Könyvkritika

Seveneves – A hét Éva kritika


  • Remek ötletek vannak Neal Stephenson regényében
  • Sajnos ezek totál háttérbe szorulnak, mert nem tudja eldönteni, hogy (poszt)apokaliptikus sci-fit akar írni, vagy fizikatankönyvet
  • Az utolsó harmadban meg mintha egy fiktív történelemkönyvet is bele akarna szuszakolni

Először arra gondoltam, hogy Neil Stephensonnak kellett volna egy erős szerkesztő, aki alaposan meghúzza a könyvét, mert erre a sztorira ebben a formájában teljesen felesleges 850 oldal. Aztán rájöttem, hogy nem, inkább

egy társszerző kellene neki.

seveneves_het eva_fumaxStephenson szállíthatná az ötleteket, a főbb sztorivonalakat, no meg a tudományos hátteret – ez utóbbiban tényleg jó, írásban nem annyira. A társzerző meg hozhatná az íráskészséget, úgymint karakteralkotás, világalkotás, dramaturgia, és más „apróságok”, amelyek fogyaszthatóvá tesznek egy művet.

Egészen elképesztő, hogy az emberiség 99,9999%-nak kipusztulását

ilyen piszok unalmasan meg lehet írni,

de Stephenson összehozta ezt a bravúrt. Az, hogy az ajánló Andy Weir A marsijához hasonlítja a könyvet, hát mondjuk úgy, hogy olcsó marketingfogás. A marsinak ugyanis pont az volt a nagy erénye A hét Évával szemben, hogy baromira könnyedén tudta előadni a tudományos tényeket, számolgatásokat. És ehhez nagyban hozzájárult az, hogy a sztori jelentős részét a Marson ragadt főszereplőn keresztül tapasztalhatta meg az olvasó. Aki ebben a kétségbeejtő helyzetben is tudott szórakoztató és humoros lenni. Egy élő és hihető személyiség volt, akivel lehetett azonosulni.

Ez a két fontos különbség van Mark Whatney és a Seveneves bármely más szereplője között. A marsiban voltak úgynevezett karakterek, és az eseményeket megtapasztaltuk rajtuk keresztül.

Na, A hét Évában ilyen nincs.

Egydimenziós szereplőnél összetettebbet Stephenson nem tud írni.

Komolyan felesleges volt nekik nevet adni, simán elkeresztelhette volna őket a Robotikusnak, az Elnöknek, a Svájci Űrhajósnak, az Ismeretterjesztő Tudósnak, a Videóbloggernek, és így tovább. Ugyancsak emiatt az egydimenziós kivitel miatt a szereplők kapcsolatai is felszínesen vannak megírva. Ők ketten a legjobb barátnők, mert… Ez most összejött azzal a csajjal, mert…  Azt a faszit borzasztóan idegesítőnek találja, mert…

Stephenson nem képes játszani a szereplőivel –

a szereplők ugyanis puszta biodíszletek egy fizikatankönyvben.

Szerintem sokkal jobban ment volna neki a kötet megírása, ha egyáltalán nem kellene emberi szereplőkkel foglalkoznia, hanem csak mindenféle algoritmusok irányítanák a különféle űreszközöket, és csak azt kéne megírnia, hogy miért így és így működnek a dolgok.

Ha ne adj isten, teljesen véletlenül elindul valamiféle interakció a karakterek között, akkor tutibiztos, hogy

10 mondatváltást követően jön 20 oldalnyi technoblabla

arról, hogy épp milyen tudományos probléma merült fel. Amit Stephenson aztán rövidítésekkel jó alaposan megtűzdel, mert egész egyszerűen szerelmes a rövidítésekbe. 850 oldalt márpedig sokkal izgalmasabban is meg lehetne tölteni. George R. R. Martin például képes volt ennek a többszörösében is érdekes sztorit összehozni, de ha a sci-fi tájékáról akarunk jó példát hozni, akkor – mondjuk – ott van az Expanse sorozat is. Elférne itt karakterdrámától kezdve világépítésig minden.

Tudom, kicsit képzavarnak hat világépítést számon kérni egy olyan regényen, ami a kétharmadában azt mutatja be, hogyan pusztul el a Föld… de pont ezek lennének az izgalmas részek. Hogyan alakulnak ki ilyen vagy olyan csoportok, hogyan változik a társadalom – akár az űrbe jutott szerencsések(?), akár a Földön maradt és pusztulásra ítélt milliárdok körében. Az óhatatlanul kialakuló frakciók közötti konfliktusok is erőltetettek: azért történnek az események úgy, ahogy, mert a szerző ezt akarja – nem pedig természetesen alakulnak ki a szituációk.

Képes például a regény első harmadában bedobni egy fontos szereplőt, írni vele pár tucat oldalt, majd végleg megfeledkezni róla… csak azért, hogy egy technikai megoldást elő tudjon venni néhány száz oldallal később. A kényelmetlenné és feleslegessé vált karaktert pedig simán kinyírni. De a hét legfontosabb szereplőből az utolsót a regény kétharmadánál hozza elő – hogy aztán szintén csak alig pár tucat oldal szóljon róla.

A regény a kétharmadánál komolyan megtörik.

Nagyjából 550 oldalon keresztül kavarognak mindenféle egydimenziós karakterek, hogy aztán véglegesen elfeledkezzünk róluk. Az emberiségből egy maroknyi túlélő marad eddigre – majd hirtelen ugrunk 5000 évet az időben, hogy megnézzük, mi is történt a leszármazottakkal. A maradék háromszáz oldalban pedig folyik tovább mindenféle új szereplők bemutatása, a rövidítések garmadájával megtűzdelt technoblabla… plusz ide még megpróbál bezsúfolni egy történelemkönyvet is. Vázlatosan megpróbálja bemutatni a szerző, hogy mi is történt ez alatt a röpke idő alatt.

Mintha az emberiség eddigi történelmét így akarná bemutatni

  • Feltaláltuk a tüzet (elmagyarázza a tűzgyújtás kémiai hátterét, valamint hogy miért nem lehet meggyújtani a vizet)
  • Feltaláltuk a kereket (ennek kapcsán egy rövid eszmefuttatás arról, hogy hány tizedesjegyig sikerült kiszámolni a pi-t, és ez hogyan járult hozzá a számítástechnika fejlődéséhez)
  • Voltak ókori görögök (az az Püthagorasz nevű fickó például ezekkel a fontos tételekkel járult hozzá a matekhoz)
  • És hopp, már itt is vagyunk az okostelefonok korában (az érintőképernyő pedig így és így működik).

Néha feleslegesen hosszú tájleírásokkal még szabdalja a szöveget, mert attól nyilván fogyaszthatóbb lesz a mű.

Ezzel együtt is az utolsó harmada a legjobb része a könyvnek.

No nem mintha Stephenson megtanult volna karaktereket, pláne társadalmon belüli ellentéteket jól megírni – de azért maga a helyzet érdekes. Igazából üvölt azért, hogy valaki jól megírja ezeket az ötleteket. A túlélők történelme ugyanis még vázlatosan megírva is sokkal jobb, mint a könyv egésze.

A legjobb, ami történhet A hét Évával az az, ha Hollywood lecsap rá, és csinál belőle egy tévésorozatot. Amiben profi forgatókönyvírók a könyvben bemutatott ötletek alapján csinálnak egy épkézláb sztorit, épkézláb karakterekkel.

Verdikt

Ötletek 80%
Szereplők 30%
Dramaturgia 30%
Összhatás 40%
Final Thoughts

A legjobb, ami történhet A hét Évával az az, ha Hollywood lecsap rá, és csinál belőle egy tévésorozatot. Amiben profi forgatókönyvírók a könyvben bemutatott ötletek alapján csinálnak egy épkézláb sztorit, épkézláb karakterekkel.

Overall Score 45% Kár érte
Readers Rating
4 votes
72