Könyvkritika

Kritika – Vernor Vinge: Tűz lobban a mélyben


Vernor Vinge Magyarországon eddig elég ismeretlen szerző, Tűz lobban a mélyben című regénye 1993-ban Hugo-díjat kapott, de csak majdnem tíz évvel később került sor a magyar megjelenésre. Érthetetlen időhúzás egy ötletekkel teli, kozmikus méretű űropera esetében.

Miként lehetne elmagyarázni? Hogyan lehetne leírni? ezekkel a szavakkal kezdődik az Előszó, ami arra utal, hogy bár a felszínen a Tűz lobban a mélyben egy üldözős kalandtörténet a távoli jövőben, de közben kultúrákat épít, tengernyi fajt vonultat fel egy újszerű rend szerint működő galaxisban. Leírhatatlan, mert annyira nagy távlatokban és méretekben zajlanak az események, ami józan ésszel nehezen felfogható.

A történet a Straumli Birodalom kutatóival kezdődik, akik egy ősrégi archívumot vizsgálnak, amelynek tudása segíthetné a faj felemelkedését. Csakhogy elszabadítanak valamit, ami eonok óta ott szunnyadt, és a „perverzitásnak” vagy „mételynek” nevezett rosszindulatú valami megkezdi pusztítását. Nem emberekről van szó, hanem világokról, civilizációkról, élőlények milliárdjairól, szinte felfoghatatlan ez a kozmikus lépték.  A kutatók űrhajója épp el tud menekülni, de kényszerleszállást hajt végre egy a földi középkor szintjén mozgó bolygón, ahol kutyákra hasonlító lények élnek. Csak egy testvérpár marad életben, Jefri és Johanna, de a hajón van valami, ami talán megállíthatja a „perverzitás” terjedését. Eközben természetesen a „perverzitás” felbukkanásának híre elterjed, a Hálózaton (mondjuk, hogy valami internetféle, de bolygóközi) hihetetlen adatforgalom bonyolódik, és idegenek és emberek kis csoportja elindul megmenteni a gyerekeket, és főként megszerezni a lehetséges ellenszert. Kétségbeesett versenyfutás az idővel és a perverzitással.

Vernor_Vinge_Tuz_lobban_a_melybenA tűz lobban a mélyben számomra lenyűgöző része nem a kalandban rejlik, hanem abban az elképzelésben, ahogy Vinge megalkotta a galaxis rendjét, ami rendkívül elegáns, mint egy jó matematikai képlet, mivel egyszerre egyszerű és eredeti. A galaxis úgy nevezett gondolati zónákra oszlik, amelyek már fizikai törvényszerűségekkel rendelkeznek, amik meghatározzák az elérhető technikai fejlettséget, ha egy civilizáció elér egy szintet, akkor átlépheti a zónák határát. (nem szükségszerű, a legtöbben azért a zónák foglyai). A galaxis közepe a Gondolattalan mélység, ott értelmes életre nincs is lehetőség, valójában nem is igen tudja senki, hogy mi van ott. Ezt veszi körül a Lomha zóna, itt van a Föld is, ez ugyan korlátozottan, de alkalmas technikai civilizáció létrejöttére. Onnan lehet továbbjutni a Kívülbe, ahol már fejlettebb technikai lehetőségek vannak, például lehetséges a fénynél sebesebb utazás. Ennél magasabb szinten már csak a Transzcendencia van, az istenek és felfoghatatlan lehetőségek helye, és persze sokan álmodnak arról, hogy ide jussanak.  Vernor Vinge egyébként lelkes híve és népszerűsítője a technológiai szingularitás gondolatának, elképzeli azt a pontot, amikor a technikai fejlődés eléri azt a pontot, amikor már olyan gyors, hogy az akkor élők képtelenek belátni vagy megjósolni. A Transzcendencia a szingularitásnak az a pontja, ahol a technika felfoghatatlanná válik, istenek és csodák maradnak helyettük.

Vinge a zónák felosztását ilyen formán nem magyarázza meg pontosan, ez a regényből magától áll össze, de ez egyáltalán nem zavarja az olvasást, sőt inkább szórakoztató érzés a galaxis hatalmas puzzle-jének a darabjait a helyére rakni.

A különböző zónák lehetőséget adnak arra, hogy a Tűz lobban a mélyben egészen különböző jellegű, technikai fejlettségű civilizációkat mutasson be.  A történet két szálon kezdődik, az egyik a Kívülben, a másik a Lomha zónában, és ezeknek a váltakozása még érzékletesebbé teszi a technikai fejlettség elütő szintjét. Bevallom, engem a kettőből inkább a Lomha zóna világa fogott meg. A bolygón, ahol a kisfiú és a kislány találja magát, kutyaszerű, de intelligens lények élnek a földi középkor technikai szintjén. valamiféle csoporttudat jellemző rájuk, négy-öt szorosan együttműködő kutya alkot egy tudatot. Először átsiklik az ember, a „felemelte a fejeit” vagy „hátraküldte magát” jellegű mondatokon, aztán a galaxis rendjéhez hasonlóan ez is fokozatosan összeáll, és úgy is imádnivalóan eredeti, hogy elsőre (sőt szerintem másodszorra vagy harmadszorra sem) tudtam igazán elképzelni. A kutyafélék világa az alapötleten túl is részletesen ki van dolgozva, a gondolkodásmód, a társadalmi berendezkedés, a harci technikák miatt ez a szál érdekesebbnek tűnt a másiknál, pedig a cselekménye érdektelenebb. Ez már persze ízlés dolga.

Az ötletek ilyen részletes kidolgozása miatt az viszont biztos, hogy bár A tűz lobban a mélyben nyolcszáz oldal, ami egy kisebbfajta tégla méretét jelenti, nem tűnik túlnyújtottnak vagy dagályosnak, bár kicsit lassan indul be a cselekmény. Ha valakinek ennyi kisebb-nagyobb ötlete van, és ennyire élvezi egy monumentális történet elmesélést, azt nem lehet rövidebben. A stílusra sem lehet panasz, érthető és követhető, nem akarja erőltetetten megmutatni, hogy az író tudományos berkekben él (matematikus, 2002-ig a San Diego-i egyetemen tanított), ahogy ez néhány más esetben előfordul.

Mégis minden dicséret, minden pozitívum ellenére annyira nem volt jó olvasni. Nem találkoztam még olyan könyvvel, ami ne tudott volna megragadni, mégis ennyire könnyen és őszintén lehetett volna róla jót mondani. Hiányzik valami apró, megfoghatatlan varázslat, amitől egy ésszel remeknek tartott könyvért teljes szívvel is tudnék rajongani.  Persze ez megint személyes ízlés kérdése lehet. Ettől eltekintve a Tűz lobban a mélyben tényleg remek regény, szívből ajánlható bárkinek, akit vonz egy kalandokkal teli, kozmikus léptékű űropera.

Verdikt

Alapötlet 100%
Világalkotás 95%
Cselekmény 90%
Karakterek 75%
Final Thoughts

Vernor Vinge kozmikus léptékű űroperájában nagyszerű és eredeti ötletek sorát illeszti bele egy a zsánerhez méltóan kalandos történetbe, amelynek eredményeként a Tűz lobban a mélyben kiemelkedik az átlag SF regények közül.

Overall Score 90% Ajánlott
Readers Rating
1 votes
87

  • Sajnos az van, hogy hiába van teletömve zseniálisabbnál zseniálisabb ötletekkel a regény, ha Vinge egész egyszerűen pocsék író. Ugyanez volt A szivárvány tövében c. regényével is. Minden fejezetre jut legalább egy, ha nem több olyan ötlet, amiből egy jó tollú író egy külön regényt tudna írni – de ez nem igazán elég az üdvösséghez.

    Ez egy űroperánál egyébként pont nagyon szembetűnő, ugyanis ahol nem jók a karakterek, nem magával ragadó a világ, nincs benne meg az a varázslat, ami beszippantja az embert – nos, az nem jó űropera. Pedig a keretek tényleg adottak, a Gondolati Zónák például önmagában egy olyan koncepció, ami köré fel lehetett volna húzni valami igazán zseniálisat. Nekem a regény befejezésekor inkább egy “kár érte” érzésem volt.

    Szerintem Vinge-nek társszerzőt kéne maga mellé vennie: Vinge adhatná az ötleteket, egy társszerző meg írhatná magát a regényt.