Valerio Evangelistit az egyik legismertebb olasz SF és fantasy írónak tartják, ami nagyjából azt jelenti, hogy Magyarországon nem sokan hallottak róla. Az 1952-ben született író politológusként diplomázott, majd tudományos karriert épített, ehhez kapcsolódóan az első írásai is esszék, történelmi tanulmányok voltak. Csak az 1990-es évektől kerültek elő az SF, a fantasy és a horror elemek, amelyek későbbi műveiben gyakran keverednek, Evangelisti regényeit leginkább a China Miéville, Jeff VanderMeer neve fémjelezte new weird irányzatához lehet sorolni. Az első regénye, az Indulj, inkvizítor (Nicolas Eymerich, inquisitore) 1993-ban jelent meg, és azonnal megnyerte a legrangosabb olasz SF magazin Uránia-díját.
Ahogy már a regény fülszövege is elárulja, az Indulj, inkvizítor cselekménye voltaképp három szálon fut, amelyek a legvége kivételével mindig külön fejezetet kapnak. Sokáig elképzelhetetlen, hogy ezeknek mi közük lehet egymáshoz. A regény közepe táján kezd összeállni a kép, de csak az utolsó pár oldalon fonódik valóban egybe a három szál. Ekkor azonban olyan erősen, hogy visszamenőleg (vagy második olvasásra) jelentőssé válnak az apróságok.
Az első szál egy fiatal tudós, Frullifer története, aki előáll a pszitronok elméletével. A pszitron az a részecske, ami az univerzum nagy részét alkotja, és az emberi agy is ezt bocsátja ki, így létrejön a pszitronikus energia, amivel akár űrhajókat is meg lehet hajtani. Frullifer elmélete elég hihetetlennek hangzik ahhoz, hogy a tudományos világ kigúnyolja, csak néhány az elméletében potenciált látó politikus támogatja. A második szál egy szemtanú beszámolója a Malpertuis nevű pszitronikus űrhajó útjáról a 22. században a Gamma Serpentis rendszerbe. Elérnek egy kopár bolygóhoz, de az teljes kudarc és katasztrófa. Eközben a harmadik szálon a XIV. századi Zaragozában Nicholas Eymerich domonkos szerzetest fiatal kora ellenére főinkvizítorrá nevezik ki, és határozottsággal, cselszövéssel, megfelelő helyezkedéssel kell elérnie, hogy valóban elismerjék. Eymerich inkvizítorként a pogányság ellen harcol, de érdekes módon nem az arabok vagy a zsidóság okozza a legnagyobb fejfájást, hanem egy különös Diana-kultusz kétarcú csecsemőkkel és az égen néha feltűnő, hatalmas női arccal.
A három cselekményszál nem egyenrangú sem terjedelemben, sem kidolgozottságban, sem élvezeti értékben. Érdekes módon mindháromban toronymagasan a középkori történetszál a legerősebb. Terjedelmében nagyjából annyi, mint a másik két szál együttvéve. A történetszál kidolgozottságát befolyásolhatja, hogy Nicholas Eymerich főinkvizítor valós személy volt, fennmaradt műve a kihallgatás és kínzás szabályait, a boszorkányok felismerésének módjait taglaló Directorium Inquisitorum. Annak, hogy messze a középkori szál a legélvezetesebb három oka is van. Az első a cselekmény, a bonyodalom dramaturgiailag remek felépítése. Az első nyomasztó, néhol horrorisztikus elemek után Eymerich inkvizítor fokozatosan bonyolódik az eseményekbe, amelyek egyre mélyebbre vezetnek. A második pozitívum Eymerich karaktere, aki a lexikonban az inkvizítor címszónál lehetne illusztráció. Vallásában megingathatatlan, emberileg hajthatatlan mizantróp kiemelkedő szellemi képességekkel. A szerző néha beavatja az olvasót az inkvizítor fejében lejátszódó gondolatokba, így ha azonosulni nehéz is egy ilyen karakterrel, a csodálat/elképedés/undor/utálat heves érzését kiváltja. A harmadik a kor (a részben mórok uralta, babonás Spanyolország) hangulatának megragadása apró, egyenként akár fel sem tűnő részletekkel. Annak a visszatérő leírása, hogy hogyan ragyog a város felett a forró mediterrán nap. Hogyan próbálják a szerzetesek a mórok által épített házakban, kastélyokban eltűntetni az arab díszítőelemeket. Hogy gyakoriak a spanyol szavak, és nem csak rangokban és épületekben, hanem akár ruhadarabok megnevezésében is. Mindezek képszerűen élessé teszik a regénynek ezt a részét, amivel nem tud versenyezni a másik két történetszál.
A Frullifer történetszál érdekességét a tudományos felfedezés adná, a pszitronokban rejlő lehetőségek megragadása. Maga az alapötlet a (tudomány jelenlegi állása szerint) a legkevésbé sem science, csak fiction, de a lehetőség, hogy csak „rágondolással” fizikailag létre lehet hozni valamit szerintem mindenkiben megfordult már életében. Azonban ezekben a fejezetek meglepő időugrásokkal, végeérhetetlen és felfoghatatlan párbeszédekkel (monológokkal) vannak tele a pszitronikus technika működéséről, ráadásul az SF történetének egyik legtenyérbemászóbb pancser idiótájának szájából. Így bár a pszitronok gondolata adja az egész regény alapját, vitathatatlanul ezek a részek a leggyengébbek.
A XXII. századi történetszál a leginkább SF része a regénynek, egy űrhajó és egy küldetés egy idegen bolygón. A részt az E/1 narráció határozza meg, narrátor a legénység tagjaként csak értetlen és szenvedő alanya az eseményeknek, így jól ragadja meg a bizonytalanság és a rettegés atmoszféráját. A bolygón történt eseményekről nehéz a végkifejlet elárulása nélkül beszélni, érdekességként talán annyit, Gamma Serpentis csillagot (a bolygót körülötte nyilván nem) az arabok már a középkorban ismerték.
A történetszálakon túl bizonyos részletek magukban érdekes és messzire vezető kérdéseket vethetnek fel. A regény befejeztével tűnik fel a nevek jelképes, mitologikus jelentősége, egy bolygó, amit „az egyszerűség kedvéért Olymposnak nevezünk”, egy Prometeos nevű parancsnok, egy Malpertuis (átkozott/gonosz hely, egy antik görög labirintus) nevű hajó.
A vallás(ok)nak a regényben betöltött szerepéről hosszú tanulmányt lehetne írni, már magában az tény, hogy pszitronok által „rágondolással” fizikailag létrehozható valaki egészen új megvilágításba helyezi a vallásos hitet. És ahol vallás van, ott inkvizíció is van valamilyen formában. Az inkvizíció háttérben megjelenik a két nem-középkori történetszálban. Frullifer története egy alternatív 20. században játszódik, ahol az állam kormányzója egy pap, és a középkori inkvizícióhoz hasonló szigorral űzik ki az egyetemről a hitnek ellentmondó tanokat (Darwin), sőt konkrétan megjelenik, hogy kirúgnak egy történészt, aki azt mondja, az inkvizíció rossz volt. A 22. században is fontos a vallás, a Malpertuis vezető médiuma a Barbusquins rend apátja, amelynek a célja abban a században is a pogányság elleni harc. Az ő szájából elhangzanak olyan mondatok a kínzásról és hatalomról, amit bármelyik inkvizítor, akár Eymerich is mondhatna.
Ezek miatt a részletek miatt az első olvasásra egyszerűen jónak ítélt Indulj, inkvizítor pár nappal később, amikor már leülepedett, és volt időm gondolkozni rajta, még jobbnak tűnik. Érdemes várni a folytatást is, mert az Indulj, inkvizítor csak az első kötete Nicholas Eymerich történeteinek, 2010-ben már a tízedik jelent meg Rex tremendae maiestatis (a Dies Irae című 13. századi egyházi ének egy sora, jelentése nagyjából „rettenetes nagy felség”) címmel. Emellett Evangelisti egyébként más témájú műveket is írt, egy háromkötetes, regényes Nostradamus életrajzot, maffiaregényt, kalóztörténetet. Érdekesség, hogy bár a regényei népszerűek, sok nyelven megjelentek, valamiért az angol eddig kimaradt, a Metropolis Media kiadónak hála mi hamarabb olvashatjuk, mint az angol vagy amerikai SF kedvelők.
]]>
