Jean le Flambeur, a mestertolvaj egy űrbéli kristálybörtönben tölti a napjait. Az épület tervezői a játékelméletet meglehetősen szó szerint értelmezve arra kárhoztatták őt, hogy újra és újra megismétlődő pisztolypárbajok során legyen a fogolydilemma kísérleti alanya. Egy nap azonban megszökteti őt az Oort-felhőből származó nő, Mieli, és megbízza egy feladattal: lopja vissza a saját emlékeit.
A regény, amely már az első bekezdésben matematikai teóriákkal dobálózik, egy percig sem lankadó ötletáradaton vezeti át olvasóját. A Kvantumtolvaj kőkemény hard SF, ám Rajanieminél a tudományos gondolatmenetek teljes egészében a történetet szolgálják. Azt a történetet, amely éppen a műfaj gyenge pontja szokott lenni, ám itt reflektorfénybe kerül, és csavaros útvesztőn rángatja keresztül az olvasót.
A fantáziadús világépítés, amellyel a marsi Labirintus mozgó városát népesíti be a szerző, China Miéville-t idézi, ám itt az utolsó kovalens kötésig mindennek szerepe van. Rajaniemi nem kérkedik a kreativitásával, a teljes technológiai eszköztár előremozdítja valamilyen formában a cselekményt. Ilyen tökéletesen még sohasem ötvözték a sci-fit a krimivel. Az előbbi műfaj rendületlenül dobálja fel a sztori labdáit, az utóbbi pedig az olvasó megelégedésére sorban le is csapja őket.
A következetesen, de annál szórakoztatóbban megfestett jövőkép az emberiség különböző, poszthumán/transzhumán mutációival benépesített Naprendszerrel Greg Egan alaposságára emlékeztet. Az ugyancsak matematikus végzettségű Rajaniemi azonban nem engedi elkószálni a képzelőerejét. Az összes emberi frakció összes képviselője nélkülözhetetlen része a szövevényes kriminek. Legyen szó a közös tudatba feltöltött távoli manipulátorok nagyratörő terveiről, vagy az életük nagy részét végigraidelő poszt-MMORPG-sek kicsinyes céljairól, a nagypolitikai érdekellentétek apránként kézzelfoghatóvá válnak a történet során.
A cselekmény vaskos, és egy percre sem pihen meg. Pedig megesik, hogy azon kapjuk magunkat, szívesen időznénk még abban a világban, ahol az emberek a gevulotjuk segítségével afféle mozgó facebook-fiókká válnak, és bármikor szabályozhatják, hogy kivel mit akarnak megosztani a magánszférájukból. Beleértve ebbe nemcsak a kinézetüket, hanem az emlékeiket is, amelyet egyébként is az exomemóriában, egy külső, központi adatbankban tárolnak. Az okostelefontól függő, felhőalapú huszonegyedik századnak már-már túlontúl kézenfekvő kiterjesztése ez.
A regény ügyesen vegyíti egy (zavarbaejtően pontos) futurista jóslat elemeit a sokkal kevésbé valószínű, de annál ötletesebb és elgondolkodtatóbb jövőképekkel. Egyetlen mellényúlása talán, hogy időnként már túlságosan is hétköznapi kifejezésként használja a kvantuminformatika és a rokon tudományok terminus technicusait. A regény tele van qubitekkel és müonokkal, pont, ahogyan egy nyolcvanas évekbeli sci-fi tele volt bitekkel és memóriacsipekkel. Ma már ezek a kifejezések nevetségesnek hatnak, mert bár relevánsak, de sosem épültek be az általános szókincsbe. Kétségtelen, hogy ugyanígy el fog járni az idő a qubitek fölött is: akármennyire is jól hangzanak, és akármennyire is egyértelmű, hogy ezek fogják működtetni a jövő számítógépeit, soha senki sem fogja őket a nevükön emlegetni.
Engem folyamatosan kizökkentett, hogy a regény nemcsak a nézőpontokkal, hanem a narratívával is gyakran variál: a tolvaj egyes szám első személyű mesélőként jelenik meg, míg a többi szálat harmadik személyű, külső szemlélőként követjük. Különösen azért nem éreztem indokoltnak ezt a struktúrát, mert a történet egyetlen igazán kidolgozott szereplője éppen maga a tolvaj. A mindig dzsentleman, elegáns bűnözőre úgy is gondolhatunk, mintha James Boind átállt volna a rossz oldalra. Vele akkor is könnyű lett volna azonosulni, ha nem a saját elmondásából ismerkedünk meg vele.
Ha itt-ott hibát is véltem felfedezni a briliánsan szőtt krimi logikájában, ha zavart is, hogy még a távoli jövőben is huszadik századi filmszínészek képezik a popkulturális utalások alapját, a Kvantumtolvaj akkor is egy végtelenül szórakoztató írás, magával ragadó világgal. Nem könnyű megszokni Hannu Rajaniemi csöppet sem szájbarágós stílusát, amely szinte teljesen nélkülözi a hosszú, magyarázó bekezdéseket, de ez senkit se riasszon el. Azért annyira nem nagy a könyv univerzuma, hogy ne tudjuk fejben tartani azt a pár idegen kifejezést, és ne tudjuk helyükön kezelni a dolgokat.
A magyar kiadás remekül sikerült, amihez hozzájárult a csodás borítókép Sánta Kirától, valamint Juhász Viktor pontos, gazdag szókincsű fordítása (szükség is van rá; a finn anyanyelvű szerző ugyanis angolul írta a regényét, ami vissza is köszön néhány rendhagyó nyelvi eszközben). A trilógiaalapú szórakoztatáshoz szokott nemzedéknek megnyugtató lehet, hogy a könyv befejezése kielégítő, a cselekmény elvarratlan szálak nélkül lezárul. Még akkor is, ha sóvárgunk az után, hogy jobban megismerjük a Naprendszer Marson kívül eső részét, és a benne lakó furcsábbnál furcsább emberi teremtményeket és utódnépeket. Remélhetőleg kielégíti majd a kíváncsiságunkat a folyatatás, amely nemsokára megjelenik eredeti nyelven, és ha szerencsések vagyunk, talán hasonló sebességgel beviharzik hozzánk is.]]>
