Nemere István A legnagyobb kaland című kisregényéről. A regény(ke) a három (utóbb hat, de akkor is inkább csak három) űriskolásról szóló sorozat utolsó része, az utolsó tanévükben esett kaland, amit aligha követhet több: a felnőtt Lars, Don és Ariel alighanem beilleszkedik a maga társadalmi közegébe, s róluk ha regény születik, az már egész más cselekménytípust kell hogy kövessen, akárha Harry Potter felnőtt éveiről szólna regény. A sorozatnak e hatodik darabja sok szempontból nem veszi föl a versenyt az első három-négy kötettel. A regényből hiányzik az, ami a korábbi Nemere-regényeket sikeressé tette: a fordulatos, érdekes cselekmény. Itt a valahol lezajló eseményeknek többnyire csak a visszhangját, csak a nyomát látjuk: az ellopott űrhajó üzemanyagnyomát, fölvert holdport. A rendőrhadnagynő telefonálgat, de még az intézkedéseit sem halljuk, nemhogy akciónak drukkolhatnánk. A fiatalok kalandozása az emberrablók űrhajóján olyan naiv és átgondolatlan, hogy akciónak nem nevezhető. (Miért volt rest az író az irányító szerepre hivatott Larst valami terv, akció kifundálásával megajándékozni?) Az ifjak csak jönnek-mennek a hajón, s a helyzet végül megoldódik. Az emberrablók meg annyira, de annyira buták, hogy a legyőzésükhöz nem kell kis szürke agysejteket dolgoztatni. Súlyosan esik latba a jellemalkotás satnyasága. A humoros(nak szánt) hatás érdekében olyan eszközöket alkalmaz az író, amelyek aláássák a figurák koherenciáját. Csing igazgató ezzel az egyéniséggel egy földi gimnáziumnak sem lehetne egy évtized óta az igazgatója, nemhogy a holdi űrhajósképzőnek. A bűnözők keltette izgalmat felülírja mindent elsöprő butaságuk, és ó, milyen veszedelmes a rendőrhadnagynő, amikor azt mondja: „No hiszen, csak jelentkezzen az a gazember Dalavis, majd megmondom neki a magamét!” (357.) Komoly hiányossága a műnek, hogy maga a fő esemény, a legnagyobb kaland sincs jól motiválva. Mindeddig a fiúk veszélyeket, tragédiákat hárítottak el (Műkincsrablók a kisbolygón; A kozmosz lovagjai), vagy belesodródtak egy veszélyhelyzetbe (A kupolaváros titka; Az idő vándorai); most azonban éppen azt csinálják, aminek látszata ellen eddig joggal tiltakozhattak: most rendbontók és szabályszegők. (Minden értesítés nélkül elkötni egy űrhajót akkor is törvényellenes, ha nemes célokból történik.) Ez elveszi az eddigi kötetekben elnyert dicsfényt, hősi szerepet, és közönséges iskolai csínytevőkké fokozza le őket. (Ráadásul szakmailag sincsenek mindig a topon.) Továbbra sem sikerült tevékeny szerephez jutnia a három lánynak, ők most is statisztaságra vannak kárhoztatva. És akkor még nem beszéltünk a papírízű többi figuráról: a rendőrhadnagynőről, a világhírű filmrendezőről, a sztárpárról. A szcenika nem releváns, a cselekményhez hasonlóan nem mindig a lényeges jelenetek zajlanak a szemünk előtt, s nem azért szerepel párbeszéd, mert annak ott szerepe van, hanem a puszta hangulatkeltés céljával (ahogy a fiúk egymást ugratják, ahogy a bandavezér az embereit letolja, ahogy a filmrendező udvarol, a sztárpár veszekszik stb.). A kliséhasználatról tanúskodik néhány egyéb elem is: a versenyűrhajó mint a versenyautó csenevész utóda (?!? Vajon hogyan és miben versenyeznek az űrhajók? És hogyan nézi a közönség?), a szappanoperák megítélése, amelyben a szerző önmagával sem jut egyezségre (ezek és sztárjaik hol közismertek, pl. a regényke elején, hol közérdektelenek, pl. a 360. lapon, ahogy a klisé pillanatnyilag kívánja). A vígjátéki elem, a mindenáron humor jele a tanulógép szövege, amely komolyan sérti a gépi működés logikáját (197-199), Kata szófukarsága, amely már rég túlhajtott, és Don szitkozódási stílusa, amely erőltetett és mesterkélt. A rosszul elhelyezett humor megnyilvánulása a narrációtól mindeddig idegen közvetlen írói kiszólás is: „Dzsavarlál Baniszana Maheresi Mandalon (ígérem, utoljára írtam le a teljes nevét!)” (218.) A földi környezet, a sivatag leírásának írói színei nem kárpótolhatnak az epikum, a jellemzés és jelenetezés gyengéiért.]]>