Könyvkritika

Kritika: Arthur C. Clarke: Földfény


Az Űr-trilógia Arthur C. Clarke korai művei közé tartozik, 1951-55 között jelent meg. A három regény, A Mars titka, a Szigetek az égben és a Földfény csak lazán kapcsolódik össze, vagyis a történetek szintjén csak annyira, hogy mindegyikben valaki elhagyja az anyabolygót, így az utazó szemén át az író rácsodálkozhat Naprendszer és a tudomány/technika csodáira. Az aprólékos tudományos pontosság és valamilyen jövőbeli helyszín költői látomása keveredik az SF legszebb, klasszikus hagyományai szerint. Persze még ez is igaz lehet sok Clarke regényre.

arthur-c-clarke-foldfenyNa de nézzük az Űr-trilógia záró darabját. A Földfény nem túl távoli jövőjében az emberiség benépesíti a Naprendszert, meghódítja a bolygókat és holdakat, azonban ez a terjeszkedés nem csupa öröm és boldogság. Hasonlóan Asimov Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban) c. regényéhez, Clarke-nál sincsenek idegenek, csak az emberek közötti Földlakó – Űrlakó érdekellentét. A Föld és a távoli kolóniák Szövetségének konfliktusát a kimerülő nyersanyagforrások okozzák, mely elkerülhetetlenül háborúhoz vezethet. A forgatókönyv ismerős a Föld történelméből, Clarke a gyarmatosítás és a függetlenségi háború történetét írja újra, csak már nem országokról van szó, hanem bolygókról és holdakról.

A Földfény főhőse, Bertram Sadler földi titkos ügynök azt a megbízást kapja, hogy utazzon a holdi obszervatóriumba és találja meg, ki szivárogtat ki információt a Szövetségnek. Ehhez mindent és mindenkit meg kell ismernie a Holdon, ami arra ad lehetőséget, hogy Clarke a lehető legrészletesebben bemutassa égi kísérőnk felszínét és a holdi kutatóbázis működését, miközben a háború egyre elkerülhetetlenebbnek látszik. A regény kerete voltaképpen a nyomozás, de meglehetősen érdektelen, nincs meg benne a kémtörténetek feszültsége. Miért érdekelné az olvasót a kém személye, amikor a főhőst sem izgatja túlságosan, sőt még abban sem biztos, hogy egyáltalán van kém. Úgy látszik, a kémkedésnél Clarke számára sokkal izgalmasabb egy szupernóva, egy holdi porkatlan, vagy Mars és a Szaturnusz impozáns képe a teleszkóp lencséjén át…

A vékonyka regény háromnegyedénél egyébként kitör a háború, ami elvileg a mozgatórugója volt az eseményeknek. De fenyegető szörnyűség helyett a háború egyetlen-egy csatát jelent, azon sem rágja az ember tövig a körmét izgalmában, majd a felek azonnal békét kötnek. Szóval, aki a történet és a borítószöveg alapján Földfénytől látványos űrcsatákat, akciót és pergő cselekményt vár, garantáltan csalódni fog.

Más szemmel nézve viszont a Földfény igazi csemege: regényben ott van az ötvenes évek, a férfiak uralta világ, ahol a holdon van növényi élet, a számítógépekbe programszalagokkal viszik be az információt, és a teleszkóp alkotta képet folyadékkal kell előhívni. A regény legnagyobb erényén meg amúgy sem fog az idő vasfoga: Clarke Holdja egy csodálatos látomás, ahová mindenki el akarna jutni. Tizenöt évvel a Holdra-szállás előtt Clarke leírta a holdi tájat és égboltot, ahogy a Nap ragyogásba vonja a hegycsúcsokat, majd felkel a földfény, miközben az egysínű felkapaszkodik a gerincre. Kit érdekelnek ehhez képest a NASA fotói a valóságról?

Amikor aztán az ember befejezve félreteszi a Földfényt, kellemes szájízként még napokig megmarad a hit, az emberiség ragyogó jövőjébe vetett bizalom. „Mi végre törte magát az ember annyira, hogy elhagyhassa a szülőbolygóját, ha minden utazása és tapasztalata ellenére oly kevéssé változik meg az alaptermészete?” Hát Clarke regényeiben megváltozik. Egy nap a háború, melyet igazságos döntés, és a tudományos felfedezéseknek köszönhetően évszázados béke követ. Ez nem az az emberiség, amit most ismerünk.


Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük