1. Bárdos Bence: Rekord 2. Molnár Dénes: Ezüstkéz (Silverhand) 3. Bukros Zsolt: Végtelen körök Mikor elült az éljenzés meg a dübörgő taps, és már a pezsgős palackok sem durrannak, neki lehet állni a munkának, és tüzetesen megnézni és értékelni a műveket, amire a díjat adták. Összefoglalva: a szerzők arra a hétköznapi valóságra próbáltak választ adni, amiben élnek. Gyakran ez a válasz csak annyi, hogy felnagyítva megmutatják a problémát. Mit tesznek velünk az eltúlzott reklámok és a teljesítményhajsza, az anyagiak hajszolása. Hogy az ember még akár samponon is meg tud élni, ha sarokba szorítják, vagy az életét is oda adja egy munkáért. Kegyetlen és lehangoló világ, pont olyan, mint amiben most élünk. Vagy milyen céljaink lehetnek, ha nem vesznek fel bennünket abba az iskolába, ahova be kellene jutnunk. Itt meg kell említeni és le kell szögezni, hogy én a kéziratokat olvastam, és a megjelenésig talán lesz változás, (amit nagyon remélek), mivel sokszor igen felháborító, hogy milyen készültségi fokú kéziratokat küldenek be az alkotók! Itt nem a nevek címek a fontosak, hanem a tendencia. hogy mennyire nem becsüljük más emberek munkáját. Mivel ezeket az írásokat el kell olvasni. És az ilyen minőség mellet nem mindég könnyű! 1. Bárdos Bence: Rekord Jól szerkesztett és kiválóan fokozott történet egy világtól, és mindenkitől elzárt egyedről, akit már csak a reklámok éltetnek. Egyre több és erőszakosabb reklám, és egyre jobban beszűkülő világ, délibábos lehetőségekkel. Lassan megadja magát a „reklám-terror”-nak, majd hasonul, és már azon gondolkodik, hogyan is lehetne ebből az őrületből valami hasznot húzni, hogy ne legyen minden annyira hiába! Esetleg a világ is elpusztult, de a rádió nem mond semmit, vagy amit mond, az használhatatlan, és már a hősünk is azt érzi, meghalt, tehát totális a pusztulás, már csak a reklámok élnek. Mit egyél, mivel mosd a hajadat, és mivel öblítsd a fehérneműdet, hogy sikeres legyél! És ha sikeres vagy, még a halál sem számít! Igazán „kafkai” a hangulat, a végén csak a főszereplő van és az agresszív reklámok. Mintha Isten vagy a Sátán játszana a hőssel. Talán ennél erőszakosabb, és „beavatkozóbb” reklámokat is elbírt volna a történet. Fokozatosan nyomatni az egyre hülyébb és hülyítőbb reklámokat, egészen a szürrealitásig. Esetleg még ennyire sem ragaszkodni a valósághoz. Minél őrültebb, annál hatásosabb! Mint a valóságban. Megérdemelten lett első a Preyer Hugó-pályázaton. Kár, hogy amit ábrázol, az sokkal közelebb van a hétköznapjainkhoz, mint a science-fiction-hoz. De ez már a mi bajunk. 2. Molnár Dénes: Ezüstkéz (Silverhand) Egyszerű történet a hős kínlódásáról egy számára előbb lehangoló – mondhatni tragikus – esetben, ami megnyit egy lehetőséget egy szürreális, de mégis reális megoldás felé. A hőst ezen az úton követjük végig. Sajnos a vége felé képzőművészeti problémákba botlunk, nem a szereplő számára fontos megoldásokba. Mert olvasás közben nekünk nem az a fontos, hogy a valóság hogyan ábrázolható, hanem az, hogy győz a hős vagy sem. Sajnos a befejezés kimondottan erőltetett, és nem következik az eddigi útból. Lehet, csak annyi a baj, hogy az író nem akart nyílt „happyendet” írni, de így meg elrontotta a novella ívét, és még sem tudott megszabadulni a „boldog vég”-től. Nem bírt ellenállni a rózsaszín szivárványoknak. Ezért nem kellett volna a szereplőt elpusztítani, hadd élvezze ő is a sikert, hiszen megdolgozott érte. Az pedig nem az olvasóra tartozik, hogy a hiperrealizmus, jó, vagy nem jó képzőművészeti irány. Tehát a hős kiélvezi a sikert, a csömör utána is jöhetett volna. A történet így is hosszabb volt a kelleténél, az a két rövid bekezdés már nem rontott volna rajta. És nem szabad ennyire kegyetlennek lenni a novella női szereplőivel, talán ők vihették volna előrébb a történetet, az mutatósabb lett volna, mint a hős „belső kínlódása.” Ezen az íráson látszott nagyon a szerkesztés hiánya. Amiatt lett hosszabb a kelleténél, mert a szerzőnek nem volt szíve, kidobálni egy csomó felesleges mondatot. Viszont nagyon figyelmetlen volt. Ajánlatos lett volna elolvasni többször a szövegét, mert ordító hibák maradtak benne. (Már abban a szövegben, amit én olvastam). Sok mondaton belül nem volt egyeztetés. Beszélgetés közben hol tegeződnek, hol magázódnak, minden külön megokolás nélkül. Ha hangosan felolvassa… Aztán: „Rápillantott a vászonra és lélegzete egy pillantásra leállt”. Szerintem a lélegzete elállt. Tehát szimpla elgépelés, oda kellett volna figyelni. Jó módszer ennek kikerülésére valakivel felolvastatni a szöveget, bár még akkor is megtörténhet, hogy a felolvasó automatikusan azt olvassa, ami nincs odaírva. Igazán jó egy olvasó-program, és miközben azt hallgatjuk, a szemünkkel követjük a szövegünket. Sokszor nagy meglepetésekben lesz részünk. „– Sajnálom. – nyögte ki halovány hangon.” Sajnos a halovány hanggal a program sem tudna mit kezdeni, ahogyan én sem. Trethon Judit régebben figyelmeztetett: nagyon ki kell javítani a szövegeinket, mielőtt kiadjuk a kezünkből, mert ami hibát mi benne hagyunk, az benne is marad, mivel az olvasószerkesztők már bele kerültek az ENSZ Vörös Könyvébe, mint kihalással küszködő fajta. Bár talán egy két egyed itt-ott még előfordul… 3. Bukros Zsolt: Végtelen körök Ez az írás a legkegyetlenebb és a legszarkasztikusabb. „Életünket és vérünket” a multiknak, de még a gondolatainkat is. És a hőst nem is valami világmegváltás vezérli, hanem csak annyi, hogy a „sárga csekkjeit” be tudja fizetni minden hónapban, és ezért feláldozza testét lelkét az „idegeneknek”. A multik elidegenített világa egy hatalmas ötlet, akár egy kisregényt is megérne. Az emberek a teljesen használhatatlan kacatokat is megveszik, ha van, aki rábeszéli őket. Azok pedig mindég vannak. (Itt az idegenek földi ember számára használhatatlan divatruháiról van szó). Olvasás közben egészen elbizonytalanodtam, és felébredt bennem a gyanú, hogy azok az „idegenek” már itt is vannak és ők építik ezeket a hatalmas hiper-, meg szuper marketeket. Az a jó science-fiction, amit szinte nem tudok megkülönböztetni a napi valóságomtól! Ez az írás teljesíti ezt a hátborzongató feltételt. Nem kell nyakatekert történeteket kieszelni, és csavargatni őket a végső poénért, csak szét kell nézni a világban és magunkban; ott van kéznél a fantasztikum. Az író vette a fáradságot, szétnézett, és kegyetlen, amit megmutatott nekünk. Röviden, minden sallang nélkül. És még azt is megmutatja, mennyire nincs menekvés. Aki eladta mindenét ennek a világnak, az már szinte meg szűnt létezni. „Bensőjében elmúlt a feszítő érzés, akárcsak a félelem, mialatt a szellemruhákkal keringőző eladók és vevők árnyait nézte. Megértette, a purgatóriumban rekedt seregnyi kárhozottat szintén nem engedték be a Mennyország kapuján. Kész szerencse, hogy az emócióblokkoló megszűrte a rettenetet. Tibor vállat vont, aztán új körbe kezdett”. Csak gratulálni tudok és biztatni, hogy több ilyen jót, még ha az olvasó hátán fel is áll a szőr, megérdemli. Ők voltak a dobogósak, de még több írás is van, sajnos a dobogónak csak három foka van, mifelénk. De a továbbiak is döntősnek tekinthetők. Mivel azokat nem mindenki tudja majd elolvasni, csak az Új Galaxis következő számában jelennek meg, a tervek szerint, ezért csak összefoglalót írok, meg kiemelek egy két megszívlelendő dolgot. Martin Máté: Idővonalak Az Idővonalakban a szerző a világmegváltással és az időparadoxonnal küzd meg. Kár, hogy annyira egyszerű a poénja, csak vissza kell olvasni a novella elejére. Ha már csavargatni kell a dolgokat, jó lett volna valami idegen, akinek ismeretlenek a céljai, és a főszereplő csak eszköz a kezében, miközben valami szokatlan okból formálja a világot. Közben az idegent, mint egy jeges huzatot érzi a tarkóján…. Persze ez nem érdekes, mert csak az én ötletem, és csak ötlet. Szerintem az időutazással kapcsoltban már az összes lehetőséget és variációt kimerítettük. Talán inkább az utazóval kellene többet foglalkozni. Ám azért az nem titok, hogy megint meg lett váltva a világ. Valyon Tamás: Aquazóna Nagyon hangulatos „sf ponyva”, igen jól megírva. Ebben az is segít, hogy képileg már kiműveltük magunkat a tucat-filmeken. Tehát az írónak nem volt nagyon nehéz dolga. Sajnos amikor el kellett volna rugaszkodnia a Neptunusz világát ábrázolandó, akkor kissé földhöz ragadt a fantáziája. Ha lehántjuk a külsőségeket az írásról, nem marad semmi sf. Az a tévedés pedig nem a science-fiction-hoz tartozik, hogy idegen bolygóról kell anyagot szállítani a Földre az energiaéhséget csillapítandó. Ez a „többe kerülne a leves, mint a hús,” klasszikus esete, csak senki nem gondolja végig. Még napvitorlással sem lenne kifizetődő, pedig itt – mint kiderül – minden a pénz körül forog. Aztán a szerző, amikor már nagyon megunta és úgy gondolja, ennyi elég az olvasónak hirtelen félbeszakítja az írást. Tízoldalas írást egy negyed oldalas befejezéssel megspékelni, úgy, hogy az nem is illeszkedik szervesen hozzá az eddigi történethez, az nem más, mint az írás kivégzése! Ez sikerült is. Pedig Valyon Tamás isteni űrponyvákat tudna írni, és arra is van piac! Hát rajta! Vörös József: Időn Kívüli Létező Itt kérem, be van dobva apai-anyai, de akkor sem akar működni az írás. Pedig még lábjegyzetek is vannak, meg előkelő hivatkozások, többek között Stephen Hawking-tól. Ám ez sem menti meg a túlzsúfolt szöveget. Csűrjük-csavarjuk a történetet, és a végére sikerül a szereplőkből minden életet kiszorítani. Olyan száraz klisék lesznek, hogy csak úgy porzanak. Pedig minden nagyon a helyén van, és minden nagyon meg lesz magyarázva. Csakhogy az olvasót ez inkább idegesíti, mint izgalomban tartaná. Ha én férfi létemre női testben ébrednék, ugyancsak pánikban érezném magam, de ezek a hősök nem, talán azért, mert tudják, csak egy science-fiction-ban vannak. Tehát szerintük sem valóság ez, ezért nem is viselkednek valóságosan. Sajnos. Ezért nem működik a nagy erőkkel felvezetett apparátus. Tessék elolvasni a harmadik díjas novellát! Az olvasót az ember érdekli, nem a kiizzadt ötletek. Még akkor sem, ha az írás végén a magunknak kitalált istenekkel is találkozunk. Kevesebb jóval több lett volna. Azért valamikor régen már egy ehhez hasonló ötletből írtak egy kisregényt (M. Jemcev – J. Parnov: Világlélek). Hantos Norbert: Látók Minden nagyon jó, csak az ötlet döglött. Ez szimplán egy „színes love story”, nem több, inkább kevesebb. Úgy egyébként minden működik, csak a szerző nem figyel, mert a főhős akkor is lát színeket, amikor az még neki nem lehetséges. A hősnő pedig a régen – vagy majdnem soha nem – látott dolgokat hatalmas lendülettel a nevén nevezi, mintha eddig egy jól működő festőiskolába járt volna. Ha már csinálunk valamit, tessék következetesnek lenni! Azért nagyon hálás az olvasó. Szerencsére a Doki életben maradt, mert még a vége olyan lett volna, mint a Hamlet! „A többi néma csend!” Seres László: A gyűlölet napja Itt az a baj, hogy a szerző ehhez az íráshoz még nagyon fiatal lehet. Így száraz és érdektelen, majdnem azt mondom, „didaktikus” iromány keletkezett. Inkább teóriák, mint irodalom, és érzelmileg szinte nulla. Sajnos ez teljesen lerontja a hatást. Ha nem is erről szólnak, de az átélhető hangulatot nagyon „hozzák” Csáth Géza: A kis Emma. Anyagyilkosság. A béka. Tessék irodalmat is olvasni, ezek rövid élvezetes novellák, már ha a leírt, megjelenített borzalom élvezetes. Akkor a következő írás nem fog ilyen fűrészpor ízűre sikerülni. És higgye el nekem a szerző, hogy az a mosolygós-virágápolós világ is maga a borzalom. Valahogy így ábrázolták a harmincas évek művészei a beteljesedett nácizmust. Ha ez volt a szerző szándéka, akkor én értettem félre, de ebben ő a hibás, mivel nem fejtette ki érthetően, olvashatóan. Tóth Ákos: A Dóm Nem tudom, hogy mit miért, és ki kicsoda, és mit akar? Azt is lehetne mondani, hogy a novella csak egy hangulat, de annak meg nagyon kesze-kusza. Nagy a szerzőben a bizonyítani akarás, és ez szétszaggatja a történetet. Mindég új és új csavarral jön elő, és meg akarja hökkenteni az olvasót, de az inkább elunja. Felvonultat nagycsomó mindent, de nem lesz belőle semmi. Csak a nagy akarás verejtékszaga érzik. Pedig itt-ott megcsillan egy kis hangulat is. Ám ha a csavarok mögé pillantunk, akkor egy lapos kolostortörténetet kapunk, amiben sok zöld szem foszforeszkál feleslegesen. Az csak a filmekben mutat jól, mikor a szereplő szeme világít, de a valóságban egyáltalán nem praktikus, mert a tulajdonost nagyon zavarná a látásban. És megint az az „el nem olvasás”! A szerzők úgy küldik el novelláikat a pályázatra, hogy nem olvassák figyelmesen végig! Ez felelőtlenség önmagukkal szemben is. Az írásokból pár gyöngyszemet ide gyűjtöttem: „Felpattantam az ágyról és komótos, megfontolt mozdulatokkal felöltöztem” Ha komótos, akkor minek pattog? Ha meg pattog, akkor pattogjon végig, vagy írjunk egy rendes mondatot. „Láttam a sűrű feketeségben, hogy kinyitja smaragdzöld szemeit.” Csak előtte ugye nem tudhatta, hogy merre fele is kell nézni. Aztán már azok a világító zöld szemek mutatták az irányt. Emellett hadd kérdezzem meg, hány szeme volt? Nyolc vagy tíz? Mert ha csak kettő volt, akkor csak „szeme”, hiszen a magyarban a páros testrészek még mindég egyes számban szerepelnek. „…így fel sem merült a veszélye, hogy nekimeneteljek a falnak.” A szereplő biztosan egy hadsereg, mert ha nem az, akkor csak simán neki megy annak a falnak, és az véletlen. A neki menetelés az pedig szándékos cselekvés! „Ha ide bújt el a merénylő, könnyen lehet, sőt, biztos, hogy találkoztam vele, de nem emlékszem rájuk.” Csakugyan el kellett volna olvasni, mielőtt a pályázat olvasóit szerencsélteti ezekkel a mondatokkal. Hiszen ők nem csak ezt az egy írást olvassák, de úgy kell nekik, miért lettek zsűri! „Egy rövid időre leálltam beszélgetni egy élénkvörössel, de hamar a sorsára kellett hagynom.” És a vörös zuhant tovább a semmibe? Pedig csak egy éjszakai bárban beszélgettek pár szót, menekülés közben. „Ennyi volt nálam, ebből már lehet vacsorázni egyet.” Ha több lett volna nála, abból már kettőt lehetett volna, ha még több, abba már bele sem merek gondolni…. „…pincérnők – görkorcsolyán rohangáltak az asztalok között, kékre festett hajuk pedig arról árulkodott, hogy a hivatásuk csak amolyan mellékes az egyetemi tanulmányok mellé.” Kék haj iskolai egyenruha helyett? Érdekes elgondolás! „…hogy még az ilyen mirelit vacakot is megegyem.” Mélyhűtött, vagy fagyasztott, mert mirelitnek csak mi magyarok nevezzük, ez pedig ugye nem magyar történet? „…nos, akkoriban nekem volt baj a fülem mögött, nem is kevés.” Gondolom vaj akart lenni, csak elgépelődött, aztán úgy is maradt, szegény olvasók. „Ujjait a nyakamra fonta, és megcsókolta a homlokomat.” És utána megfojtotta, mert ezek a fonódó ujjak azt sugallják! Helytelen szóhasználat, hangosan felolvasni, esetleg elképzelni, hogy mit is írunk. Ez most itt kicikizésnek tűnik, meg kekeckedésnek, de azt kell figyelembe venni, hogy ez egy országos pályázatra beküldött anyag, és az író felelősséggel tartozik, nem csak az olvasónak, de maga magának is! Nem a zsűri dolga, hogy a hibákat javítgassa, vagy kitalálja, hogy az író „mit akart mondani, vagy írni!” Bocsánat az éles fogalmazásért, de ha ilyenekkel találkozom, úgy érzem, szólnom kell, az olvasók, és az irodalommal foglalkozók nevében is. Még akkor is, ha ez után szőrösszívű, izgága, a kákán is csomót kereső kritikus hírébe keveredem. Nos ennyi, részletezve, meg összefoglalva is. Ha tudományos-fantasztikus irodalomról van szó, általában az irodalom elfelejtődik, hiába van benne a névben! Elfelejtődnek az emberek is, leginkább csak a „csavaros” tekergetett történetek maradnak, és a poénok. Fel kell nőni, és irodalmat kell csinálni. Nem művészetet, csak egyszerűen jó mesterember keze alól kikerült, olvasható irodalmi szöveget. Az senkinek nem árt. Talán még használ is!]]>