Könyvkritika

On Sai: Calderon avagy hullajelölt kerestetik


Most olvastam ki ezt a nagyszerű magyar űroperát, és azt kell, mondanom, végre! Mármint végre valami olyan mű, amiről csakis szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, mert annyira régen vártam már, hogy valaki megcsinálja. Rejtő Jenőt végre valaki kivitte az űrbe, és meg se kottyant az öregúrnak. Persze ehhez az kellett, hogy az illető igazán jól csinálja, és nagy örömmel jelenthetem, hogy ez kiválóan sikerült On Sainak. Az már csak hab a tortán, hogy ő, mint elkövető nőnemű, ami így talán (nagyon remélem) a gyengébbik nemet is megtalálja célcsoportként. Persze így a Rejtői humor nőcis (vagy csajos?) poénokkal is keveredik, de ez csöppet sem ront a szöveg minőségén, inkább ad egy érdekes ízt neki, mint valami különleges kedélyjavító koktélnak.

Bukros Zsolt kritikája.

Sosem voltak előítéleteim, külföldi író-e vagy magyar, női vagy férfi, a lényeg, hogy ami jó, az jó, ami meg nem, arra borítsuk a feledés fátylát. És ez bizony nekem jó volt, bevallom, minden sorát imádtam. Van itt minden, ami egy igazi űrponyvához kell: rangrejtett nemes, aki szívesen elhalálozna, noha nem szeretne szégyent hozni patinás vérvonalára, ifjú japán menyecske, aki az űrbe menekül a családja által elvárt frigy elől, gonosz anarchisták, akik vírusokkal fertőzik az általuk aranyóraként eltüntetett űrfregattok legénységét, és imádják megbecsteleníteni a védtelen kadétlányokat, cselszövő arisztokraták és kiöregedett, de jellemes katonatisztek, no meg egy kellemesen „űroperás” (kicsit poroszos-szamurájos) háttérvilág, ami tökéletesen homogén egyveleggé varázsolja ezt az egészet.

A főkarakter természetesen Calderon, aki rendkívül komplex személyiség, mert bár szuicid hajlamok kínozzák, ugyanolyan nagyszerűen elboldogul a durva kikötői rakodómunkások között, mint az a főnemesek csillogó táncparkettjein vagy a kardszalonok veszedelmes világában. Hősünkben túlteng a cinizmus, az arrogancia és az önutálat. Emellett nagyszerű stratégiai érzék és páratlan manipulációs készség is jellemzi, amit tökéletesen kiegészít veleszületett becsületkódexe. Calderon természetesen álarcot visel, oly sokat, hogy időnként már ő maga sem tudja hányadán áll önmagával. Kicsit olyan, mint Piszkos Fred fiatalkorában, egy messzi-messzi galaxisban, amikor még jóképű fickó, és mivel még senki nem ismeri annyira jól, nem vetődik fel a körülötte lévőkben a kérdés: „Most kavarja ez a kapitány, vagy nem kavarja?” De még szép, hogy kavarja.

Lelki szemem előtt olyan klasszikus könyvcímek kavarognak, mint az „Előretolt helyőrség”, a „Szőke ciklon” vagy az „Elveszett cirkáló” mintha a Calderon együttesen lenne mindezek üdítő, izgalmas kvintesszenciája. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szerző csak egy átlagos Rejtő-epigon, története számomra inkább mindezek újragondolása nagyon szórakoztató tálalásban. Vagy mondhatnám azt is, ha az általam nagyra becsült Rejtő Jenő ma élne, és űroperát írna, ilyen sztorikat tenne le az asztalra. Szeretem én a hard sci-fit (na, jó igazából nem annyira) meg a magasröptű szépirodalmat (egy fenét!), de a Calderon nekem ugyanazt a bűnös élvezetet jelenti, amikor Stallone, Willis meg Schwarzenegger együtt gyepálja az ellent ugyanabban a filmben, miközben tolom a chipset az arcomba, és kólát vedelek hozzá. Igazi űrponyva, ami érzésem szerint egyfajta tisztelgés a nagy előd előtt, akiért bizony kár lenne, ha feledésbe merülne, olyan király poénokkal, amiket sajnáltam volna, ha kihagyok az életemből.

A könyvben mindenki megtalálja a maga örömét, a hölgyek is, mert a regény nem nélkülözi az erotikát és a romantikát sem, ráadásul pontosan abban a tálalásban, ami az akcióra vágyó férfiolvasók gyomrát sem fekszi meg. Elnézést az esetleg túlságosan szubjektív kritikáért, de olthatatlan Rejtő-rajongásom semmiképpen sem tesz másfajta véleményt lehetővé. A művet egyszerűen mindenkinek csakis ajánlani tudom, aki feledhetetlen szórakozásra vágyik egy érdekes, izgalmas és mulattató űropera színfalai között.