Részlet

Részlet – Horváth György: Ólompegazus [Zenit – Az örökség]


Utas Andrásnak csak a szerelem és a barátság fontos igazán, így aztán hiába szajkózzák ismerősei, hogy többre vihetné, ő mégis éttermi futárként tengeti életét. Ám egy napon felbolydul körülötte minden: autóját ripityára töri egy sofőr nélkül csatangoló kamion, majd nem sokkal ezután legjobb barátja is eltűnik. András először nem is feltételezi, hogy összefüggés lehet a két eset között, aztán lassanként rá kell döbbennie, ki indította be öntudatlanul a valószerűtlen események láncolatát. Miközben régi cimboráját keresi, és egyre furcsább karakterekbe botlik, mindinkább szétmorzsolódik körülötte az eddig ismertnek gondolt világ, míg végül kiderül, hogy senki sem az, akinek eddig hitte, leginkább szerelme és barátja nem. Hamarosan ókori mítoszok héroszaként indul egy római kori dárdával és egy papírnehezékkel olyan harcba, amihez se kedve, se hite nincs. Az “Ólompegazus” a Zenit sorozat első köteteként csupán röpke pillantást enged a kulisszák mögé, de ennyi talán elegendő, hogy ráébredjünk, a világ sokkal titokzatosabb és színesebb hely annál, mint amennyit a szürke hétköznapok látni engednek belőle.

A most induló Zenit-sorozat köteteiben keveredik a valóság és a misztikum, a jól ismert – gyakran magyar – helyszíneken játszódó történetekbe az írói képzelet beleszövi a mágiát, a természetfelettit. Az egymástól látszatra független, önállóan regények közös háttere mozaikszerűen épül fel, egyes szereplők visszaköszönnek későbbi írásokban, megesik, egészen új értelmet adva a korábbi eseményeknek.
Az első regények már megjelentek, a sorozat bemutatójára pedig február 15-én kerül sor, 18:00 órakor, az Alexandra Könyvesház pódiumán (1055 Budapest, Nyugati tér 7.).

Márta ügyetlenkedve, láthatóan remegő kézzel ráncigálta ki a tokjából a pilumot. Ki kellett nyitnia a kamion ajtaját, hogy rendesen elférjen vele. Aztán a papírzacskóból előhalászott egy guriga fehér szigetelőszalagot és az ólomból öntött pegazust. Utóbbit többféleképpen ráillesztette a hosszú dárdahegyre, aztán úgy döntött, legjobb úgy, ha a hegy legelején előrenéz, négy lába közt a vassal.

– Az átváltozás… végbe ment már? – kérdezte.

– Miféle átváltozás? – nézett rá Kóborhold.

Márta erőltetetten vállat vont, majd mesébe fogott:

– Volt egy hős régen, istenek kegyeltje, akinek mások, nagyhatalmú emberek a halálát kívánták. – Miközben beszélt, a pegazust erősen a vashegyhez szorította, kezdte görcsös mozdulatokkal körbetekerni a szigetelőszalaggal. – Mondom, a halálát kívánták ennek a hősnek, elküldték hát, küzdjön meg a kimérával. Pontosan azért küldték, mert egy pillanatra sem hitték, hogy győzhet a vérengző, tűzokádó bestia felett. A kiméra eléggé hírhedt volt, a körözvényével volt teleplakátolva Lükia szigete: élve vagy holtan, tízezer veretes sékel üti bárkinek a markát cserébe az ő sörényes fejéért. Testvéreivel, a cerberussal és a hidrával együtt gonosz és kíméletlen teremtmény hírében állt, feltűnését többnek tartották holmi rossz ómennél. A hős csöppet sem csodálkozott hát, mi több, természetesnek vette, hogy a kiméra ellen küldik. Egy szó, mint száz: nem orrolt csapdát. – Márta szeméből lassú könnyek kezdtek peregni. Tétovázva óvakodtak az arcán lefelé. Egy részét a kézfejével maszatolta el. Szipogott. – A hülyéje! Felpattant pegazusára, magához vette dárdáját, íját és egy tegez nyílvesszőt, mert tudta, erős lény a kiméra, nem lehetett csak úgy ukmukfukk birokra kelni vele, nem lehet tisztán, szemtől szemben győzni felette, hanem le kell nyilazni aljas módon a magasból. Így is tett, tucatnyi vesszőt küldött mélyen a bestia bordái közé. Aztán, amikor a kiméra dühtől és fájdalomtól remegve hátravetette a fejét és felemelte oroszlánpofáját, hogy kimutassa foga fehérjét, hogy tűzzel borítsa be a felhők magasából lecsapó szárnyas paripát, a hős dárdával torkon dobta a szörnyet. De nem a fegyver ölte meg a kimérát, hiszen a fegyverek alig fogtak rajta: a dárda hegyére kötött ólomrög olvadt meg a lángleheletben, a katlanforróságú torokban, hogy aztán végigcsorogjon a nyelőcsövön meg a beleken, és belülről fojtsa halálra a szörnyet. Azóta a dárda, legyen akármilyen, mondjuk egy ehhez hasonló római pilum, valóban hagyományosan a kiméragyilkolás eszköze. Már ha akad egy nagyobbacska ólomdarab a végén. – Márta a fogával harapta ketté a szigetelőszalagot, aztán heggyel előre nyújtotta a dárdát Kóborhold felé, egészen a kamion kormányáig. A pegazus ijedt, szárnyával csapkodni kész, kikötözött rabnak látszott a hosszú vashegyhez szigszalagozva. – Tessék, András! Fogja, tegye vele a dolgát!


Comments are closed.