével van baj, vagy Smith játékával, de roppantmód idegesített a figura. A pilot története jó, csak kár, hogy a második harmadnál abbamaradt. Igazán leadhatták volna mind a három epizódot egyben. Nem olyan monumentális, mint az Atlantis bevezetője, inkább az SG-1 kezdetére emlékeztet ilyen téren. Különösen tetszik, hogy sok szereplő feltűnik az alapsorozatból, bár csak cameo szerepkörben, mert igazán egyikük sem tölt be jelentős pozíciót. Ami persze nem baj, ez nem az SG-1, itt az új hősökre kellett koncentrálni. Mégis, az öregek megjelenése egyrészt bemutatja, hogy mi lett velük, másrészt segít a Stargate univerzum részévé tenni az Universe-t. Persze akadnak hiányosságok, néhány logikai bukfenc, vagy olcsó megoldás (pl.: a USS Hammond mindenható sugárágyúi azonnal tönkremennek a támadásban). De összességében szórakoztató, és végig fenntartja az érdeklődést. Szóval, együttvéve azt kell mondjam, hogy kezdeti félelmeimmel ellentétben a Stargate Universe esélyes lehet a legjobb Stargate sorozat címére. Na persze, ha nem csak a kezdet lesz ilyen jó. Amennyiben fenntartják a karakterközpontú történetet, a látványt (ami nagyon ütős), a hangulatot, és a sztori sem megy el töltelékrészek garmadájával, akkor bizony egy nagyon jó sorozatnak nézünk elébe. ]]>
