Harry Harrison Helyet! Helyet! című regényét jelenteti meg a Galaktika fantasztikus könyvek sorozatban a Metropolis Media. Az SF Európai Nagymestere a magyar olvasóközönség előtt is ismert: Bill, a galaktika hőse vagy a Technicolor időgép hazánkban is megjelent. A legújabb regényből Kamper Gergely fordításában ad közre az Sfportal egy kedvcsináló részletet. 4. Amíg sötét volt, Billy Chung nem bánta, hogy várnia kell. Egy sarokban kuporodott le, nekidőlt a pince huvös falának, és néha még majdnem el is szundított. Amikor viszont észrevette a közelít? hajnal első jeleit az ablakban, görcsbe rándult a félelemtől, és egyre rosszabbul érezte magát. Vajon meg fogják találni itt? Az éjszaka az egész olyan egyszerunek tunt, és minden nagyon simán ment. Pont, mint amikor a Tigrisekkel csinálták azokat a melókat. Pontosan tudta, hová kell mennie, ha feszít?vasat akar venni anélkül, hogy kérdéseket tennének fel neki, ráadásul tíz cent pluszért még élesre is köszörülik a végét. Egyedül amiatt aggódott, hogy hogyan fog lejutni a ház körüli árokba, de senki sem látta meg, amikor beugrott, és abban is biztos volt, hogy nem vették észre, ahogy a vassal kifeszíti a helyéből a pinceablakot. Nem, ha látták volna, mostanra már a kezük közt lenne. De a nappali fényben talán észrevehetik a feszít?vas nyomait az ablakon. Összerázkódott a gondolatra, és hirtelen eljutott a tudatáig szíve hangos dörömbölése is. Kényszerítenie kellett magát, hogy otthagyja a sötét sarkot, lassan elosonjon a fal mentén a következő ablakig, és ott próbáljon meg kilesni a vastag porrétegen keresztül. Mielőtt behúzta maga mögött az ablakot, nyállal és a peremen megült korommal dörzsölte be a feszít?vas hagyta nyomokat; de elég lesz-e ennyi? Az egyetlen tiszta folt az üvegen a szív volt, amit ő rajzolt a porba, és most addig forgatta a fejét, amíg ezen keresztül sikerült megállapítania, hogy a vájatok nagyrészt nem látszottak. Megkönnyebbülten sietett vissza a sarokba, de pár perc múltán a félelem visszatért, és hevesebb volt, mint valaha. Az ablakon most már teljes erővel sütött be a nap. Vajon mennyi idő kell még hozzá, hogy észrevegyék? Ha valaki bejönne az ajtón, csak a fejét kéne felé fordítania, és máris meglátná; a pókhálós, korhadt deszkák kupaca, ami mögé elbújt, nem takarta teljesen. A félelemtől reszketve olyan erővel feszítette a hátát a falnak, hogy a durva felület átszakította vékony pólója anyagát. Képtelenség lett volna megsaccolni az időt: Billy számára minden egyes pillanat örökkévalóságnak tunt, mégis úgy érezte, egy egész emberölt?t leélt már ebben a pincében. Egyszer lépések közeledtek, de aztán továbbhaladtak az ajtó előtt, s abban a pár másodpercben rájött, hogy a korábban érzett félelem semmiség volt csupán. Csak feküdt némán, vérzett, izzadt, és gyulölte magát a gyengeségéért, tenni azonban nem tudott ellene. Ideges ujjai egy régi sebet tépkedtek a sípcsontján, amíg felszakadt, és vér kezdett szivárogni belőle. Rányomta a zsebkend?nek használt rongyot, és a másodpercek vánszorogtak tovább. Kimenni a pincéből végül még nehezebb volt, mint bent maradni. Várnia kellett, amíg a lakók elmentek otthonról a dolgukra, ha elmentek egyáltalán. A félelem újabb hulláma ragadta magával. Várnia kellett, de hogy mennyi lehet az idő, azt legföljebb a poros ablakon bees? napsugarak szögéből meg a forgalom zajából próbálhatta megítélni. Várt hát, ameddig csak bírt, aztán még egy kicsit tovább, amikor a folyosókra gondolt, és megint magával ragadta a rettegés, végül azonban mégiscsak eljutott arra a pontra, amikor úgy érezte, most már nem lehet baj, ha kimegy. A feszít?vasat rövidnadrágja korcába tuzte, ahol nem látszott, és amennyi port csak tudott, lesöpört magáról, mielőtt elfordította az ajtó gombját. A pince egy távoli szegletéből beszélgetés és kalapálás zaja hallatszott, de nem találkozott senkivel, amíg elérte a lépcsőt. Ahogy a harmadik emelet felé közeledett, egyszer csak siet?s lépések közeledtek felé fentről. Éppen hogy csak sikerült lemenekülnie egy emeletnyit, és elbújnia, amíg az illető elkerülte. Még egyszer már nem ijesztettek rá, így Billy máris fent volt a negyediken, és az aranyozott betuket nézte O’Brien ajtaján. – Vajon a nő még itthon vanő – suttogta félhangosan, és elmosolyodott magában. – Vele csak a baj lenne, neked készpénz kell – mondta még az orra alatt, de már rekedt volt a hangja. Még mindig maga előtt látta azokat a kerek melleket, amint felemelkedtek az ágyról. Amikor belökte a küls? ajtót, valamiféle cseng? szólalt meg a lakásban; ez történt az előző este is. Ez rendben is volt, mielőtt betört, meg kellett bizonyosodnia felőle, hogy senki sincs otthon. Nem várta meg, hogy az idegei végleg cs?döt mondjanak, inkább gyorsan belépett, belökte maga mögött a küls? ajtót, és nekitámaszkodott. Valaki azért még otthon lehet. Érezte, ahogy a gondolatra forró izzadságcsöppök gördülnek végig az arcán, aztán felnézett a kamerára, de gyorsan el is fordította a tekintetét. Ha a nő kiszól, mondok valamit a Western Unionról meg egy üzenetről. Az apró, üres helyiség falai nyomasztóan vették körül, és Billy egyik lábáról a másikra állva várta, hogy megreccsenjen a hangszóró. Továbbra is csend volt. Billy megpróbálta megsaccolni, mikor telt el egy perc, aztán inkább elszámolt hatvanig, de tudta, hogy túl gyorsan számolt, és kezdte elölről. – Halló! – mondta, és arra az esetre, ha a kamerás izé nem muködne, bekopogott. El?bb csak félénken, aztán, ahogy kezdett megjönni az önbizalma, egyre határozottabban. – Van itthon valaki? – kiáltotta, de már húzta is ki a nadrágjából a feszít?vasat, hogy a kiélesített végét a csukott ajtó résébe csúsztassa a kilincs alatt. Amikor már ütközésig bent volt, két kézzel erősen megrántotta. Halk reccsenés hallatszott, és az ajtó kitárult. Billy szinte lábujjhegyen lépett be rajta, készen, hogy sarkon forduljon és fusson, ha kell. A lakás huvös volt, félhomályos és csendes. Elöl, a hosszúkás előszoba végén, Billy egy szobát látott, benne egy kikapcsolt tévé sarkát. Közvetlenül a bal kezénél ott volt a hálószoba csukott ajtaja, mögötte az ágy, amelyiken a nő feküdt. Talán még most is ott volt, és aludt, ő pedig beléphetne, de nem ébresztené fel rögtön, és… összerázkódott. Bal kezével felemelte a feszít?vasat, és lassan kinyitotta az ajtót. Gyurött ágynemu, nemrég valaki aludt benne, de most üres. Billy elment az ágy mellett, de nem méltatta egyetlen további pillantásra sem. Mi másra számított? Egy ilyen lány úgysem akarna olyasvalakit, mint ?. Káromkodva feszítette fel a nagy szekrény felső fiókját, a fa hangosan recsegett, röpült a forgács. A fiók finom alsónemukkel volt tele. Rózsaszínek voltak és fehérek; amikor Billy végigsimította őket, úgy érezte, ilyen puhát még sosem tapintott életében Az összeset kidobálta a padlóra. Sorra egymás után az összes fiókkal ugyanígy bánt el. Kiforgatta őket, de félretette azokat a ruhákat, amikről tudta, hogy jó pénzt adnak érte a bolhapiacon. A hirtelen támadt dörömböl? hang megint felébresztette benne a félelmet, amit időközben a düh váltott fel, és mozdulatlanná dermedt. Eltartott pár pillanatig, amíg rájött, hogy a vezetékben folyó víz hangját hallja a falból. Valamelyest megnyugodott, már jobban tudott uralkodni magán, és most először észrevette az asztalon álló ékszeresdobozt is. Billy éppen ezt tartotta a kezében, és a hajtuket meg karpereceket méregetve azt fontolgatta, vajon igaziak-e, és mennyit kaphat értük, amikor kinyílt a fürd?szoba ajtaja, és Mike O’Brien lépett be a szobába. Nem vette észre azonnal a fiút, csak megtorpant, és döbbenten meredt a szekrény romjaira meg a széthányt ruhákra. Fürd?köpenyét sötét vízfoltok tarkították, és éppen egy törölköz?vel szárítgatta a haját. Aztán meglátta a rettegéstől mozdulatlanná dermedt Billyt, és elhajította a törölköz?t. – Te kis gazember! – bömbölte Mike. – Mi az ördögöt csinálsz te itt? A zuhany alatt kipirult, és a dühtől csak még vörösebb, hatalmas, kerek arcával olyan volt, mint a közelít? halál. Két fejjel magasabb volt Billynél, ráadásul a zsír alatt izomban sem volt hiány húsos karjain, és nem akart semmi mást, csak kettétörni a fiút. Mike mindkét karjával kinyúlt, Billy pedig érezte, amint a fal a hátának feszül. Valami súlyosat érzett a jobb kezében, amit most pánikba esve, vadul meglendített. Szinte fel sem fogta, mi történt, amikor Mike egyetlen hang nélkül terült el a földön a lábai előtt; nem hallatszott más, csak a súlyos puffanás, ahogy a nehéz test a padlóra zuhant. Michael J. O’Brien szeme hiába volt tágra nyitva, mégsem látott semmit. A feszít?vas a halántékán találta el, élesre köszörült vége átütötte a vékony csontot, egyenesen az agyába fúródott, és azonnal megölte. Nagyon kevés volt a vér, merthogy a vas, mint valami fémből készült kiálló nyél, bent maradt a sebben. Csak véletlen volt, a körülmények szerencsés összejátszása, de Billyt nem kapták el, és nem is ismerte fel senki, amikor kiszökött az épületből. Pánikban menekült, mégsem találkozott senkivel a lépcs?n, viszont elmulasztott egy fordulót, és a szolgálati bejárat közelében találta magát. Egy új bérl? éppen beköltözött, és vagy húsz férfi az övéhez nagyon hasonló rongyos öltözetben a bútorokat cipelte. Az egyetlen egyenruhás alkalmazott az épületbe belépő munkásokat figyelte, és egyáltalán nem vette észre, amikor Billy kisétált két férfi mögött. A fiú már majdnem a folyóparton járt, amikor rádöbbent, hogy ijedtében mindent otthagyott a lakásban. Hátával egy falnak támaszkodott, majd lassan lecsúszott, amíg már a sarkain guggolt a kimerültségtől lihegve. Letörölte az izzadtságot a szeméről, hogy megnézhesse, követte-e valaki. Senki sem foglalkozott vele, megmenekült. De megölt egy embert, ráadásul semmiért. A hűség ellenére kirázta a hideg, és leveg? után kapkodott. A semmiért, ez az egész a semmiért volt. © Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.]]>