Recenzió – Diana Wynne Jones: A trónörökös

Ez a szegény könyv olyan ocsmány kinézetű, hogy lányom, amikor ajánlottam neki, hogy olvassa el még előttem, viszolyogva dobta vissza, meg sem volt hajlandó érinteni, pedig azt hiszem, még a varasbékát is megfogja máskülönben. Hogy a könyvet a bőre alapján ítéljük meg, ugyan csak kamaszos felszínesség, de azért jelent valamit. Természetesen a cím is a szokásos FUTT (Fuck Up The Titles by Metropolis Media). Az eredeti címhez (Deep Secret – önmagában ez se jobb, de az író valamiért ezt gondolta jónak, miért is nem lehet tiszteletben tartani?) megint semmi köze, megint félrevezetés, blöff, (szerintem elhibázott) marketinggondolkodás eredménye (Vö. Alexandra és a…). A könyvben van ugyan trónörökös, több is, mint kellene, de biztosan nem ez a szöveg lényege.

A könyv sokkal többet érdemelt volna, mivel igazán élvezhető ifjúsági fantasztikus regény.

Mondanom sem kell, ilyen előjáték után én is félve nyitottam ki, pláne a fülszöveg ismeretében, amely ezúttal tényleg nem hazudott nagyot.

A történet a multiverzum mágikus és kevésbé mágikus világain játszódik, melyeket legfőképpen az különböztet meg egymástól, hogy némelyikben a mágia erős és legális (defelé), a másikban gyönge és illegális (nefelé). A Földön – mint tudjuk – ez utóbbi a helyzet. A világokon a promágoknak nevezett varázserejű lények ügyelnek arra, hogy ne fajuljanak el a dolgok. A fiatal földi varázsló hirtelen egyszerre szembesül mestere halálával, és a rá maradt, tapasztalatához képest szinte megoldhatatlan feladatokkal. Meg kell találnia mestere utódát és a mágikus világok tucatjait összefogó, váratlanul uralkodóját vesztett birodalom elrejtett trónörökösét.

Mesének ennyi elég is. És mert mese, a végkifejlet persze nem lehet kétséges.

Amíg azonban eljutunk odáig! Ugyanis a megoldáshoz egy angliai fantasy találkozón keresztül vezet az út.

Ez az, ami a könyvet zseniálissá teszi, és kiemeli a saját sablonjai által maga alá temetett fantasy kupacából. Jones jellem és atmoszféra ábrázoló képessége, ironikus humora briliánsan hozza elénk azt a temérdek különböző, valahogy mégis egyforma, általában jó szándékú, kedélyes futóbolondot, akik az ilyen találkozókat benépesítik. Gurultam a röhögéstől, és a HUNGAROCON-on éreztem magam – ami azért volt jó, mert jó pár évig nem leszek HUNGAROCON-on.

Írástechnikailag a regény a két főszereplő feljegyzéseiből áll össze (Rupert Venables, a promág, jelentése feletteseinek és Maree Mallory, a promágjelölt, naplója), melyek kiegészülnek a zárófejezet erejéig a sok közül az egyik trónörökös naplójával, megmaradva így az E/1 múlt kereteiben, annak személyes varázsánál, de mégis az addigiakhoz képest külső nézőpontot szolgáltatva. Ami kiváló írói fogás.

Meglehet, hogy csak a fordításból ered, de az írói megoldás gyengéje, hogy a három hang alig különböztethető meg egymástól.

Ajánlom mindenkinek 10 év fölött és 18 alatt, és persze azoknak a fölnőtteknek, akik szeretetteljes elnézéssel képesek viseltetni a fantasztikus közélet és a fantasy iránt, továbbá van érzékük az iróniához. A szöveg olvasásához az olvasó részéről mindenképpen szükségeltetik az a kis valami, amit általában léleknek neveznek.

Gondolom azok, akik mércéjüket valamiféle – eddig valójában sehol sem prezentált – fantasztikus irodalmi ideálok által határozzák meg, akik „kinőttek” a mesékből, csak rosszat gondolnak erről szövegről. Ők tényleg ne olvassák el! Kár lenne az értékes idejükért.

Diana Wynne Jones: A trónörökös
Sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Eredeti címe: Deep Secret
Metropolis Media, 2011.
papírfedelű, 387 oldal
Sarkadi Zsuzsanna fordítása