Jean-Claude Dunyach: Halott csillagok (részlet)

Jean-Claude Dunyach Halott csillagok című regényét jelentette meg a napokban a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. A többszörös díjnyertes francia SF szerző filozofikus jövőmeséje igazi csemege, nemcsak az SF szerelmeseinek, de az új utakat nyitó szépirodalom rajongóinak is. A legújabb regényből Fülöp Veronika fordításában ad közre az SFportal egy kedvcsináló részletet.

A csillagok meghódítása pont harminc éve kezdődött, amikor az Aigue-Marine Őrtornyának csonka csúcsa kibukkant a Földközi-tengerből a kiszáradás vonalában. Akkortájt nem tudtuk, de a zöldes márga alatt rejtőzött a legcsodálatosabb űrhajó, ami valaha is létezett. Így, hála annak, hogy az első AnimálVárost véletlenszerűen felfedeztük, az azonnali transzfer, a csere két AnimálVáros között valósággá vált. Az emberiség végre más, egészen új bolygókra vihette át kivérzett társadalmi modelljeit és kiegyensúlyozatlanságait… E hatalmas szervezeteknek a legnagyobb rejtélyük nem különösen ismerős karakterük vagy büszke áthatolhatatlanságuk, melyet azok elé állítanak, akik titkaik kifürkészésére vállalkoznak. Nem, az AnimálVárosok igazi ellentmondása az, hogy az emberi faj úgy hiszi, megszelídítette és megértés nélkül használja őket – olyannyira, hogy egész civilizációnk mára már létezésükön alapszik. De amennyire tudjuk, ők sosem vettek tudomást jelenlétünkről.

Guanadi: A mozdulatlan utazók – Esszé Öreg Föld Könyvtár

1. FEJEZET

Árnyék szokás szerint lehányta a szőnyeget. Hülye macska! A gyapjú szép szimmetrikus motívumán most egy hosszú zöldes csík díszeleg. A szag fojtogató, de egy csapatnyi takarító hangya már a károk eltűntetésén ügyködik. Árnyékot nem látni, minden bizonnyal a fürdőszoba egy félreeső kis zugában keres menedéket, hogy ott dögöljön kedvére. Túl lesz rajta. Ízlelgetem, ahogy a dolgok egy csere után újra a helyükre állnak. Lassacskán: először a mellbevágó érzés, hogy nem vagyok jó helyen. A berendezés, ami se nem teljesen a régi, se nem teljesen új. Egy benyomódás a szőnyegen, ami visszatükröződik a plafonon levő tükörben, összetört harmónia, hajszálrepedések, amiket meg kell javítani, semmi igazán kézzelfogható. Aztán hirtelen a csattanás! Már megint sikeresen hajtottam végre a nagy ugrást, ott vagyok, ahol lennem kell, még akkor is, ha idő kell hozzá, hogy felfogjam. Tegnap, mielőtt elaludtam, becsuktam az ablakot. Ennek a lakásnak az ablaka félig nyitva, és az alkonyati napfény átszűrődik a függönyön. Itt még nem ment le a nap, ehhez hozzá kellene szoknom. Óvatosan leteszem a lábam a földre, úgy, hogy ne lépjek bele a bűzös tócsába, se a köröskörül szaladozó hangyákra. Nagyjából sikerül, bár szédülök. Engem is kiüt egy ilyen csere, de mindig sikerült uralkodnom a belső szerveimen. Istennek hála. Széthúzom a függönyt, kihajolok. Jeges szél suhint meg. Megfi gyelési pontomról, az épület tetejéről én uralom a városomat. Egy a huszonhét szerves, mind azonos városból. Nemsokára ennek is megtudom a nevét, ahol felébredtem. Van rá időm. Az ablakpárkány megreszket az ujjaim alatt a szél minden egyes lökésére, a légturbinák vibrálnak. Meleg döngi- csélés, mely sosem monoton, mintha egy láthatatlan zenész járatná vonóját a tetőkön. Csukott szemmel indulok neki, tudva, hogy ez a lüktetés, ami átjár, az AnimálVárosé. Lassacskán összehangolódunk. Puha bunda cirógatja végig a lábamat: Árnyék tért vissza farkát lógatva, undorodó arckifejezéssel. Átugrotta a piszkos foltot, amit a hangyák szinte teljesen eltöröltek. Mostantól kezdve mindketten úgy tehetünk, mintha semmi sem történt volna. – Szia, cica! Megragadva a mellső mancsát, megvizsgálom. Girhes kinézet, nagyon rövid, nagyon fekete, sima szőr. Úgy néz ki, mintha egy egyszerű sziámi macska szmokingot vett volna fel, hogy mulatni menjen. Két hatalmas aranyszínű szeme az írisznél egy vékony függőleges vonallal kettévágva szinte az egész pofáját uralja. Megcsókolom a kis barna háromszöget az orrán és felültetem a vállamra. Karmait rögtön belemélyeszti a hátamba. Dorombol, teste langyossága pedig ráébreszt, hogy meztelen vagyok. Becsukom az ablakot. Árnyék az arcomhoz dörzsöli magát. Én szolgálok neki támaszpontként, hogy túltegye magát a transzfer sokkján, ahogy az AnimálVáros teszi velem ugyanezt. A jó bánásmód kölcsönös cseréje. Szeretem a gondolatát ennek a függőleges hierarchiának, az ok és okozat illeszkedésének, ami a világomat minden irányban határolja. Árnyék, a város és én egy végtelen láncot alkotunk. És a hangyák. Majdnem elfelejtettem. Árnyéknak is kell valami, amit eltaposhat. Kíváncsian várva belököm a műtermem ajtaját, hátha ott találom az egyik művemet a központi talapzaton. Meghiúsult remény. Az egész helyiségben csak a szokásos, szétszórt, lomokkal teli munkaasztalok állnak. Semmi összerakott dolog, semmi egyensúly. Mégis, mintha úgy rémlene, hogy nemrég befejeztem egy megrendelést egy privát galéria számára. Nem sikerül tisztázni az emlékeimet, minden kavarog az elmémben. Kétségtelen, hogy a csere mellékhatásáról van szó, mint ahogy az már máskor is megtörtént. Régóta nem vállaltam munkát, hacsak nem számoljuk azt a pár próbát, amiket rögtön elkészülésük után össze is romboltam. Ébredésem utáni látogatásaim a műterembe ugyanolyan szokásosak, mint Árnyék hányása, és ugyanolyan törölhetőek. Esküszöm, nemsokára újra munkának látok. Kicsit matatok a konyhában, Árnyék rosszalló tekintete követ, diétára van ítélve. Rendbe hozom magam és elindulok, hogy kiderítsem ennek a városnak a nevét.

A vaslépcsőkön lefelé haladva egy elfelejtett dallamot fütyülök. Visszhangzik a talpam alatt a rozsdás kapcsokkal a homlokzat húsába erősített tűzlépcső. Van ennek a lépcsőfokról lépcsőfokra ugrásnak egy különös bája, miközben a kéz a langyos falhoz tapad. Leérkezvén leveszem a cipőmet, és a korlátra akasztom. Sajnálom azokat, akik nem mernek mezítláb járni a város bőrén és akik sosem hallgatják a légturbinákat. Valóságom egy része nekik nem létezik. Lassan felkel a nap: a cserével nyertem egy plusz éjszakát. Vendégváró ajándék: ahogy én szeretem. Az elkövetkezendő órák az alvás nélküli hajnalok különös világosságával lesznek tele. Olyan, mintha másodszor ébrednék fel. Minden transzfer után álomfoszlányok árasztják el a memóriámat. Semmi nem kapcsolódik össze többé és nem talál magának párt. Szeretném átfúrni magamat ezen a fejetlenségen, érezni a bizonyosságot, hogy amit elhagytam, nem érdemel több fi gyelmet, de a világosság lassacskán kiragad gondolataimból és a város világos utcái felé vezet. Gondolkodás nélkül a központ felé indulok. A magamfajta utazónak két mód van, hogy megtudja, hova transzportálták: vagy lehívja az adatot a lakásba beépített információs terminál memóriájából, vagy iszik egyet a Halott Csillagokban. Kinek mi tetszik. Ami engem illet, Falstaff bárja fontos láncszeme a csere rituáléjának. A teknőspáncélt mintázó cégtábla, ami már vagy egy örökkévalóság óta nem villog, ferdén lóg egy okker kupola tetejéről. A bejárat két oldalán élénkrózsaszín oszlopok állnak, tele graffi tivel és apróhirdetésekkel, amikre a lecsorgó víz sötét jeleket festett. Köröskörül az épület fonnyadt húsa. A csehó egy lyukas garast sem ér, mégis, ez az egyik legmágikusabb hely, amit ismerek. A kiszüremkedő zene egy igazi csellóstól származik, aki szólójába feledkezett. Megállok egy pillanatra, hogy hallgassam. Ha egy huszonhét tükröződésbe szétszóródott város életének vagyunk lakói, az effajta részletek rendkívüli fontosságot nyernek. Mihelyst belököm a kis üvegkockás ajtót, a csellós új futamba kezd. Besurranok a régi, bőrhatású barna foltos padlójú terembe. A belső tér egy fekvő homokórára hasonlít, füstös plafonnal, ahonnan sonka formájú kárpitok lógnak. A kör alakú pult a bár legkeskenyebb pontját foglalja el és egy kis pódium emelkedik ki jobb oldalon az ajtó felől. Leghátul a félhomályban bokszok mélyednek a falba. A legtöbb bárszék foglalt, az alkoholtól befeketedett asztalokon nedves kis körök fénylenek. Sok az ismerős arc, noha nem vagyok benne biztos, hogy találkoztunk valaha is. Normális, a kicserélteknek mind ugyanolyan feje van. Úgy választják ki őket, hogy elég közeliek legyenek a fő modellhez, a csere gördülékenysége érdekében. Deprimáló érzés, ha belegondolunk. Nem elég a tudat, hogy egy rossz művész vagy, ráadásul tudnod kell azt is, hogy rajtad kívül létezik még huszonhat példány, plusz az eredeti, aki még híres is. Néha a család hülyéjének érzem magam. A csellós szünetet tart, hogy felhangoljon. Ezt kihasználva a pult felé indulok. Falstaff görbe háttal a sörcsapján zongorázik. Itt mindenkinek megvan a kedvenc dallama, ám időről időre hagyják improvizálni. A végeredmény mindig meglepő. Megszemlélem széles, megnyugtató alakját és félig kopasz fejét. Elégedett nevetés rázza meg vállát, míg a hab túlcsordul a poháron és az ujjai között patakzik. Jó újra itt találni, magához hasonlítva, olyan stabilan, mintha ő lenne a tengely, ami körül a városok forognak. Szent Falstaff: ő közülünk az egyetlen, aki sosem változik a transzferek során és milyen okból! Huszonhét hasonmás van, és mindnek teljes hozzáférése van a többiek által összegyűjtött információkhoz. Ezt tudni kell, aztán el kell felejteni. Nekem sosem lesz egyszerre, csak egy Falstaff. Megfordul és észrevesz. Kis mosoly, de szívderítő, és a csellós újrakezdi. Sztravinszkij, az Olasz szvit, azt hiszem. – Szevasz, Closter! Mit csináltál a macskáddal? – Fent hagytam. Adj neki még egy kis időt, mielőtt ördögi kotyvalékaidba veti magát. – Az úr húzza a száját? Új keverékeim vannak, azokról mondj majd véleményt! – Ezúttal nem. Add a szokásosat, az időbe merülőst! – Rendben, az első sortűz érted van. Megkongatja a tengeri kolompot, ami a hordók fölött lóg. A bronz szép hangja megszakítja a beszélgetéseket. Egy kör mindenkinek az én számlámra, ez a szabály, mivel épp most érkeztem. Sebaj, a csere jutalékával az egyenlegem biztos nincs már mínuszban. Legalábbis feltételezem. Ami ezt az oldalát illet, nem igazán tudom, hányadán állok. – Egy utolsó dolog, Falstie… – Igen? – Hol vagyunk? Megrázza a fejét, és úgy hajol a fülem felé, mintha a név, amit mormolni fog, a kettőnk titka lenne. Bizonyos értelemben az is. – Nayrademance-on.

Kisurrantam, mint egy tolvaj, fürkésző tekintettel. Most már úgy nézhetem a csillagokat, hogy tudom a nevüket: ez itt az Abakusz, az meg ott a Smaragd Kupa. Délen, pont a horizont vonalában a G hang. Egy egészen gyenge fény, nem teljesen tiszta. Ez vajon ő? Az anyagtalan szál ellenére, ami fényéveken keresztül húzódik, hogy újra a Földhöz kössön, képtelen vagyok megállapítani. Túl régen hagytam ott Guanadit és a törzsemet. Hátat fordítottam mindannak, ami ott történik, az éhínségnek, az elbukott felkeléseknek. Elárultam a táboromat, egy kis csöndért cserébe. Nehéz kiigazodni ennyi idegen együttállás közepén. A tévedés lehetősége mindig fennáll, miközben a születő napot keressük, minek csak a tiszta szerelemben van jelentősége. Falstaff ritka fi lozofi kus pillanatai egyikében azt mondta nekem: „Minden csillag halott, olyan halott, mint a cégtáblám.” Melankolikus gondolat, mely jól illik ehhez az éjszakához. Az ég szőnyege hamuszürke, a felhők fekete szótagokként masíroznak el, mint rossz minőségű papírra tussal vetett haikuk. Ha egyszer megfejtem a jeleket, rögtön kitör a vihar. A légturbinákat elrejtik a tetők. Amikor a villám belecsap a fémszerkezetekbe, nem fogom őket látni. Hirtelen eszembe jut Árnyék, fent maradt egyedül, futásnak eredek. Az első esőcseppek akkor érnek földet, mikor elérem a lépcsőt. Négyesével veszem a vas lépcsőfokokat, anélkül, hogy felvettem volna a cipőmet. A mennydörgés morajlása fejemben összekeveredik egy véget nem érő frázissal a csellóstól, ami megragadt a fejemben, isten tudja miért. A fokok csúszósak és a lábam vizes. Nayrademance-ot érzi az ázott macska valami plusz elektromossággal, ez az AnimálVárosok oly különös illata az esőben, ami Árnyékot minden zivatarkor megbolondítja. Mikor az ajtót nyitom, egy szőrrakéta lő ki a lábam között. Utánavetem magam. Tiltakozó nyávogás, karmolás. Bocs, cica, egyértelmű, hogy nem hagyhatlak kimenni ennek a tüzelő városnak a kellős közepébe. A nyitott ablakon át az ég elárasztja a helyiséget. Egy villám, egész közel egy pillanatra megvilágítja a bíborvörös tetőket. A víz megmarad a teraszok mélyedéseiben. Mindenütt, ahol a város bőre besüpped, pocsolyák képződnek. Vízfátyol patakzik hosszan a boltívekről, vízesésként folyik tovább, egy írógép hangjával fröcskölve végig az utcákat. Árnyék kinyújtózik a mellkasomon. Minden egyes szélfuvallat megborzolja a bundáját, fejét kezemhez dörzsöli, hogy simogassam. Ujjaim elidőznek felálló fülei mögött, majd az álla alatti kis mélyedésben, ahol a bőre majdnem csupasz, ott, ahol az ütőere ver, mikor dorombol. Egy ellenőrző jármű halad el a fejem felett fényszórójának kék szemét az épületekre irányítva. A csóva végigpásztázik az ablakomon, becsukom a szemem, vak vagyok, míg a motor zaja össze nem mosódik a dörgéssel. Képzelem, micsoda látványt nyújthatunk, Árnyék és én, a villámokkal ennyire közrefogva: két félig ázott bolond, elzárva a város legfelső emeletén, mint világítótornyok őrei a viharral szemben. Ilyen pillanatokban elfelejtem, mi vagyok, a műterem ürességét, melyet régóta egy, a nevemhez méltó mű sem foglalt el, és ami a saját életem ürességét visszhangozza. Mindent elfelejtek. Csak egy félig hajlott háromszögű fénycsóva sziluettje marad kint, hogy jobban lássam, ahogy hullik az eső. A horizonton szélturbinák forognak a viharos ég alatt. A tetőkön történő kiruccanásaim során a fém törzseknél néha üvegcseppeket találok, ott, ahol a villámok megolvasztják a nagy izolátorokat. A polcaimra spájzolom be őket azzal a kósza ötlettel, hogy egy nap még mindet felhasználom valamire. Egy másik életben üvegfúvó szeretnék lenni. Vonz ez a hideg, sima anyag. Az én képzeletemben így néz ki egy halott csillag szíve. Nem pedig úgy, mint egy marok hamu. A város úgy csillog, mint egy frissen kifogott hal. A szél a balkonokról leeső vízszőnyegeket fújja. A szélturbinák csikorognak és hajladoznak, megtörnek néha. Most, hogy túlvagyok az első lökésen, eltávolodom gondolataimban. Elmém leválik, hogy a helyzetet egy pártatlan kritikus szemével ítélje meg. Nekilátok, hogy rekonstruáljam a vihart, azért, hogy az őt alkotó erők egy lehetetlen egyensúlyt hozzanak létre, ahol Nayrademance és én vagyunk a szereplők. Van anyag egy effajta műhöz? Minden bizonnyal nincs. De a feladat érdekes. Árnyék megérzi lelkiállapot-változásomat, és kiugrik a kezem közül, fut a konyha felé. Visszazárom az ablakot. Nem vagyok álmos, még nem. Kint ott van a Halott Csillagok, a cselló, ott van az eső is. Határozottan kevésbé mulattató. Gyávának érzem magam. A lakás memóriája annyi zenét tárol, hogy akár tízszer is elveszhetnék benne. Nem nincs köztük az Olasz szvit. Ha szerencsém lesz, az ismeretlen zenész holnap újra fogja játszani. A kihalt teremben Falstaff az asztalokat törölgeti. Korsómmal köröket írok a nedves pultra. Merő szadizmus: épp most tisztította le. Letörlöm rajzaimat az ingem ujjával és iszom még egy kortyot. Szokásos keverékem, amelynek alig változik az utóíze. Jó párszor átéltem már ezt a pillanatot. A reggelnek frissen mosott ruha illata van. Gitánó testvérem, Guanadi, aki elbukott az Öreg Földön, hajdanán arról álmodott, hogy a felhőket szappanpelyhekkel szórja be, hogy így tisztítsa meg a buborékok özönvize az emberek beszennyezett városait. Régi ábrándja ez a megtisztulásnak, nem vagyok benne biztos, hogy értékelném. Árnyék beledugja az orrát a sörömbe. Habos bajszával úgy fest, mint Guanadi szappanos felhőinek egyik áldozata. Nem tudom megállni, hogy ne nevessek. A terem másik végében Falstaff felemeli a fejét és mosolyog. Aztán másvalaki nevetése visszhangzik, kissé fátyolosabb, magas trilla, melynek különös módon nincs mélysége. Árnyék háta az égnek áll, aztán a macskám átmenet nélkül elkezd dorombolni. Csodálkozva fordulok meg. Két méterre van tőlem, a valóságtól elszakított, alig körvonalazott női alak. Az arcán át látszódik a félig nyílt ajtóból beszűrődő napsugár, átsüt halvány ajkán. Testének vonalát egy átlátszó fátyol redőzi, az Asztrál Utazók klasszikus leple. Rajta egész szexin áll. Fogadni mertem volna, hogy az Asztrálok nem járnak a városokba. Falstaff rápillantott, és folytatja a rendrakást. Biztos hülyén nézek ki, ahogy tátott szájjal bámulom. – Ha mi, árnyak nem tetszettünk… – tréfál suttogva, de Árnyék beleveti magát a karjába, félbeszakítva az idézetet. Feszes testtel ugrik át rajta, majd csalódott nyávogással földet ér a másik oldalán. A lány lehajol és anyagtalan ujjait végigjáratja a macska hátán. Meglep, de Árnyék hagyja magát, háta ívesen emelkedik, szőre égnek áll. Félénkebbnek hittem, de hát ki dicsekedhet azzal, hogy ismeri a saját macskáját? Az Asztrál keze Árnyék sima tappancsához ér, ahhoz a nevetséges rózsaszín sávhoz a karmai és a szőrme között, ami egy pár hússzínű zoknira emlékeztet. – Hogy történt? – kérdezi. – Az én hibám. Megvettem neki az egyik új protoplazma- almot, ami megemészti a szerves hulladékot. Ez a bolond meg elaludt benne. – Megvonom a vállam. – Egy vagy két hónapon belül újranő. Árnyéknak hívják. Lehajolok és felveszem a nyakánál fogva. Féltékenység. Na tessék, úgy viselkedem, mint egy vidéki bunkó, csak azért, mert egy jelenség megpróbálja elcsábítani a macskámat. Apró kis mosoly, megfordul és a terem vége felé tart. Egy pillanatra elfedi egy felhő a napfényt és a lány arca elhomályosul az ellenfényben. Biztos remekül néz ki esőben, ahogy a cseppek átjárják – kis ideig álmodozom csupán, aztán újra meghallom a hangját, s akaratom ellenére hegyezem fülem: – A csillagközi transzportok új raktárát keresem. Azt mondták, ebben a szektorban van. Falstaff gondolkozni kezd, miközben megállás nélkül törölget. Ezt kihasználva én válaszolok helyette. – A Nagy Tárolót? Ha kimegy, forduljon jobbra, aztán menjen egyenesen az Őrtorony felé. Nem tudja eltéveszteni, ez az egyetlen mesterséges épület a környéken. – Köszönöm. Árnyék tekintete követi, miközben távolodik az asztalok között. Elérve a félig nyitott ajtót még odaveti: – Kívánjanak sok szerencsét! Csendben a fejemet csóválom, Árnyék dorombol. Azt hiszem, részéről vehetjük ezt belenyugvásnak. A Halott Csillagok üresnek tűnik távozása után. Nincs kedvem még egy sört rendelni egy határozottan hallgatag Falstafftól. Árnyékkal a vállamon otthagyom a mahagóni pulton a habos korsómat. Kint a város új napja kezdődik, az utolsó éjjeli tócsákat beitta már a föld redőzete. A horizonton forognak a légturbinák. Nemsokára túlságosan is meleg lesz ahhoz, hogy megmozduljunk.

]]>