Sci-Fi Filmek

A Függetlenség Napja 2 – kritika


  • Roland Emmerichtől megszokott módon látványos a film
  • Ez egyszerre előnye is, hátránya is
  • Viszont nem sok maradt az első rész bájából

Az első Independence Day film számomra mindig is afféle guilty pleasure volt: számtalanszor újra bírtam nézni, jellemzően persze valamikor július 4-e környékén, mint ha valami átlag amerikai lennék. Hiába volt faék egyszerűségű a sztori, és mai szemmel nézve hiába nem annyira modernek a trükkök, valahogy mégis mindig ugyanúgy bírtam élvezni, mint nyolcadikos általános iskolásként egy lepukkant moziban. Huszadjára is pont ugyanúgy bírtam röhögni azon, hogy a Will Smith által játszott Steven Hiller százados előbb jól pofáncsapja a rusnya idegent, aztán végigvonszolja a sivatagon, és még bele is rúg.

https://www.youtube.com/watch?v=qjh_YGrtN9k

Nyilván sokan tekintenek vissza hasonló nosztalgiával erre a filmre ahhoz, hogy érdemes legyen egy folytatást csinálni. Csak épp nem működik olyan jól a második rész, mint az első.

Nem működik például olyan jól a látványvilág. Roland Emmerich már korábban kimaxolt mindent, amit lehetett a világelpusztítós katasztrófafilmek kategóriájában, és már ő is képtelen újat mutatni. Meg vannak a kötelező körök, az idegenek most nem városméretű csészealjakkal támadnak, hanem egy darab hajóval, de az akkora, hogy az óceánra tud vele leparkolni. Nagyobb, látványosabb… üresebb. 1996-ban még elképesztőnek számított az első film látványa – ma már viszont megfelelő türelemmel egy számítógép előtt ülve is össze tud ütni valami hasonlót egy geek.

Washingtontól Londonon át Hong Kongig az elmúlt húsz év során már annyi világváros annyira sokféleképp le lett rombolva a nagyvásznon, hogy már nem izgalmas. Na és, majd jövő héten megint le lesz rombolva.

Nem mondom, tisztességesen megcsinálták a látványt, csak ez önmagában már nem elegendő a film eladásához. Már csak azért sem, mert az első filmet sem kizárólag a látvány adta el, hanem azok a papírmasé egyszerűségű szereplők, akik valahogy mégis működtek. Abban eleve volt idő felépíteni ezeket a karaktereket a nagy rombolást megelőzően, és a további pusztítás közben. Nem bonyolították túl persze, de humorosak, hősiesek és szerethetőek voltak.

Resurgencebe megpróbáltak minél többet belezsúfolni a régi gárdából, és felduzzasztani a stábot tök új arcokkal, akikkel majd tovább lehet vinni a sztorit egy harmadik filmbe. Emiatt viszont két szék között esik a pad alá: sem a korábbi szereplőkre nem jut igazán idő, sem az újakra. Whitmore ex-elnök, az őrült tudós Brakish Okun, a még mindig az unokáira váró Julius Levinson lényegében saját maguk paródiájává válnak korábbi énjükhöz képest. Egyedül David Levinson maradt nagyjából önmaga, ami azt jelenti, hogy továbbra is tipikusan Jeff Goldlumos karakter.

Az újak közül a Liam Hemsworth által játszott Jake Morrison az, aki megpróbálja pótolni Will Smith laza pilótafiguráját. Úgy-ahogy sikerrel: tényleg laza, de egész egyszerűen nem tud olyan emlékezetes maradni a karakter, nincs olyan emlékezetes jelenete, mint a bevezetőben említett harmadik típusú pofon. Dylan Hiller, az első részben megismert kissrác is természetesen pótapja nyomdokaiba lépve vadászpilótaként tevékenykedik, szerencsére úgy döntöttek az írók, hogy ő inkább legyen egy nagyon összeszedett, feladatára fegyelmezetten koncentráló valaki – meg sem próbál olyan lenni, mint Steven Hiller. Van itt nekünk kínai pilótanő is, részben annak megtestesítőjeként, hogy hát igen, itt már egy egységesebb Föld néz szembe az idegenekkel – meg persze azért is, mert a kínai jegybevétel sem jön rosszul manapság a stúdióknak. És még egész jópofa szerep jut egy afrikai hadúrnak is.

És van még egy csomó kisebb szereplő, a Holdbázis parancsnokától elkezdve Morrison másodpilótáján át Levinson következő barátnőjelöltjén keresztül egészen egy iskolabusznyi gyerekig bezárólag. Ez így sok, túl sok, nem is lehet őket nagyon megjegyezni, meg egyáltalán minek azt. Ráadásul a második epizód mindösszesen két órás, jó fél órával rövidebb, mint az első – azaz kevesebb műsoridőbe próbálta meg Emmerich bezsúfolni a több szereplőt és a nagyobb látványorgiát.

Ezzel együtt sem mondanám katasztrofálisnak a filmet, tisztességes iparosmunka, de semmi több. Mint mondjuk egy IKEA bútor, nem különösebben nagy durranás, de a funkcióját ellátja. Azaz arra a két órára szórakoztat, kikapcsol, lehet zabálni közben a popcornt – csak hát manapság ilyen filmből hetente jön ki újabb darab. Részben azért is, mert anno a Függetlenség Napja volt az, amelyik megalapozta a nyári blockbusterek kategóriáját.

Hogy ezt a filmet is alkalomadtán elő fogom-e venni, az eléggé kérdéses. Szerintem majd csak akkor, ha jön a harmadik rész. A szándék egyértelműen meg van rá, hogy legyen folytatás. Az egyik történetszál pontosan azért van benne a filmben, hogy elkezdje felépíteni a háttéruniverzumot, ami alapján tovább lehet menni.

Verdikt

Sztori 50%
Szereplők 70%
Látvány 85%
Összhatás 70%
Final Thoughts

Aki nosztalgiával gondol vissza az első részre, úgyis megnézni. Aki utálta, az úgyse.

Overall Score 68% Egyszer nézhető