Prometheus filmajánló

„Semmi sem eredeti. Korábban már mindent láttunk. Benne voltam, megcsináltam. Manapság túltengnek a speciális effektusok csakúgy, mint a gyenge cselekmények.” – by Ridley Scott

Hogyan írjon az objektivitás látszatát legalább keltő megrögzött alien rajongó egy olyan filmről kritikát, amit már akkor utált, amikor megtudta, hogy elkészül. Két szükségtelenül előzményként prezentált, bűn rossz AVP film után nem kellett egy harmadik prequel, ami ráadásul ugyanarra az alapötletre épít, mint az előző kettő: az idegenek az isteneink, ők teremtettek minket és/vagy a civilizációnkat. Ráadásul, ha valami, hát az Alien (A nyolcadik utas: a Halál) nem kívánt előzményt. Amit tudnunk kellett, azt a film elmondta, „minden egyéb szempont másodlagos” (Ash). Miért? Mert a lény, pontosabban a xenomorph azért volt tökéletesen idegen, mert puszta létezése jelenlegi ismereteink szerint lehetetlen, és erre a létezésre nem volt válasz. Erre a miértre pedig még a két AVP sem mert választ adni. Aztán jött Ridley Scott, az univerzum teremtője és kijelentette: ő biza válaszol rá. Saját kezűleg rombolja szét azt a mítoszt, amit teremtett. Szóval nem kevés ellenérzéssel, annál is több félelemmel ültem be a moziba. Nos, eme hosszúra nyúlt bevezető után lássuk, igazolódott vagy sem a bajsejtelem.

A történet szerint két archeológus, Elizabeth Shaw (Noomi Rapace) és Charlie Halloway (Logan Marhsall-Green) felfedezi, hogy egymástól több száz kilométerrel és több ezer évvel elválasztott civilizációk festményein fellelhető ugyanaz a kép: emberek, amint óriás lényekhez imádkoznak, akik egy csillagkép felé nyújtózkodnak. Ez a csillagkép egy a film szerint meg nem nevezett naprendszert takar, melynek az LV-223-ra keresztelt világa meglepően hasonlít a Földre. A két doktor a Weyland Társaság által finanszírozott küldetés során a Prometheus kutatóhajó fedélzetéről lép az LV-223-ra. Azonban hamar rá kell jönniük, hogy nem a mennyországot érték el, hogy az Űrutasok (a filmben Mérnökök) nem a megváltóink és a bolygó neve ezúttal is: Halál.

Nos, mindenképpen érdemes leszögezni azt, amit a készítők több ízben is hangsúlyoztak: ez egy Alien előzményfilm, de nem Alien film. Az univerzum ugyanaz. Itt vannak az Űrutasok (Space Jockey), a patkó alakú űrhajó, a Weyland Társaság, az űrhajósokat itt is hibernálják. Szó esik a terraformálásról, a bolygó hasonló megjelölést kapott, mint az LV-426 (sőt, a filmhez készült dokumentumfilmek alapján a szomszédja az Acheronnak, bár a film erre még csak homályosan sem utal). Sőt, egy jelenetben az Alien egyik zenéje hallható, máskor meg Shaw harsogja Ripley szövegét. Szóval a két történet egymástól némileg független, mégis egyazon univerzumban játszódik. Ezáltal badarság a savasvérű fickókat várva beülni, ez a film teljesen más élményt nyújt.

Milyen élményt? Kicsit felemást. A filmet erőteljes kettősség uralja, mintha a készítők maguk sem tudtak volna dűlőre jutni abban, mit akarnak nekünk elmesélni. Vegyük először a pozitívumokat.

A film eleje klasszikus sci-fi elemekkel operál, pontosan olyanokkal, mint amik az Alient is annyira jellemzik. Lassú, hosszú jelenetek, melankolikus momentumok. Gyönyörű tájképek, nagytotálok a Prometheusról. És persze, gyönyörű megidézése Scott kedvencének, a 2001 Space Odyssey (2001 Űrodüsszeia) egy kultikus jelenetének.

Emellett a látvány is szemet gyönyörködtető, bár itt megint érezhető, hogy ez a mozi nem 3D-re lett kitalálva. Vannak pillanatok, amikor jól kihasználja a technikában rejlő lehetőségeket (különösen a hologramos jelenetekben, amiktől amúgy hemzseg a film), azonban az esetek többségében nem lett volna erre szükség. A Prometheus jó példája annak, amikor a látvány a sztorit szolgálja, ehhez azonban nincs szükség 3D-re.

A pozitívumok között említeném a zenét. Marc Streitenfeld zenéje remekül passzol a filmhez, megteremtve egy klasszikus sci-fi hangulatot. Ugyanakkor az események felgyorsulásakor már modernebb csengésű, ami emeli az akciójeleneteket. A hangulat amúgy is nagyszerű. Nem félelmetes, nem ez a horrorok horrora, sőt, személy szerint egyáltalán nem nevezném horrornak, mert még csak ijesztgetés sincs benne. Vérre meg senki se számítson, mert az épp csak csordogál (és nem hiányzik a tocsogás). Mégis, az egész filmet körbelengi egy kellemes, néha hátborzongató, néha sejtelmes, néha csodálatba ejtő hangulat. Olyasmi, mint mikor landol az LV-426-on a Nostromo, vagy amikor az első Star Trek mozifilmben körberepüli a kamera az Enterprise-t.

Kiemelném a szereplők közül az android Davidet (Michael Fassbender), aki viszi a hátán a filmet. Vele kapcsolatban sikerült újra előtérbe helyezni az ember-gép, élő vagy sem kérdéskört, s bár választ ezúttal sem kapunk, maga a karakter viszonya e témához érdekesen lett körbejárva. Ráadásul a figura legalább olyan hátborzongató alak, mint Ash volt.

Mindezek mellett pozitívan értékelhető a xenomorphok eredetének kezelése. A film ugyanis nem foglal állást, semmi konkrétumot nem mutat. Céloz létezésük mikéntjére, ám nyitva hagyja az utat más magyarázatoknak. A minden ízében hagyományos xenokkal (tojás -> arctámadó -> kétpofájú rémpofa) nem találkozhatunk, de több másfajta kreatúrával (amelyek kisebb-nagyobb, jobb-rosszabb mértékben mutatnak hasonlóságot az eredetivel) igen. Ezáltal az alien univerzum alaposan kiszélesedett, ugyanakkor nem kötötték szorosan a dologhoz a xenomorphokat, így azok lénye nem sérült.

Ami az Űrutasokat, jelen megnevezésük szerint Mérnököket illeti, nos, a rájuk adott magyarázat olyan klisé, amin például a Stargate SG-1 sorozat a végnapjaiban már gúnyolódott, Spock pedig kifejezetten sértőnek találta, mikor Kirk ilyet ki mert jelenteni. A jellemük érdekes, bár szintén nem túl eredeti. Hogy kinek mennyire jön be, egyéni ízlés kérdése, viszont az dicséretes, hogy kivitelezésüket sikerült úgy megoldani, hogy az ne okozzon ellentmondást az Aliennel (gondolok itt a ruházatukra).

Mindezek mellett még érdemes megemlíteni azokat az „apróságokat”, amik úgy köszönnek vissza az Alienből, hogy azok csak tervasztalon, esetleg a könyvben vagy a forgatókönyvben léteztek. Ilyenek például a kísérleti eredményeket tartalmazó edények, vagy az arctámadó H. R. Giger által tervezett változatára hajazó lény. Ugyanígy az is aranyos, hogy bár a Prometheus sokkal modernebb, mint a Nostromo vagy akár a háromszáz évvel később épült Auriga volt, a műszerfal telis-tele van hatalmas, villogó gombokkal, amik a ’70-es évek sci-fi díszleteit idézik. A hajó belseje amúgy ezen kívül is erősen idézi a Nostromot, csak kevésbé piszkos. Ami nem csoda, ez egy vadiúj kutatóhajó, az meg egy öreg teherhajó volt. (Talán ezekben az időkben épült?)

S akkor most jöjjön az érem másik fele. Az Alien egyik nagy erénye, hogy mindössze hét karaktere van (nem számítva Jonest és a szörnyet). Megismerhetjük, megszerethetjük őket, mert mindenkire van idő. Ráadásul nem sablonosak, sokkal inkább érdekesek. A Prometheusban ezzel szemben olyan sokan vannak, hogy azt is lehetetlen kitalálni, egyáltalán hány fős a hajó legénysége. A legrosszabb, amikor a film közepén tűnnek föl addig nem látott, noname alakok. És a megnevezett szereplők is kissé csapongók. Meredith Vickers (Charlize Theron) például jégkirálynőként indul, aztán váratlanul mosolygós, vicceskedő cédává válik, akinek ráadásul bedobnak egy nem megalapozott fordulatot. Vagy ott van Janek kapitány (Idris Elba), akinek a motivációi a homályba vesznek, mivel magával a karakterrel csak a film felétől kezdenek érdemben foglalkozni, de akkor meg már alig kap vászonidőt. Fifieldet (Sean Harris) pedig sok mindennek fogja nézni a néző, de annak nem, ami valójában. Azt nem fogja elhinni róla, de még akkor sem, amikor a dolog kiderül, mert a rá írt szerepet egyszerűen nem tölti be. Szóval a karakterek nem állnak igazán össze, még a főszereplő sem. Hiába játsszák jól a színészek, többjük szerepe is megkívánt volna még néhány extra percet.

Hasonlóan ingadozó a történet. A Mérnökökkel foglalkozó részek nagyon jók. Érdekesen, fordulatosan vannak elmesélve, mindig a legjobbkor dobnak be egy nem várt kreatúrát, egy új, érdekes helyszínt. Ugyanakkor van egy elcsépelt, előre kiszámítható sztori szál, ami egyrészt eltékozolja Guy Pearce tehetségét, másrészt egy olyan sablon, amit kár volt ráhúzni a már amúgy is sablonos alapötletre. Ráadásul megtöri a történetet a semmiből feltűnő extra karakterekkel, a főszereplők légből kapott, de legalább hirtelen elhatározásaival, valamint az addig bekövetkezett jelentős események totális elfelejtésével. Mintha ezen a ponton Jon Spaihts és Damon Lindelof írók cseréltek volna. Eddig az egyik írta, innen a másik, csak éppen nem egyeztettek egymással. Egy komplett stílusváltás történik a szereplőktől a rendezésig.

Innen ugyanis az események felgyorsulnak, a látvány felerősödik. Jön a futás, a sikoltozás, előmásznak a nagy szörnyek, megsokszorozódnak a robbanások. Ráadásul mindezt tíz-tizenöt percben lezavarva. Mintha Scott hirtelen le akarta volna tudni az egészet, mi több, az akcióval egyáltalán nem is akart foglalkozni. Slusszpoénként pedig kialakít egy állapotot, ami azt sugallja, hogy ez mégis az Alien közvetlen előzménye. Csak éppen mégsem lehet az, hiszen ez a bolygó az LV-223, nem az LV-426.

És emiatt már jönnek az olyan kérdések, hogy ez most akkor az LV-426, csak Scott dacból átkeresztelte (megtartva a Cameroni terminust)? És ha tényleg a Zeta II Reticuli rendszerben játszódik a film, akkor a Társaság évtizedekkel később miért az ugyanott található 426-ra küldte a Nostromot, miért nem a mellette keringő 223-ra? Egyáltalán miért vártak addig, miért egy civil teherhajót küldte, miért nem ment oda egy másik kutatóhajó? Na meg Társaság akkor most tudta, mi vár Ripley-ékre amiatt, ami a Prometheusban történt, vagy sem? Merthogy ebben a filmben a 223-ról egy fikarcnyi adat nem került vissza a Földre, az biztos!  Sok kérdés, óne válasz, s pont azokat a magyarázatokat nem kapjuk meg, amik viszont létjogosultságot adtak volna annak, hogy ez a film ebben az univerzumban játszódik. Így, mint előzményfilm, elég gyatrán teljesít, funkcióját neccesen tölti be.

Mindent összevetve, se alien, se sci-fi, se mezei filmrajongóként nem vagyok teljesen elégedett, viszont csalódott sem. Nem jobb az Aliennél, se a Blade Runnernél (Szárnyas fejvadász), a Prometheus egyértelműen Ridely Scott átlagos filmjei közé sorolható. Mégis, sokkal jobb lett, mint amit vártam, így nem bánom a rá szánt két órát. Nem rúgja fel annyira az univerzumot, mint féltem tőle, de nem is passzol bele száz százalékosan. Talán majd egy folytatás helyre teszi azt, ami most hiányzik. Mert annyira számolnak a folytatással, hogy a filmet rendesen be sem fejezték. Annyi biztos, hogy mind a sci-fi, mind az alien rajongóknak egyszer érdemes megtekinteniük, mert ha nem is kiemelkedő, mindenképpen kellemes, hangulatos film.