Vegyél egy-két ismertebb arcot, egy adag ismeretlen színészt, jó adag trükktechnikát, és finoman nyúlj le nagyon sikeres filmeket – és akkor csinálhatsz Te is egy Battle: Los Angeles filmet. Semmi eredetiség nem lesz benne, történet is csak meglehetősen vázlatos formában, a karakterek meg úgyis egyenruhában vannak. Ettől függetlenül egy egyszer abszolút nézhető és élvezhető filmet kapunk.
A legfőbb alkotóelem a Black Hawk Down – Sólyom végveszélyben, pontosan ugyanazokkal az ott megismert kameramozgásokkal, a katonák szemszögéből bemutatott színtiszta akció. Ha tippelnem kéne, hogy ki Hollywood legnagyobb szponzora, akkor bizony én nem a különböző, termékelhelyezésekkel operáló multicégekre gondolnék (pl. a Transformers autóit biztosító autógyárakra), hanem az Egyesült Államok hadseregére. Míg a U.S. Air Force kedvence az Independence Day – Függetlenség Napja, és a Csillagkapu SG-1, addig a U.S. Army Rangersről a Black Hawk Down festett pozitív képet. Ideje volt, hogy a tengerészgyalogság is megkapja a saját PR-filmjét – mert akárhogy is nézzük, a Battle: Los Angeles jó PR-t jelent nekik.
Tehát, a Black Hawk Down-t vegyük alapnak, a rangereket cseréljük ki tengerészgyalogosokra, Mogadishu helyett pakoljuk Los Angelesbe a történéseket, a szomáliaiakat pedig váltsák fel földönkívüliek. Valójában a történés egyébként a Föld bármelyik pontján játszódhatna – az egy-két jól elhelyezett nagytotálon kívül úgysem látunk sokat Los Angelesből – bár a porig rombolt, égő nagyváros valóban hatásos látvány. A jelenetek 90%-a úgyis utcaszinten zajlik, a katonák szemszögéből – akik a nagy káoszban, porban, sárban amúgy sem látnak semmit.
Ezt kell kavarni egy kis adag Independence Day-el – tehát, jönnek az idegenek, jól időzített inváziós támadás éri a teljes világot, káosz, tömegekben pusztuló civilek és katonák. Az ID4 szépen felépített struktúrája – a film harmadában csak megérkeznek az idegenek, és a nép csak találgat mi van, aztán a cselekmény harmadánál támadnak, aztán egy újabb epizódban visszatámadunk, előbb sikertelenül, aztán csak megtaláljuk a módot a győzelemre – kimondottan szarakodásnak tűnik ehhez a filmhez képest. A karakterek és a szituáció bemutatására jó, ha 10 perc jut, aztán úgyis egy tengerészgyalogos egység szemszögéből látunk mindent.
A cselekmény ilyen típusú bemutatása pedig leginkább a Cloverfieldre hajaz – fogalmunk sincs arról, hogy globálisan mi történik, a világ leszűkül az egységre és arra a pár méterre, amit belátnak, és elég gyakran kell rádiócsendet is elrendelni ahhoz, hogy a parancsnokságról ne jusson el az egységhez semmilyen – amúgy életbevágó – információ. Ezt még ügyesen megfűszerezik a készítők egy Aliensből kölcsönzött jelenettel is, ami az adott helyen teljesen belepasszol az akciók sorába.
A történet tehát nem eredeti, a megvalósítás még kevésbé – minden panelt, minden kameraállást, minden eseményt láttunk már másutt. Amit nem láttunk még, hogy mi történik, ha ügyesen összemixelik ezeket az összetevőket. A karakterekről, színészi játékról nagyon nem lehet mit mondani: van egyetlen karakter-szintű konfliktus ugyan, mert miért ne legyen, és talán hiányérzetünk is lehetne, ha ez nem lenne benne a filmben – de az se igényel Oscar-díjas alakítást. Michelle Rodriguez mintha az Avatarból hozta volna át a karakterét, Aaron Eckhart viszont tényleg csak húzónévnek kell ide: ezt a karaktert bármely középkategóriás színész el tudja játszani.
Amellett, hogy nem a Battle: Los Angeles a 2011-es esztendő District 9-ja, érdemes megnézni – egyszer. Mert jó film, csak ezt biztos nem fogjuk gyakran újranézni, legfeljebb néhány évente, amikor a tévécsatornák között kapcsolgatva véletlenül belebotlunk. Akkor viszont nagy valószínűséggel a képernyő előtt is fogunk ragadni, mert miért ne.
