Fantasy filmek

Kritika – A hobbit: Smaug pusztasága


Mindig azokról a filmekről vagy könyvekről a legnehezebb írnom, ami nem annyira rossz, hogy érdemes legyen lehúzni, de nincs is benne olyan, amit különösebben tudnék dicsérni. A hobbit második epizódja, a Smaug pusztasága pontosan az a “szódával elmegy”-kategóriás film, mint amilyen az első rész volt. Továbbra is él az a kérdés, hogy egy vékony meseregényből mi a frászért kell háromrészes, kilenc órás monstrumot gyártani (a válasz természetesen a pénz, a pénz, valamint a pénz).

Pedig amúgy Peter Jackson fejlődött az első részhez képest, csak az a baj, hogy ennél ő klasszisokkal jobbat forgatott A Gyűrűk Ura-trilógával. Az egyik tavalyi nyűgöm az volt, hogy az első részben úgy éreztem, hogy ötletszerűen dobálgatta egymás után a jeleneteket, a szereplők bizonytalan hobbit módjára bukdácsolnak egyik eseménytől a másikig. A második rész feszesebbre sikerült, kevesebb a bukdácsolás, gördülékenyebb az egész mű, annak ellenére, hogy amúgy továbbra is egyik jelenetből a másikba bukdácsolnak főhőseink.

Ettől függetlenül továbbra is olyan érzésem van, mintha egy tévésorozat fél szezonját darálnám le egyben, de legalább az első rész töredezettsége elmúlt. Ez anno a szép látvány ellenére gyakran kizökkentett a műélvezetből. De gördülékenység ide vagy oda, feleslegesen hosszú a film, több, mint két és fél óra – Peter Jackson továbbra sem szeret felvett anyagot kidobni, ha már leforgatták, benne lesz a filmben, ha kell, akkor a Blu-Ray verzióban. A “kevesebb több”-elvét azóta sem tudta elsajátítani.

Ennek köszönhetően egyébként a Tolkien-rajongók haragját is képes volt magára idézni azáltal, hogy egy vadiúj, a könyvekben nem szereplő karaktert is beleírt a filmbe, Taurielt, egy csinos tünde harcosnőt, aki amúgy a csúcsa egy felsejlő szerelmi háromszögnek is. Lehet, hogy én is a megkövezést kockáztatom, de ez a módosítás szerintem kellett a filmbe, ahogy Legolas behozatala is – még akkor is, ha ez úgy önmagában hozzáad vagy fél órát a hosszúsághoz. Sajnos a Smaug pusztasága annyira nem jó film, hogy ne segíthetne rajta egy Evangeline Lilly-kategóriájú tünde jócsaj jelenléte. Vagy Legolas szokásosan pofátlan és hihetetlen akciójelenetei, amik hozzák azt a szórakoztató színvonalat, mint amikor A király visszatér-ben egymaga lehentelte az olifántot.

Lehet, hogy ciki, de egy idő után én kimondottan vártam azokat a jeleneteket, amikben Tauriel és Legolas feltűnik – szerintem kimondottan a film erőssége ez a szál. Pedig leginkább akciójeleneteik vannak, bár van némi személyes szála is a dolognak – már csak azért is, mert ugye rajtuk keresztül hoznak be egy romantikus szálat is a történetbe. Így az a fura helyzet áll elő, hogy ez a kiegészítés még jobban is működik, mint az alapsztori, és a Tauriel-Legolas kettős pedig a leginkább élő az egész filmben. Azzal együtt is hihetőbbek a törpöknél, hogy a leglehetetlenebb akciójeleneteket adják elő tünde harcmodor címszóval. Mondjuk legalább a törpöknek is jutott hasonló eszementség a káosz jegyében – a hordókon előadott menekülőszámuk tulajdonképpen zseniális.

A hobbit továbbra sem akar önálló alkotás lenni, hanem egyre inkább igyekszik A Gyűrűk Ura előzménytrilógiájává válni – így jó alaposan bemutatják, ahogy Gandalf búcsút intve a törpöknek, elindul egy privát nyomozásra, hogy rájöjjön, mi a fene van a háttérben. Az új történeti elemeknek, valamint a Gyűrűháborúval való összekötésnek köszönhetően viszont pont a törpök küldetése szorul háttérbe – és emiatt némileg Bilbó karaktere is, bár neki azért jutnak olyan pillanatok, amikor brillírozhat. Gyakorlatilag akárhányszor megakadnak a törpök, ő menti meg a társulatot és viszi előrébb a cselekményt. A filmes feldolgozás alapján viszont kissé érthetetlen, hogy mi a frászt akar ez a 13 törp, hogyan akar egy komplett királyságot visszafoglalni, amikor minden slamasztikából egy első szintű random hobbitnak kell őket kimentenie.

De legalább mindez szórakoztató, és a megfelelő helyeken normálisabb humor is előfordul – és egy fokkal minőségibb poénokat sikerült belerakni, mint a törpök dalolászós mosogatása az első részből.

A hobbit: Smaug pusztasága igazából egy szórakoztató, de túl hosszú film lett; itt-ott tanult az első rész hibáiból, és jobban lett összevágva a nyersanyag – amiből legfeljebb azért nem használtak fel mindent, hogy maradjon valami a Blu-Ray kiadásra is. A Gyűrűk Ura mélységét azonban nem éri el, bár gyakran erőlködik, hogy összekösse magát vele.

 

Verdikt

Látvány 100%
Akció 80%
Karakterek 65%
Történet 55%
Összhatás 50%
Final Thoughts

A hobbit: Smaug pusztasága igazából egy szórakoztató, de túl hosszú film lett; itt-ott tanult az első rész hibáiból, és jobban lett összevágva a nyersanyag - amiből legfeljebb azért nem használtak fel mindent, hogy maradjon valami a Blu-Ray kiadásra is. A Gyűrűk Ura mélységét azonban nem éri el, bár gyakran erőlködik, hogy összekösse magát vele.

Overall Score 70% Szódával elmegy
Readers Rating
7 votes
74

7 hozzászólás on Kritika – A hobbit: Smaug pusztasága

  1. sheenard

    Nekem tetszett a törpök mosogatása 🙂
    És többet egy szót se, mert kedden nézem 🙂

  2. sheenard

    Na, hogy megismételjem nagyjából azt, amit a Az utolsó akcióhősben a kis srác pisztollyal a kezében, mielőtt Lepkefing Leo eleresztette volna a lepkéit: A sárkány elkövette azt a tipikusan buta gonoszok által elkövetett hibát, hogy sokat beszélt. Ha az első pillanatban felfalja a kisz hobbitkát, nincs harmadik rész. 🙂

  3. Akkor pedig nem termelne bevételt a stúdió, és a fejesek szomorúak lennének. Smaug azért pofázik annyit, hogy a fejeseknek nagyobb kincshalmuk legyen, mint amit ő a törpöktől lerabolt 🙂

  4. A szinkron tenyleg eleg idegesito volt neha, foleg a “Szorin”-ozas, meg a tunde szovegek. Viszont Smaug magyar hangja nagyon jo volt, nehol egeszen ugy hangzott, mint Benedict Cumberbatch. Ennek ellenere egyszer eleg volt ebben a formaban 😛

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük