Egy őrült orvos, egy mindenre elszánt gerillalány, egy kiégett írónő és egy robot, aki többnek érzi magát egyszerű gépnél. Ők négyen a szereplői a jövő kettészakadt városában játszódó történetnek. Az önzőség és a törtetés világában fonódik össze a sorsa ennek a különös kvartettnek.

Mélyváros – A geoerőmű pincéje

Egyre eszelősebb tempóban száguldottak lefelé, bár a sebességet felbecsülni a vaksötétben szinte lehetetlen volt, még egy gép számára is.

A tisztogató inkább csak a néhány méterrel előtte szánkázó csavargó örömittas kurjongatásából és vad heherészéséből következtetett kettejük távolságára, és ebből próbált következtetni tempójuk nagyságára.

A mozgáskoordinátorok riasztással válaszoltak a függvényekre. Az ember és a gép – köszönhet?en az utóbbi tetemes súlyának – távolsága egyre csökkent. A becslések szerint harminchét másodpercen belül apad nullára, akkor pedig a nehéz fémtest legázolja a törékeny embert. További elemzések számba vették annak a lehetőségét is, hogy időközben elfogy a csúszda alóluk – mert örökké nem tarthat az éjszakai hullámvasút –, és a tisztogató százötven kilós fémteste rázuhan a rozoga és göthös Frankre. A gép belsejében töredékmásodpercek alatt lefutó elemzés riadót fújt. Acélujjak nyomódtak a csúszda poros felületéhez, de a sebesség nem csökkent.

Egy enyhén bal ívű kanyar után a tisztogató teste alatt felgyűrűdött, majd teljesen kifordult a kabát. Éles csikorgás töltötte be a széncsúszdát, maga mögé utasítva a csavargó csintalan gyermekhez hasonlatos kacaját.

A gép szemkápráztató szikraesőt ontva csúszott tovább. A fővezérl? ismeretlen helyről kapott parancsot, hogy forgassa át az adatbázist valamiféle imádság nevű dolog után. A nyomatékos parancsot meg is próbálta teljesíteni, de egyetlen memóriarekeszben sem találta a kért adatot. A programozók – tévesen – úgy gondolhatták, hogy egy parton szolgáló víztisztítónak nem lehet szüksége egyetlen fohászra sem.

A széncsúszda a következő pillanatban leveg?vé változott.

Csavargó Frank egy utolsó rikoltással négykézláb csattant a padlóra, alaposan próbára téve ízületeinek strapabírását. Káromkodása változatos volt, és a geoerőm? hajdani tervez?inek egész családját magában foglalta.

A gép egy másodperccel kés?bb követte. Vastalpa alig néhány centiméterre kerülte el Frank bütykös kisujját. Egy pincehelyiség falai vették körbe őket. Mélyen az erőm? alatt lehettek, de hogy mennyivel, azt a tisztogató sikertelenül próbálta kikalkulálni. Ez a bizonytalanság már nem is okozott nagy felfordulást a vezérl? sivár és unalmas parti munkához szokott programszekvenciájában. Az elmúlt néhány órában több nehezebb pillanatot is megélt már.

Másodpercek teltek el – gépidőben ez egy örökkévalóságnak számított –, mire az optika fényelemz?je a megfelelőre tudta állítani az optimális képélességhez szükséges paramétereket.

Sárga és zöld LED-sokaság gyulladt a pince sötétjében, akár a csillagok az esti szürkületkor. Halk csikordulások neszeztek a falak közt, baljós felhangokat adva az erőm? reszelős baritonnal dübörg? zajához. Csuklópántok nyöszörögtek, olajszivattyúk zizzentek el, hogy kenőanyagot szállítsanak a pince sötétjében egyelőre láthatatlan végtagok felé, mint a szív teszi azt a vérárammal.

Az érkezésük utáni első tényként a gép azt véshette regisztereibe, hogy idelent nincsenek egyedül.

Apró szerkenty? somfordált a tisztogatóhoz. Tenyérnyi kerekein gurult, alig néhány centis dobozteste előtt keféket mozgatott.

Óvatosan merészkedett közelebb a két jövevényhez, mintha jó ház?rz? módjára igyekezne megszaglászni a betolakodókat.

A tisztogató kinyújtotta fémujjait. Lassú, óvatos mozdulattal

közelített a szerkezet felé, attól az érdekl?déstől hajtva, amely a világra rácsodálkozók sajátja.

A fémdobozban felberregett valami, amint érzékelte a közeled? testet, majd hanyatt-homlok visszamenekült a szenespince egy sötét sarkába.

– Hagyd csak – krákogta Frank a sötétből. – Egy kicsit gyáva, de azért szeretjük.

Egy neonlámpa villódzva kínlódta magát életre, felfedve a pincében tartózkodók kilétét.

A gégecsövek, bowdenek, halványan villódzó kijelzők tengere testet öltött, életre kelt. A had, amely a legkülönfélébb automatákból és robotokból verbuválódott, eddig egy pisszenés nélkül vizslatta, hogy kik lehetnek az éjszakai betolakodók, most mozgásba lendült.

Ételkészít?k, a pince sötétjében félig lemerült napenergia-gyűjt?k, háztartási mechanikák unottan fordultak el a tisztogatótól és az embertől, folytatták mindennapos tevékenységüket. Akik nem tudtak elfordulni, mert nem rendelkeztek mozgásra alkalmas almodulokkal, azok

egykedvűen függesztették szenzoraikat az újonnan érkezőkre. Egy süteményautomata megkönnyebbült szisszenést hallatott, mielőtt újra kikapcsolva magát, álomba szenderedett.

– Gyere! – rángatta magával Frank a társát. – Itt megtaláljuk azt, aki segíthet neked.

A tisztogató a férfi nyomába eredt, miközben lekanyarította magáról a kabátot, és visszagy?rte a zsebébe a sapkát is. Úgy érezte, idelent nincs többé szüksége álcára.

– Helló, szépfiú! – hallatszott a sarokból egy búgó női hang, annyi buja tónussal, hogy szinte már ragadt. – Nem is reméltem, hogy ilyen jó napom lesz.

Egy szakadt membránú hangfal tetején vörös hajú nő ült. Rövid szoknyája alól szinte már túl tökéletes combok bukkantak elő. A tisztogató csak a második, sokkal tüzetesebb szkennelés után döbbent rá, hogy mit lát.

A félig leszakadt ajkak mögül fehér danamitból esztergált fogsor villant ki, az egyik mélykék szem lehetetlen szögben meredt ki az arcból, a jobb mell – a hajdani szépséget takaró feszes sorttal együtt – leszakadt a helyéről, felfedve a szintetikus bőr alatt kígyózó kábelek

korbácsát.

– Egy kéjmodell – suttogta Frank. – Szemrevaló, ugye? Virginiának hívják. A mai napig sorozatban gyártják őket odafent. ő egy kissé, hm… divatjamúlt darab. A második szériából származik. Ez a sorozat már VM-mel készült.

A tisztogató értetlenkedve vonta meg a vállát.

– Oké. Elmagyarázom – fújtatott fáradtan Frank.

– A korai emberutánzatokból hiányzott az a kis plusz, amiért a felhősori petyhüdt pöcs? férfiak igazán szerették volna őket. Nem voltak felprogramozva tipikus női házsártosságokkal, hiányzott belőlük a t?z. A tervez?k ekkor találták ki a VM-et, a valóságmodult. Ez tulajdonképpen egy programcsomag, tele véletlen eseménygeneráló függvényekkel, és a tipikus női reakciók mintáival. Fejfájás? Hisztériás roham? Hehe. Bármi

bekövetkezhet, ha veszel egy saját kéjmodellt, VM-el felszerelve. Ezek a legelviselhetetlenebb masinák, akikkel valaha is találkoztam.

– Pofa be, Franky – süvöltötte Virginia, aki bizonyára elkapott egy keveset a csavargó történelemórájából. – Tarts csukva a szád, mert a beleid b?zétől mállik idelent a vakolat.

Az ember és a gép sietve odébbállt.

– Na, erről beszéltem – főzte azért még hozzá Frank, de az előbbinél is halkabban. – Egy igazi házisárkány. De megfizetett szegény azért, amiért az átlagosnál több nőiességbitet kapott a gyártószalagon. Egy kuncsaftja letépte a mellét. Ez aztán meg is pecsételte a mi Virginiánk sorsát. A többi darabja akkor szakadt le, amikor a Felhősoron bedobták egy szemeteskonténerbe a vasak közé. Hallottál már gépnőt sírni? He? Rettenetes. Mint egy rossz rádió.

Átvágtak egy csomó lánctalpas hókotró között, akik tetejükön villogó vörös lámpával köszöntötték Franket. A csavargó s?r?n megfordulhatott errefelé, mert mindenhonnan kapott egy-egy üdvözl? csippanást, vagy rozsdás fogaskerékhangot.

Frank elemében volt. Fesztelenebbül járt, mint a város utcáin, széles mozdulatokkal integetett egy gravitaxi intelligens automatikájának, és színpadiasan pukedlizett egy tizenkét karú orvosrobot előtt.

– ő csinálta a vakbélm?tétemet – súgta a tisztogató mikrofonjába. – Nélküle már elkapáltak volna, vagy egy húsfüstöl?ben lógnék.

Bordázott test? masina siklott az útjukba halkan zizeg? légpárnákkal. Áttetsz? m?anyag kiegyenlít? tartályában egy kevés olaj lötyögött, épphogy a nívó felett.

– Mi járatban az urak? – okvetetlenkedett a holmi.

A tisztogató képtelen volt rájönni a rendeltetésére.

– Kasszához jöttünk – vetette oda a csavargó, és megpróbálta megkerülni a szerkezetet, ám az ügyesen csuszszant folyton a lába elé.

– Mit akartok tőle? – A légpárnák búgása egy oktávval magasabbra csapott.

Frank megdörzsölte a homlokát, mintha migrén kínozná.

– Meg akarjuk kérdezni, hogy szerinte mire gondolhattak egyes mérnökök, amikor hangképzőt szereltek egy ócska radiátorba.

A bordázott masina hátrébblebegett néhány centit, alaposan felkavarva a szenespince porát.

– Tudod te is, hogy nélkülem minden megfagyna idelent! – sivította. – Olyan hideg hely lenne, ahol még a gépzsír is megdermed, nem is szólva a sok vízh?tés? rozsdás vacakról!

A tisztogató hátrah?költ a radiátor dühkitörésétől, Frank azonban könnyedén kezelte a dolgot.

– Ígérem, szólni fogok, ha meg kell menteni a világot, te h?s – gúnyolódott. – De most húzz el, oké? Különben én magam barkácsolom ki a hangszóródat.

A radiátor megfordult, az iméntinél is nagyobb poradagot pöffentett a csavargóra, majd sért?dötten elvágtatott.

– Ne is tör?dj a kis szarossal – javasolta a gépnek Frank. Id?közben átverekedték magukat egy kábelekből font függönyön, és a szenespince egy új részlege tárult fel előttük. – Kisebbségi komplexussal küszködik a drága, ezért bizonygatja folyton a fontosságát.

Elhaladtak egy csapatba verődött képrögzít? mellett. Nagyjából nyolcan lehettek, kivétel nélkül háromlábú állványon kornyadoztak, oldalukon a legkülönfélébb márkanevekkel.

Egyikük egy naplemente pillanatait vetítette a falra, a többiek szótlanul bámulták.

– A Felhősoron rögzített felvételeiket nézik naphosszat – magyarázta Frank. – Siralmas egy banda. Folyton a csodás, elvesztett múltjuk romjai felett siránkoznak.

A gép meg akart torpanni, hogy legalább néhány kockát elkapjon a Felhősor utcáiról, amelyről már sokat hallott, és nagyon kíváncsivá tette, de a csavargó türelmetlenül továbbrángatta.

Néhány lépést tehettek csak meg, amikor a férfi megtorpant. – ő az – mondta. – T?le megtudhatjuk a barátod kilétét.

A tisztogató, akárhogy is állítgatta a pincéről nyert kép felbontását, csak egy bankautomatát látott. Hasonlót, mint a parti utcák egyikében, bár annak a képerny?jét összetörték, a lemezborítását pedig felfeszítették, akár egy konzervét.

Az automata érint?képerny?jén zsíros ujjlenyomatok tülekedtek, az egyik sarkában pedig kétcentis repedés éktelenkedett, egy elégedetlen ügyfél hagyatékaként. Oldalát reklámok hologramos matricái borították, és az aktív évek emlékeként ?rzött néhány sáros lábnyom, amelyek az idelent töltött idő során keményre szikkadtak.

– Régóta nem jártál felém, Frank – rótta meg a csavargót hideg gépi hangján a bankautomata. – Már azt hittem, teljesen h?tlen leszel.

– Sosem tennék ilyet, Kassza – vigyorgott Frank, s egészen foghiányos ínyéig felhúzta ajkait. – Csak kissé… öszszes?r?södtek a dolgok a hirdet?tábla megrongálása óta.

Kassza képerny?je vad villódzásba kezdett.

– Ne is emlegesd azt a botrányt. Két napig az az incidens trónolt a hírek első helyén. Jobb, ha kitöröljük a memóriánkból – ajánlotta nyomatékosan Kassza, majd a lényegre tért. – Nos? El? a farbával. Te sosem jössz ok nélkül, Frank.

A csavargó megköszörülte a torkát, minek következtében a garatból felszakadó váladék elöntötte a száját. Görcsösen igyekezett elővenni jó modorának maradékát, de terve meghiúsulni látszott. Köpnie kellett, nem volt választása. Fejét kissé oldalra hajtva a fal tövébe célzott, és túladott a kellemetlenked? váladékon.

– Ma nem egyedül jöttem – közölte ünnepi fennhangon.

– Ezt magam is látom. Mondd meg a barátodnak, lépjen egy kicsit balra, mert kilóg a látómez?mből.

Frank a jelzett irányba rángatta a tisztogatót, miközben a fülébe súgta.

– Ne feledd, ne érj hozzá, mert azt utálja. Kassza a város kettészakadása előtti időben készült. Túl sokat nyomkodták, taperolták és rugdosták, így lett egy kis fóbiája. Nem egy mai darab.

– A koromat nem illik firtatni – dörrent rá a gép a csavargóra. – Kiváltképp nem az orrom előtt. Elfelejted, hogy legyek bármennyire is vén vas, az én mikrofonom a legjobb idelent.

Frank zavartan odébbállt, átadta a helyét a tisztogatónak a hajdani ügyfélazonosító kamera előtt.

– Egy DV6-os? – képedt el az automata. – Még sosem láttam megszökni ilyen modellt. Azt beszélték, hogy szinte tökéletes a magatartásszabályozótok. Miféle MI ütött beléd?

Frank már számíthatott a kérdésre, mert rögtön harapott rá.

– Pontosan ezért vagyunk itt, Kassza – kotyogta közbe, majd szabadkozva visszalépett a tisztogató öles acélválla mögé.

– A jó öreg Frank – gúnyolta az embert Kassza. – Sejthettem volna. Folyton csak kérsz, ha pedig megkapod, amit akarsz, újból eltűnsz a mélyben. Ám ezúttal nem úszod meg ilyen könnyen. Mondd meg, mit akarsz, én pedig megmondom az árát.

Sir Frank Bertlan felhördült.

– Ezt nem mondhatod komolyan! Azok után, hogy…

– Tör?dnöm kell az enyéimmel – Kassza hangja csendes maradt, mégis egyetlen szemvillanás alatt fojtotta bele a szót az emberbe. – Vagy elfogadod, vagy elmentek.

Frank fogcsikorgatva vállalta fel a legyőzött szerepét.

– Egy férfit keresünk – nyögte ki végül. – Fémkobaknak ez jár a fejében, amióta elcsatangolt a partról.

Meg akarja találni.

A bankmasina hallgatott néhány percig – bizonyára az információért megfelelő árat számolgatta –, azután kibökte a szerinte igazságosnak vélt üzleti felállást.

– Rendben. Megmondjátok a nevet. Ha sikerül fellelnem a rendszerben a nyomát, akkor megkapom a DV6-os egyik szemoptikáját.

– Hogy micsoda? – kiáltotta Frank. Felháborodottan lépett előre, készen egy újabb összecsapásra a számkivetett gépvilág királyának számító bankautomatával. – Te megőrültél! Lassan úgy viselkedsz, mint a mélyvárosi huligánok! Legalább a saját fajtádat tisztelnéd!

A dühös szóáradat még folytatódott volna, de a tisztogató megfogta a csavargó karját, majd lemondóan bólintott.

– Nos? – türelmetlenkedett Kassza.

Frank tétovázott néhány szívdobbanásnyi ideig. Hangja éppoly fájdalmas volt, mintha egy saját testrészéről kellene lemondania.

– Rendben – suttogta.

– Remek – nyugtázta Kassza lelketlen géphangja. – Lássunk hozzá.

A tisztogató sebesen pötyögte be a kézi konzoljába a nevet, amely rendre felbukkant memóriájában. Az izgatottság gépi megfelelője vett erőt áramkörein. Néhány rezg?kör a feladatütemez? körül mintha nagyobb frekvenciára váltott volna. A lehetőség, hogy talán végre felszáll a bizonytalanság köde, és tények birtokába jut, felvillanyozta. Nem érezte ilyen feszültnek magát, amióta az a különös nő megérintette a parton, és a puszta érintésével felborította a belső rendjét.

– Lancester – olvasta fel hangsúlyosan Frank, de vigyázva, nehogy a kábelfüggöny túloldalán is hallják a szavait. – Ed Lancester.

Kassza – a szükséges adatok birtokában – a lekérdezések sajátos világába temetkezett.

– Jól ismeri a város összes rendszerét – kezdte újra a pletykálkodást Frank. – Nyilvántartások, jegyfoglalások, nagybevásárlás, tartozások, illetékek. Hozzáfér mindenhez. Ha nem valamelyik áramköröd zavara ez a Lancester, hanem valóban létez? személy, akkor ő megtalálja.

– Kellene még valami – szólalt meg váratlanul Kassza.

– Valami apró konkrétum, mert így örökké eltarthat. A tisztogató lenyomott néhány billenty?t a konzolján.

– Pléhpofa szerint Eddie valamiféle doktor – közvetített Frank, miután kibet?zte a gép üzenetét. – Keress doktor Ed Lancestert.

A második nekifutás alig néhány perc alatt eredményt hozott.

– Északi negyed, hatos blokk – jelentette ki a mindentudó bankautomata.

– A mindenit! – meredt tágra nyílt szemekkel a tisztogatóra a csavargó. – A te doktorod odafent lakik. – Ujjával felfelé bökött.

A tisztogató pontosan sejtette, merre irányulnak a piszkos körmök. Közönséges vektorszámításokkal toldotta meg a Frank görbe ujja által meghatározott irányt, és nagyon messze jutott. Túl az erőm? vaskos falán, át a napot örökké eltakaró vasbeton talapzaton, egyenesen a Felhősor elérhetetlen birodalmába.

]]>