Könyvkritika

Michael J. Sullivan: Trónbitorlók – kritika


tronbitorlokMichael J. Sullivan tizenkét asztalfióknak írt regény után, tizenhárom éves, diszlexiával küzdő kislányának kezdte el írni a Riyria -krónikákat. Az idő közben hatkötetessé bővült regénysorozatot egyetlen kiadó sem akarta vállalni, így először magánkiadásban jelent meg.

Ezen előismeretek tükrében némi gyanakvással kezdtem el olvasni Riyria-krónikák első, Trónbitorlók című regényét.

A történet a borítószöveg szerint két férfiról szól, akik rosszkor vannak rossz helyen. Royce Melborn és Hadrian Blackwater legendás tolvajok (párosuk neve a Riyria, erről kapta a nevét a sorozat), akik nem tartoznak semmilyen céhhez, a legnehezebb, legsürgetőbb munkákat ők végzik el, szinte bármire képesek. Egy megbízatás azonban csapdának bizonyul, és másnap a két tolvaj már a királygyilkosság vádja elől menekül, miközben furcsa kompánia verődik össze: Alrik, a trónörökös, és Myron, egy elképesztő memóriával rendelkező szerzetes társaságában Hadrian és Royce a vadont járja, kiszabadít egy ezeréves varázslót mágikus börtönéből, míg végül egy ostromot követően a világ rendje helyre áll, és Alrik elfoglalhatja az őt megillető trónt. Gondolom, az majd a folytatásokból derül ki, hogy egyetlen királyság trónviszályának mi jelentősége van a nagy egészben, mert az istenek, ősi titkok és rejtélyek felemlegetése valami ennél nagyobbszabású eseménysort előlegez meg.

A Trónbitorlók mindössze 330 oldal, ami jelzi, hogy nincs nagyon összetett regényvilág és millió mellékszál. A fantasy hagyományos elemei is mintegy csak mellékesen, néha meglepő formában jelennek meg. Van törp, aki az építészet, a kőfaragás szakértője, van ezeréves varázsló, de egy börtönben raboskodik, és nem jellemző rá a bölcs útmutatás. Vannak elfek, de vagy vadállatokként élnek, vagy elnyomott, lenézett, már-már rabszolgasorban tartott faj. Egyébként minderre a regény magyarázatot is ad. A felső világ kicsi volt a három fajnak (értsd: törpök, elfek, emberek), ezért az emberek istene egy kardot kovácsolt, majd fiút nemzett, aki a mágikus karddal legyőzte az elfeket. Hogy a törpökkel mi lett, az nem derül ki. Kár, hogy mindezeket kicsit szájbarágósan a szerzetes Myron meséli el, az ilyen magyarázó monológokban néha kicsit túl sok az információ egyszerre. Főleg, ha az ember sejti, hogy meg kellene jegyezni, mert később fontos lehet.

A kevés fantasy elemet ellensúlyozza, hogy a regény legjobb része a látogatás Ezrahaddon mágikus börtönében. A kicsit Gyűrűk Ura utánérzést jelentő ajtókeresgélés után maga a börtön egy kőbe merevedett arcokkal, labirintusokkal és eltűnő sziklahidakkal teli fantasy világ, ahol Ezrehaddon szökését mágikus jelképek és véget nem érő siratóének teszi lehetetlenné, miközben az idő csigalassúsággal telik.

A Trónbitorlók történetszövése egyszerű, nem tartogat sok meglepetést, de olvastatja magát. A regény gyenge pontja a végső ostrom, amint mintha a szerző csak túl akart volna esni. Emellett a kevés mellékszálból is néhány egyszerűen eltűnik a cselekmény fordulatai között (mi lett a varázslóval?). Ezek szálak nyilván a következő kötetekben folytatódnak majd, de a hiányuk feltűnő, mivel a regény amúgy lezárt, kerek egész. Nem érezni, hogy ez egy első könyv, ez valószínűleg annak (is) köszönhető, hogy Sullivan készen volt már mind a hat kötettel, amikor a Trónbitorlók a nyomdába került.

A történet apró buktatói mellett a karakterek is egy kicsit sablonosra sikerültek: a kemény harcos, a lelke mélyén nagyon is becsületes tolvaj, a feladathoz felnövő trónörökös, a jószívű örömlány. A két főszereplő esetében a sablonosságot kiegyensúlyozza, hogy viszonyuk buddy movie-k klasszikus szabályai szerint működik. Külsejük és egyéniségük is ellentétes, ez adja a kapcsolatuk dinamikáját, ugyanakkor az összetartozásuk megbonthatatlan, még a visszavonulásuk utáni éveket is együtt képzelik el.

Mivel Sullivan a Trónbitorlókat eredetileg a kislányának szánta, hiányzik a regényből a trágárság, az erőszak és a szexualitás, távol áll mondjuk a George R. R. Martin és a Trónok harca féle véresen könyörtelen és erotikában tobzódó világtól. Az írónak bevallottan az volt a célja, hogy hagyományos, szerethető fantasyt írjon, ami ifjúsági regényként is értékelhető, ami összességében sikerült, Trónbitorlók az év eddigi legkellemesebb csalódása.

A folytatás is érdekes lehet, a Riyria-krónikáknak angolul már mind a hat kötete megjelent, magyarul a második kötet, Az elfek tornya – Avempartha címmel májusban került a könyvesboltokba.