A most induló Zenit-sorozat köteteiben keveredik a valóság és a misztikum, a jól ismert – gyakran magyar – helyszíneken játszódó történetekbe az írói képzelet beleszövi a mágiát, a természetfelettit. Az egymástól látszatra független, önállóan regények közös háttere mozaikszerűen épül fel, egyes szereplők visszaköszönnek későbbi írásokban, megesik, egészen új értelmet adva a korábbi eseményeknek. Az első regények már megjelentek, a sorozat bemutatójára pedig február 15-én kerül sor, 18:00 órakor, az Alexandra Könyvesház pódiumán (1055 Budapest, Nyugati tér 7.). Márta ügyetlenkedve, láthatóan remegő kézzel ráncigálta ki a tokjából a pilumot. Ki kellett nyitnia a kamion ajtaját, hogy rendesen elférjen vele. Aztán a papírzacskóból előhalászott egy guriga fehér szigetelőszalagot és az ólomból öntött pegazust. Utóbbit többféleképpen ráillesztette a hosszú dárdahegyre, aztán úgy döntött, legjobb úgy, ha a hegy legelején előrenéz, négy lába közt a vassal. – Az átváltozás… végbe ment már? – kérdezte. – Miféle átváltozás? – nézett rá Kóborhold. Márta erőltetetten vállat vont, majd mesébe fogott: – Volt egy hős régen, istenek kegyeltje, akinek mások, nagyhatalmú emberek a halálát kívánták. – Miközben beszélt, a pegazust erősen a vashegyhez szorította, kezdte görcsös mozdulatokkal körbetekerni a szigetelőszalaggal. – Mondom, a halálát kívánták ennek a hősnek, elküldték hát, küzdjön meg a kimérával. Pontosan azért küldték, mert egy pillanatra sem hitték, hogy győzhet a vérengző, tűzokádó bestia felett. A kiméra eléggé hírhedt volt, a körözvényével volt teleplakátolva Lükia szigete: élve vagy holtan, tízezer veretes sékel üti bárkinek a markát cserébe az ő sörényes fejéért. Testvéreivel, a cerberussal és a hidrával együtt gonosz és kíméletlen teremtmény hírében állt, feltűnését többnek tartották holmi rossz ómennél. A hős csöppet sem csodálkozott hát, mi több, természetesnek vette, hogy a kiméra ellen küldik. Egy szó, mint száz: nem orrolt csapdát. – Márta szeméből lassú könnyek kezdtek peregni. Tétovázva óvakodtak az arcán lefelé. Egy részét a kézfejével maszatolta el. Szipogott. – A hülyéje! Felpattant pegazusára, magához vette dárdáját, íját és egy tegez nyílvesszőt, mert tudta, erős lény a kiméra, nem lehetett csak úgy ukmukfukk birokra kelni vele, nem lehet tisztán, szemtől szemben győzni felette, hanem le kell nyilazni aljas módon a magasból. Így is tett, tucatnyi vesszőt küldött mélyen a bestia bordái közé. Aztán, amikor a kiméra dühtől és fájdalomtól remegve hátravetette a fejét és felemelte oroszlánpofáját, hogy kimutassa foga fehérjét, hogy tűzzel borítsa be a felhők magasából lecsapó szárnyas paripát, a hős dárdával torkon dobta a szörnyet. De nem a fegyver ölte meg a kimérát, hiszen a fegyverek alig fogtak rajta: a dárda hegyére kötött ólomrög olvadt meg a lángleheletben, a katlanforróságú torokban, hogy aztán végigcsorogjon a nyelőcsövön meg a beleken, és belülről fojtsa halálra a szörnyet. Azóta a dárda, legyen akármilyen, mondjuk egy ehhez hasonló római pilum, valóban hagyományosan a kiméragyilkolás eszköze. Már ha akad egy nagyobbacska ólomdarab a végén. – Márta a fogával harapta ketté a szigetelőszalagot, aztán heggyel előre nyújtotta a dárdát Kóborhold felé, egészen a kamion kormányáig. A pegazus ijedt, szárnyával csapkodni kész, kikötözött rabnak látszott a hosszú vashegyhez szigszalagozva. – Tessék, András! Fogja, tegye vele a dolgát!]]>