A kilencvenes évek második felében egy konferenciáról hazafelé menet ott ragadtam a Heathrow-n, mert műszaki okokból másfél órát késett a gépem. Szokás szerint bámészkodtam, s megpillantottam egy embert, aki egy rakat nejlonba csomagolt könyvet tolt a WHSmith könyvesboltba: akkor frissiben érkezett meg a Jingo [magyar címe Hazafiak, ford. Járdán Csaba, 2011] a nyomdából. Fölpattantam, és elsőnek vettem meg náluk a még nyomdaszagú kötetet. Nyomban leültem olvasni. Az első mondatnál fölnevettem, aztán kuncogtam, vihorásztam, vinnyogva röhögtem, kacagtam, hahotáztam és a magyar nyelvben talán nincs is elég rokon értelmű szó, hogy leírjam, mit tett velem az a regény. Mivel hangosan és szinte szakadatlanul vihogtam, a repülőtér úri közönsége előbb csak megbámult, majd a közelemben lévők fél oldalra görbülve próbáltak belesni a nyitott könyv alá és megnézni a szerző nevét, majd az első bátor fecske odajött és megkérdezte, mégis, min mulatok ennyire. Megmutattam. Lévén brit, fölujjongott és rohant megvenni. Innentől könnyedén meg tudtam állapítani, ki brit és ki nem, az olvasásból folyton kizökkentő érdeklődők közül a hazaiak azonnal kapcsoltak, a külföldiek meg gondosan fölírták a nevet és a címet… Egészen biztos vagyok benne, hogy többeket sikerült aznap Terry Pratchett és Korongvilág-rajongóvá tennem. A repülőn már azon törtem a fejemet, hogyan fogom lefordítani. (Kegyeletből máig őrzöm a blokkra fölfirkált ötleteket.) Amikor hazaértem, írtam egy e-mailt Terry Pratchettnek, megköszönve az élményt, és máris elé tártam a fordításban várhatóan majd nehézséget okozó részleteket. A kilencvenes években ugyanis sem Terry Pratchett, sem a Korongvilág nem volt még olyan népszerű, mint manapság, s az író lelkiismeretesen igyekezett kapcsolatot tartani nem csak a kiadókkal és fordítókkal és újságírókkal, hanem minden rajongójával, aki írt neki: akár elektronikusan tette az illető, akár igazi, papírra kézzel leírt levelet küldött. Igen, azokban az ősi időkben az emberek még írtak rendes leveleket, sőt, azokból volt több, még a fejlett Nyugaton is. Én rajongó is voltam, meg fordító is, tehát leveleztünk. A levelezésből egy végtelenül érdeklődő, nyitott, racionálisan és praktikusan gondolkozó, (nem éretlenül zöld) környezetvédő, az angol nyelvbe és kultúrába fülig szerelmes, macskabolond, elképesztően jó humorú, humanista beállítottságú embert ismertem meg, akivel sokszor fél szavakból megértettük egymást, hiába a teljesen eltérő háttér, neveltetés, akármi. Mostani bánatomban is örülök, hogy ismerhettem. Elmesélem azt is, miként lett belőlem rajongó, majd aztán Korongvilág-fordító. A fordítástudományi doktorátusomhoz vizsgáltam magyarra fordított sf és fantasy regényeket, amiket már ismertem, mert a rendszerváltás nagy könyvkiadási lázában megjelentek. Akkoriban a könyvek még viszonylag olcsók voltak, tehát az ember gondolkodás nélkül megvehette őket, aztán, ha nem bizonyultak elég jónak, különösebb szívfájdalom nélkül meg is szabadult tőlük. A könyvek egyike A mágia színe [The Colour of Magic] volt a Pendragon kiadásában. Magyarul nem tetszett túlságosan, de mivel viszonylag kevés komikus sf és fantasy-t adtak ki, megvettem angolul az összehasonlításhoz. Aztán megvásároltam a második kötetet is. S onnantól kezdve hetente egyszer, de néha kétszer nem ebédeltem, mert a szűkös ösztöndíjból egy napra jutó ebédpénzeket összegyűjtöttem, és a Slegte nevű antikváriumban Korongvilág-regénybe fektettem. A régebbiek elfogytával kénytelen voltam én is a napokat számolni, amíg megjelent egy új Korongvilág-regény puhakötéses kiadása. Szerencsére ez legalább kétszer megesett egy évben, s addigra mindig meglett rá a pénz is. Amikor édesanyám egyszer meglátogatott és megkérdezte, mit szeretnék húsvétra, rögtön rávágtam: Terry Pratchettet! Nagyon elcsodálkozott mikor meglátta a rikító borítót. Ha jól emlékszem, az már a Small Gods volt [magyarul Kisistenek, ford. Sohár Anikó, 2004/Farkas Veronika, 2013, s mit tesz az élet, az lett az utolsó Korongvilág-regény, amit magyarra fordíthattam]. A nagy lelkesedés szárnyakat adott az elemzéshez is, s amikor elkészültem vele, szokásom szerint elküldtem a szerzőnek (így derült ki egyik-másik magyar fordításról, hogy kalózkiadás, vagy legalábbis a szerző sosem kapott érte jogdíjat, elég kínos volt, na, mindegy), meg a magyar fordítónak is. Illetve fordítóknak, bár kettejük közül csak Nemes István reagált, ő viszont a lehetséges legnemesebb bosszút állta az erősen kritikus hangvételű elemzésért: akkor csináld te! Mivel ő ezt nem fordítóként, hanem a debreceni Cherubion Kiadó teljhatalmú uraként mondta, ezzel tulajdonképpen elindított az sf & fantasy fordítói pályán. Nem hiszem, hogy sok olyan ember akad, aki az alkotását bírálónak bizonyítási lehetőséget ad, mi több, a barátságát kínálja. Nemes István ezt tette (és Németh Attila is, aki a másik nagy komikus sf író, Douglas Adams egyik magyar hangja). Le a kalappal előttük! Terry Pratchettet sem dobta föl a fordításról írt tanulmány, s keserűen panaszkodott egyik fordítójára, aki folyton azzal a kérdéssel bombázta: „Mr. Pratchett, ez itt vicces? Mitől?”, így aztán örült annak, hogy én fogom magyarra fordítani a Korongvilág-regényeket. Számára fontosak voltak a fordítások, a holland fordítójával is jó kapcsolatot tartott, tudatában volt annak, milyen problémái adódhatnak azoknak, akik másik nyelvre, másik kultúrába próbálják átütetni a műveit (pl. a Discworld Companion [Korongvilág útmutató] 1994-es kiadásában egy rövid fejezet ezt a kérdést tárgyalja: The Language Barrier: ’It’s All Klatchian to Me’ [A nyelv mint akadály: ez nekem klaccsi] címmel, 273. old). Az első dolog, amiben megállapodtunk, az Rincewind átkeresztelése volt Széltolóra. Megírtam, szerintem miért nem szerencsés (és fordítástudományi megközelítésből miért hibás) megtartani az angol nevet magyar szövegben, Terry Pratchett egyetértett s akkor a „Széltoló”, illetve „Szélhámos” neveket javasoltam, elmagyarázva az elemek külön-külön és együttes jelentését, szófajjal, mindennel. A kettő közül a „Széltoló” tetszett neki jobban, így lett a varázslóból Széltoló. Utána is megbeszéltünk minden ilyesmit, bármit megkérdezhettem tőle, ha fontos döntést kellett hozni, mindig jöttek-mentek az e-mailek. És ez így ment egészen addig, míg végül már nem tudta egyedül ellátni a levelezést s titkára lett. Onnantól kezdve már csak vele leveleztem. A regények angol szövegét eleinte floppy disken kaptam, egy lemezre kettő fért rá. Erre azért volt szükség, mert akkoriban még nem lehetett ilyen óriási, csaknem fél megabájtos fájlokat csatolni az e-mailekhez. Később, amikor ez a probléma megoldódott, egyszerű csatolmányként érkeztek a regények. Terry Pratchett figyelmeztetett, hogy a diskette-en elküldött szöveg nem azonos a nyomtatásban megjelenttel, azért, hogy tudják, kitől szivárgott ki, ha illegálisan megjelenne az interneten. Amikor elkészültem a fordítással, vissza kellett küldjem a floppyt Angliába. Aztán a Cherubion kiadót megvette a Delta Vision, és hosszas hezitálás után más fordítókat választottak. Azóta a Korongvilág az ő örömük és kihívásuk. De ha esetleg valaki meg akarja jelentetni a Nationt vagy a Johnny Maxwell-trilógiát, a Stephen Baxterrel közös Long Earth-tetralógiát, de leginkább és mindenekfölött Pratchett esszéit, akkor én máris jelentkezem fordítónak… Nagyon megdöbbentett, amikor kiderült, hogy megtámadta őt az Alzheimer-kór egy ritka fajtája. Szívszorongató volt látni a kegyes halálról készített dokumentumfilmet, de a leginkább szívet tépő benne a végén Terry Pratchett vacillálása, mit tegyen. Miután kiderült, hogy súlyos beteg, lovaggá ütötték és megkapta életművéért a World Fantasy Awardot is. Mindez azonban nem leplezheti el, hogy életében szinte csak a közönségtől kapott elismerést, hogy azért, mert egy lenézett, könyvipari terméknek tartott műfajban, a fantasy-ben, pláne komikus fantasy-ben alkotott, sokan sokáig mellőzték. Aztán az angol irodalmárok elkezdték komolyan venni. A halála után, a búcsúzkodó kommentekben valaki azt írta, lesz még Pratchett kötelező olvasmány. Az biztos, hogy megérdemelné. Terry Pratchettnek és műveinek rengeteget köszönhetek. Elmondhatatlanul hálás vagyok neki. Amikor tavaly nyáron olvastam, hogy le kellett mondja egy fellépését valahol, sejtettem, hogy tovább romlott az állapota, és hamarosan érte jön legkedveltebb regényalakjának, a Halálnak a mi valóságunkban létező formája. Remélem, nem szenvedett sokat. Remélem, nem egyedül kell átvágnia azon a sivatagon, miközben a Halál nézi. És ha igaz, hogy senki sem hal meg teljesen addig, amíg tetteinek visszhangjai el nem ülnek, akkor Terry Pratchett még sokáig nem lesz teljesen halott. Írta: Sohár Anikó]]>