Hogy Nagyfogú az éjjel kit húzott be hajánál fogva a barlang mélyébe, az majd akkor lesz téma, ha a férfiak reggel végre elmentek vadászni és az asszonyok nekikezdenek a napi gyűjtögetésnek. Hogy munka után ki maradt bent az igazgatóval túlórázni, az másnap lesz téma, esetleg a vállalati bulin, vagy folyosói beszélgetésekben. Hogy két klón közül, mért nem a bögyösebbet választotta a CZK-típusú android, azt igazán csak négy Gibson-márkájú komputer tudja megtárgyalni és kielemezni. Vásárhelyi Lajos elmélkedése és megszívlelendő tanácsai a tavalyi és idei év során Zsoldos Péter-díjra nevezett novellák fölött. Mindenkinek, aki írásra adja a fejét – rövid vagy hosszú távon. Elolvastam a 2008 évi Zsoldos-díjra jelölt novellákat, és elgondolkodtam. (Lehet, nem kellett volna.) Nem az a fontos, hogy mit mondanak, az sem nagyon, hogy ki mondja, de az nagyon fontos, hogyan mondja. Mert a történetek száma térben és időben véges, de végtelen az elmondás lehetősége. Végtelen a mesélés variálhatósága. Mert ezt befolyásolja, az idő, a kor, a mesélő személye, és a hallgatóság is. És ezek után kérdés: miért olyan egysíkú az sf novellák stílusa? Miért nem tudja megkülönböztetni az olvasó, hogy ki mesél? Mért nem lehet különbséget tenni a novellák között nyelvileg? Még két levél sem ennyire egyforma a fán, mint ezek az írások. Hiszen senkit nem kötelez a kutya se arra, hogy lapos újság-nyelven fogalmazzon, és csak azon gyötörje magát, hogy valami rettenetesen csavaros történetet találjon ki. Semmi értelme. Shakespeare előtt is sokan megírták Rómeó és Júlia históriáját, és utána is, de nem történt semmi baj, hogy ugyan azt mesélték el. Mert nem csak az elmondás formája, szövege volt más, hanem minden korban az írás mögött ott lehetett érezni, az író mit gondol, mit érez, és mit mond nekünk olvasóknak. Ha egy szerző igazán meg akarja tudni, mérni az írások – akár a sajátjának -, a minőségét a következő módszert érdemes követni (amit én is követtem, de nem azért mert ez egy meghatározó valami, de nem volt más választásom). Olvassa el mindazt a novellát gyorsan egymás után, amit meg akar mérni, (én a Zsoldos-díjra jelölteket olvastam). Aztán üljön le, szedje rendbe az agyát, és hagyja az olvasottakat békén. Majd egy hónap múlva, próbáljon emlékezni. Nagyon meg fog döbbenni, el sem hiszi, hogy mennyi mindent olvasott el, mert alig emlékszik valamire. Ami mégis eszébe jut, az vagy nagyon jó, és azért emlékszik rá, vagy égbekiáltóan vacak volt, és kicsapta nála a biztosítékot. A többit elmossa a jótékony feledés. Pedig senki nem azért ír, hogy az olvasó elfeledje, amit tőle olvasott, vagy kikezdje az idegeit, és az ízlését. Lehetőleg mindenki maradandót szeretne. Akkor mi ez a nagy szürkeség? Se gondolatok, se stílus, se mesélőkedv. Vannak a dolgok, csak úgy?… Persze lehet arra hivatkozni, hogy ezek nem az örökkévalóságnak készülnek, csupán apró napi szösszenetek, csak az érdekesség kedvéért. Ez esetben viszont hiányzik a mesterségbeli tudás. Minden összesimul, jellegtelenné válik. Biztosan mindenki találkozott már azzal az emberrel, aki nagyon szeret viccet mesélni, de nem tud. És gondoljon bele, hányféleképpen lehet egy becsületes poéngyilkosságot elkövetni. Ám minden negatív példához tartozik egy pozitív példa is, ezt, ezeket kellene követni. Emellett gondolatok sincsenek… Ha novellát írok, talán előtte el kellene gondolkodni azon, hogy a hőseim kik és milyen világban élnek, és azon is, hogy nekem erről mi a véleményem. Ebből adódnának azok a gondolatok, amik majd az írásban megjelennek. Ám ha nekem sincs, akkor nem is tud megjelenni. Mert a véleményem a történetről a mai korból származik, kivetítem az írásra és a hősökre, majd onnan az olvasó visszasugároztatja az ő mai valóságára. És vagy tetszik neki, vagy nem. De ha csak poénok vannak, azzal nem lehet semmit kezdeni, se az írónak, sem az olvasónak. Gondolkodni nem fájdalmas, még papír sem kell hozzá (számítógépről nem is szólva). Ha mi nem gondolkodunk el az írás előtt, ezt senki nem teszi meg helyettünk. Az olvasó esetleg megpróbálkozik vele, de abból az szokott lenni, hogy „én ezt nem így írtam volna meg”. Azt kell szem előtt tartani, hogy ha barátaink vagy ellenségeink cselekszenek vagy mondanak valamit, arról nekünk megvan a véleményünk. Figyelni kell, hogy hőseink mit cselekszenek és arról nekünk mi a véleményünk, és ezt vagy nyíltan, vagy burkoltan bele kell passzírozni a szövegbe. A burkolt azért jobb, mert a nyíltnál hamar kiáltvány lesz a novellából. És a hős cselekedjen ne az író helyett szövegeljen. Majd cselekedeteiből kiderül, mi a véleménye, véleményünk a világról. Persze, ha nekünk nincs, akkor a szereplő is nagyon meg van lőve, nála jobban már csak az olvasó. Ne poénokkal akarjuk elkápráztatni az olvasót, hanem gondolatokkal. Hálás fajta, értékelni fogja. És a stílustalanság!… Egyszer valakinek ki kellene már próbálni, milyen lenne, mondjuk Krúdy stílusában megírni egy űrutazást. Furcsa, de nagyon tanulságos kísérlet születne! Mert a stílus az ember, ahogy a régiek mondták, és ez nem csak a szerzőre vonatkozik, hanem a szereplőire is. Egy rossz novellán belül a világ legnagyobb demokráciája van. Itt mindenki egyformán gondolkodik, beszél és cselekszik. Senkit, senkitől nem lehet megkülönböztetni. Sok szerzőnek biztosan ezért annyira fontos, hogy az íráson belül mindenkinek legyen neve. Nehogy valaki elkeveredjen. De ha akárki a saját stílusában beszélne, akkor nem is kellene nevén szólítani, elég volna, ha megszólalna. Képzeljük el azt az egyetemi előadást, ahol az előadó, mondjuk, sarki kocsmai stílusban szólna az egybegyűltekhez. Vagy fordítva, a korcsmában „felkölt stílt” erőltetni, jobbik esetben kinevetnék. A stílus annyira összetett, hogy nem is jó belegondolni, inkább csak alkalmazni kellene. Mert minden életkorban más, akkor is változik, ha más a személy, akihez szólunk, és akkor is, ha mi magunk változunk. Akkor még ott vannak a személyek közötti kapcsolatok. A mondandónkhoz egészen más szavakat válogatunk, ha a barátunkkal beszélünk, édesanyánknak, vagy a főnökünknek mondjuk el a dolgokat. Hiszen Ady-t és Radnótit nem csak a mondandójuk különböztette meg, hanem az is, ahogyan elmondták, pedig a vers kötött forma. Egy rendőrségi kihallgatásról, vagy az idegenekkel való kapcsolatról már nem is szólva. Tehát van itt lehetőség, csak ki kellene használni. De sokszor úgy látom, hogy inkább észre kellene venni. Mindjárt színesebb, olvashatóbb lenne a szöveg. Az olvasó öröméről már nem is beszélek. És mesélőkedv sincs… A felütésnél még talán-talán, de aztán valamiért a szerző beleun, és gyorsan összecsapja a végét. Lehet, ez nem más, mint a „poénra hajtás”, de akkor is idegesítő. Csak az üljön neki írni, aki szeret és tud mesélni. Ha ez nem megy neki, hagyja az egészet, mert csak elront mindent. Olyan ez, mint a szerelem: nagyon meg lehet érezni, ha az egyik felet valami más mozgatja, motiválja. Mivel minden irodalmi formának a mese az alapja, itt lehet a legnagyobbakat bukni. Hiszen ha az alapokat elrontom, mi dolgom marad még? Sajnos a mesélni tudás az született tulajdonság, nem nagyon lehet tanulni. És korunkban már a kisgyerekeknek sem mesélnek, akkor hogyan fejlődjön ki bennük ez a tulajdonság? A számítógépes játékoktól nem lehet ösztönzést kapni. Könyvből meg nem lehet megtanulni. De érdekes is volna, pont olyan, mintha valaki szexuális útmutatóval menne a nászágyba. Majd csak lesz valami… Mert mi befolyásolja a mesét? Az idő, a kor, a mesélő személye, és a hallgatóság. Nézzük részletesen: Az idő. Ha egyszerűen akarnék fogalmazni, azt mondanám, borús időben más mesét mesélünk, mint napsütésben. Szomorú ember ritkán tud vidám történetet mondani. Temetésről csak időnként jut eszünkbe valami vidámság, főleg ha mi is érintettek voltunk. Ha van időnk – és a kiadónak papírja -, hosszabb meséket mesélünk, de azért igen kiválóak a jó egypercesek is. Persze arra vigyázni kell, hogy minden pont olyan hosszan történjen meg, mint amire az olvasónak / hallgatóságnak szüksége van, mert másképp unalmassá válunk. És az megbocsáthatatlan. Mert szinte mindent szabad csak az olvasót / hallgatót untatni nem. A kor. A középkorban biztosan más mesét meséltek az emberek, mint mondjuk egy mai társaságban. Vannak korok, amik nem kedveznek a mesének, vagy csak igen csavarosan és a sorok közt lehet elmondani, amit a mesélő el szeretne mondani. Egy régi királynak biztosan más mesét meséltek, mint egy mai menedzsernek… és lehetne sorolni, de ezt mi magunk is érezni fogjuk, ha mesélni kezdünk. Látszik a hallgatóságon, hogy „veszi a lapot”, vagy nem. Ez akkor nehezebb, ha az ember ír, mert ott nincs azonnali visszajelzés. Ezért érdemes hangosan felolvasni, amit írtunk. Rögtön lehet hallani a mondatok csikorgását, meg a szóismétléseket. És a leírt meséket oda lehetne adni, mondjuk, az ellenségeinknek, ők biztosan nagyon jókat fognak mondani. A mesélő személye. Azt azért tudni kell, nem mindenki Seherezádé. Meg az is, lehet az ő stílusa már idejétmúlt. Bár a tv-sorozatok nagyon szeretik a megszakított meséket. Biztos sok ajándékot kapnak a „szultánjuktól”. Az igazi meséket a nők tudják mondani, mint azt az írás kezdetén is jeleztem. Seherezádé és Homérosz közt nem csak az idő a különbség, amelyben meséltek, hanem a mesék is. A hölgy rövidebbeket, de tarkábbakat mesélt, ám ez betudható a kornak is, meg annak, hogy nő volt. A férfiak hajlamosabbak a hősi és fellengzős történetekre, a hölgyek jobban szeretik az apró részleteket is. És az sem mindegy, a mesélő milyen idős: egy fiatal más meséket mond, mint egy idős. Ezek nem jobbak, vagy rosszabbak, hanem mások. Mindez a mesélő személyéből adódik. A hallgatóság. A mondott mesénél igen fontos, hogy ki hallgatja, mert a mesélő az szerint kanyarintja a történetet. Figyeli, hogy a hallgatóság mire vevő, mire nem és a szerint folyik a mese. A leírt mesénél baj van, mert ott nem lehet az olvasó szemét látni, és figyelni mikor csukódik le az unalomtól. De gyakorlatot lehet szerezni. Igazi jó hallgatóság a szerkesztők volnának, ők azonban mindig nagyon elfoglaltak, és már annyi történetet hallottak, és annyi mesét, hogy lassan immunisak lesznek mindenre. Ám megerősödött a kritikai érzékük. Legjobb volna minden irodalommal foglalkozó személynek beszerezni egy zsebszerkesztőt, aki mindig kéznél van. ő volna a leghasznosabb halhatóság. A használt nyelv. Az anyanyelv szinte végtelen lehetőségeket rejt, csak válogatni kell. Gondoljunk arra, hogy Arany János hány magyar szót ismerhetett, nekünk talán kevesebb is elég lesz. De válogatni az nagyon szükséges. Pár apró példa ugyanarra: Juliska orális narrációja a zsigereiig meganimálta Jancsi teljes biológiáját, úgy szubjektív, mint objektív módon. Juliska halkan suttogott valamit Jancsi fülébe és a fiú boldog belső lobbanásban érezte, az isten is egymásnak teremtette őket. Juliska érezte, tenni kellene valamit belső feszültségei ellen, Jancsira esett a választása, tudta, az benne lesz a buliban. És a végső. Ide ritkán kell eljutni, csak ha a hősök nagyon igénylik, akkor. Ez egy régi mondóka, de erősen kifejezi a helyzet nagyszerűségét. „Öcsi fogja Csöpi csöcsit, Csöpi fogja Öcsi…” stb. Ezt azért nem érdemes használni, bár nagyon frappánsan hangzik, de erősen szétrombolja az addigi szöveget. Ezek után az derül ki, hogy a dolgok annyira összetettek, talán nem is érdemes próbálkozni. De ez nem így van. Hiszen a sok novella és rövidebb kisregény között akadtak jók, sőt izgalmasak is. Azok voltak ilyenek, ahol az ember a történetre és a szereplőkre tudott figyelni, és nem érezte az izzadság szagát, ami azért keletkezett, mert nagyon erőlködött szegény író, hogy valami „echte” eredetit hozzon össze. A könnyedséget ugyan verejtékes munkával lehet megteremteni, de a súlyok emelése közben már mosolyogni is szabad, és lesz olyan, aki elhiszi, hogy ennyire könnyű. Vannak ilyen olvasók! És hogy miért rakott nyelv? Hát rakott irodalmat nem írhatok. Az irodalom alapja a nyelv, és a szerzők azt használják. A mi feladtunk pedig az, nézzük meg azokat a nyelveket, hogy szépek és húsosak legyenek, és amikor a rétegeket egymásra rakosgatjuk, mindég kellő fűszermennyiséget tegyünk közé. Jó legyen az ízesítés, aztán lehet lesajtolni, felfüstölni, és kivárni, hogy megérjen. A türelmes várakozás után, finom, vékony szeletekben fogyasztani.

Vásárhelyi Lajos

]]>