Irodalom

Robert J. Sawyer: Lélekhullám – vélemény


Nem szeretek gyenge könyvekről írni, pedig elvileg az a könnyebb út: jól szétszarházni valamit mindig könnyű és finom, mint a ****** joghurt – igaz éppen annyi is benne az értékes anyag. Ráadásul mérgező. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a végén a Sötét Oldal vár, tárt karokkal!

Ám a zsigeri szétszarházás legfőképpen egyfajta csalás, még akkor is, ha igaza van a szarházónak, mert a könyv valóban harmatgyönge. Csalni sohasem csaltam, az irodalmi térben ráadásul sohasem választottam könnyebb utakat – nem akarok szarházni. Pedig szinte elkerülhetetlen. (Igazad van, ideje lenne írni a könyvről is valamit e gyér kritikai ars poetica helyett, de tényleg nehéz.) Megpróbálok analógiával szarházni.

A Lélekhullám olyan, mintha egy rossz minőségű, utasellátó fasírtot (vannak, akik ehhez túl fiatalok) kellene elemezni az érzékszervi laborban. Az analitikai laboreredmény már elkészült: kémiailag szinte minden benne van, ami egy fasírthoz kell. Csak éppen a fehérje nem húsból jött, hanem szójából és tojásporból, a zsiradék sütőmargarin, a rostanyag fűrészpor, a liszt silány, az ízfokozókról és egyéb E jelű valamikről nem is szólva. Só persze bőven van benne – valami íznek kell lennie. Csak a prézli igazi, ami kívül van. Az pedig úgyis csak újrafelhasznált, ledarált, száraz kenyér. Mindezek az érzékszervi laborban manifesztálódnak rossz íz, rossz szag, rossz állag, rossz kinézet formájában. A baj, hogy az érzékszervi laborban meg is kell enni a dolgot. Megettem. Annyira nem rossz, hogy kiokádjam, de utána kellett inni valami, hogy az embernek visszatérjen a szájíze.

Felmutatja mindazt, ami az utóbbi harminc év nyomora a sci-fiben: CP-t és poszt CP-t, a dezertőr techno-thriller fogásait, a fél szemmel állandóan Hollywood felé pislogást. Utóéletével mellesleg megmutatja azt is, hogy milyen szánalmas és belterjes a sci-fi művek díjazása: ez a könyv ugyanis Nebulát ért 1995-ben. (Más olvasatban: ilyen szegényes ízlésűek az amerikai sci-fi írók. Ez rettenetesen hangzik. Gyanítom, hogy az az évi szánalmas felhozatalban még ez volt a legjobb.) Nagyjából olyan, mintha az utasellátó fasírt Great Taste Awardot hozna el, esetleg még a füzesabonyi utasellátó kis kuckója (mára lebontult) is kapna egy bibendumot.

Irodalmilag sok mindent nem lehet elmondani a szövegről – Barthes-i értelemben ez nem is irodalom. Újraolvashatatlan.

Mint techno thriller, szépen követi a krimiszüzsét, abból is azt a fajtát, mely nem kívánja meg, sőt kiveti magából a jellemábrázolást és az irodalmi/nyelvi kísérletezést; amelyben a mesterségesen elbonyolított szituáció feloldásának ábrázolása az elsődleges a szereplők emberi viszonyainak, motivációinak igaz vizsgálata helyett. A családi életképek és a vulgárpszichológiai szájbacsócsa bősége ellenére a főhős jelleme meglehetősen papírszagú marad, őt sablonosságban csak a felesége múlja alul. Vagy fölül.

A történet időkezelése, az idősíkok váltogatása és megválasztása esetleges és semmiféle logikát nem követ, annak ellenére, hogy a keretes megoldás indítása és zárasa kiváló munka, jó ötlet. Szerencsére a regény legalább nem a CP nagyképű, erőltetett humorú, kis színesekkel operáló stílusában íródott, annak a legjobb táptalaja amúgy is az egyes szám első személyű elbeszélés, és a szöveg fő erényeként Sawyer a mindentudó külső narrátort választotta. Ezzel persze időnként mellé lő, bemutat olyan „eseményeket”, melyek a történet szempontjából irrelevánsak, igaz, egy nagyobb ívű folytatás ígéreteként talán lehet némi jogosultságuk.

Annyiban természetesen köze van a CP-hez, hogy az IT nélkülözhetetlen része a történetnek, az összes deus ex machina belőle származik. A téma bombasztikussága és a végére jelentéktelenségbe simulása szintén tipikus CP sajátosság. Egészében viszont mégis leginkább egy rosszul megírt Crichton regényre emlékeztet, a Crichton könyvek alapos háttérismeretei nélkül.

Bár utálom a tartalmi elemzést, sok egyéb nem marad, de ha jobban belegondolok, tartalmilag sem igen van mit analizálni. Fűrészporos fasírt. Majdnem, mint az igazi. De nincs benne semmi eredeti, annak felsorolása pedig, hogy honnan és mi köszön vissza, csak a koca recenzorok és túlbuzgó, önjelölt sci-fi szakértők számára jelent némi izgalmat – ha lehet, én mellőzném.

Ebben a könyvben minden könnyű és egyszerű. A lélek távozása tetten érhető egy idegsejt szinten működő szuper EEG-vel, mely szuper EEG-t csak úgy egymaga előállítja a főhős. A tudat nem több az idegsejtek mechanikus kapcsolatainál, ezért letölthető, digtalizálható, sőt, ha már kiírtuk a vinyóra, editálható is. A halhatatlanság csupán nanotechnológia és kis mechanika kérdése, mivel a halál egyszerű molekuláris kopás. És így tovább, és így tovább, a B kategóriás hollywoodi „sci-fik” tudományról és technológiáról alkotott elképzelései szerint.

A fordításról sem ejtek sok szót, mivel nem olvastam az eredetit: lehet, hogy javított, lehet, hogy rontott. Egyszer mintha kiderült volna, hogy a fordítónak nem sok köze van az amerikai hétköznapokhoz, de ezt már megszoktuk…

A borító ezúttal egészen rettenetes, még a Justitia első változatát is alulmúlja a grillnyárssal (mínusz csirkék), de azt szerencsére rajtam kívül kevesen látták.

Egyszeri olvasásra és gyors felejtésre ajánlott, ám ez utóbbi úgyis jön magától.

Robert J. Sawyer: Lélekhullám
Metropolis Media, 2011.
Papírkötés, 265 oldal
Fordította: Császár László