Amint az idei FedConról szóló cikksorozatunk második része végén olvasható volt, most a rendezvényen megforduló színészekről és filmsorozatokról szóló beszámoló következik. Kezdjük elsőként a Babylon 5 sorozattal, amelynek hajdani gárdájából három színész is jelen volt Bonnban. Rimaszombati Hajnalka sorozatának 3. részét olvashatjátok.
Amikor elkezdték nálunk a Babylon 5 sorozatot vetíteni, akkor még nem lettem a rabja, de kés?bb megszerettem és rajongójává váltam. A történetben mindig is az tetszett a legjobban, hogy az események szorosan összekapcsolódtak, ha történt valami az egyik epizódban, néhány rész múlva az okát is felfedték, így bizony minden egyes részt követni kellett, ha megakartuk érteni a cselekményt, és azt, hogy hová tartanak a szereplők. A Babylon 5-öt ezért mind a mai napig az egyik legjobban megírt tévésorozatnak tartom.
A FedCon rendezvényen három színész is jelen volt, név szerint Bruce Boxleitner (Sheridan kapitány), Peter Jurasik (Londo Mollari) és Julie Caitlin Brown (Na’Toth). Brownról sajnos nem tudok sokat írni, mert nem volt alkalmam jelen lenni a paneljein. A rendezők annyira, de annyira okosak voltak, hogy Peter Jurasik és Julie Caitlin Brown eladását majdnem egy időbe tették be, de két különböző terembe. Julie másik panelje pedig Michael Shanks fellépésével ütközött, legalábbis a nyomtatott program szerint. Döntenem kellett, kinek a műsorára megyek el. Mivel pedig elsősorban Michael Shanks miatt mentem el a FedCon-ra, logikus, hogy kinek a paneljét választottam. A beharangozott, de el nem jött színészek helyébe pedig beraktak másokat, és hiába informálták a közönséget, mégsem lehetett olyan hatásos, mert hozzánk nem jutott el minden.
A szerencsének köszönhet?en valamennyit mégis láttam Julie második műsorából, ami azért is maradt emlékezetes a számomra, mert énekelt, és igaz ami igaz, szép hangja van.
Amit Julireról tudni kell, az már kiderült a sajtótájékoztatóról szóló cikkemben. Igencsak talpraesett nő, aki nagyon barátságos a rajongókkal, és szembe mer szállni a többi színésszel, ha elvi kérdésekről van szó. Amikor pedig se nem szerepel, se nem énekel, akkor producerként dolgozik.
Amikor még Babylon 5 rajongási lázban égtem, tagadhatatlanul kedvenc karakteremmé vált Sheridan kapitány és Londo Mollari. Másik kedvencem pedig G’Kar volt, a legszeretetreméltóbb, legszenvedélyesebb szereplő az egész sorozatban. Mollari, aki mindig számító, hatalomra vágyó személyként mutatkozott, de mi tudtuk, hogy legbelül jó lélek, és ámbár G’Karral folyton vitatkoztak, harcoltak egymás ellen, mert a két faj ellenség volt egymás szemében, mégis igazi barátság alakult ki közöttük.
Muszáj megemlítenem, hogy az egyik rajongó Brokeback Babylon című videóval készült, aminek középpontjában Londo és G’Kar állt. A videót Peter Jurasik panelje kezdetén játszották le, és a színész ?szintén bevallotta, hogy Andreas imádta volna. A videó hatalmas tapsot és harsány kacagást váltott ki a közönségből.
Óh, igen, Andreas Katsulas…
Sajnos G’Kar megformálója, Andreas Katsulas ma már nincsen közöttünk, mint ahogyan a Dr. Stephen Franklint alakító Richard Biggs sem. Boxleitner és Jurasik mindkettejükről megemlékeztek, amikor a színpadon voltak, mert a rajongók szóba hozták, hogy mennyire sajnálják még mindig, hogy a két másik színész örökre eltávozott. Bevallom, nekem is könnyeket csalt a szemembe az a néhány mondat, amit Boxleitner mondott róluk. Hogy jó emberek voltak, humorral megáldva, és hogy Richard Biggs imádott partizni. G’Kar volt az abszolút kedvencem, sohasem felejtem el azt az epizódot, amiben Michael York vendégszerepelt és az általa megformált férfi úgy hitte magáról, ő maga Artúr király. G’Kar pedig örömmel csatlakozott hozzá. Tudom, hogy nem szabad összekeverni az eljátszott személyt az igazival, nem ismertem Andreas Katsulast, de valahol mégis… Fáj, hogy elment. Mint ahogyan az összes többi színész, akiket kedveltem. A legszebb, amit láthattam, az volt, hogy Boxleitner és Jurasik megemlékezése szívből jött. Látszott rajtuk, amint elmerengenek a múlton, a közös munkákon és mulatozásokon.
Talán nem véletlen, hogy ez a két férfi kapta a leges legeslegnagyobb tapsot az egész rendezvényen. Humorukkal elkápráztatták a közönséget.
Az egyik rajongó kérésére Bruce Boxleitner rövid idő erejére Londo Mollari szerepébe bújt, míg Peter Jurasik pedig Sheridant játszotta. Az is szóba került, ki találta ki, hogy olyan legyen Londo frizurája, mint amilyen. Peter Jurasik elmesélte, hogy amikor elment a meghallgatásra, már le volt rajzolva Londo karaktere, milyennek kell kinéznie. Beszereztek egy hosszú parókát, feltették a fejére, úgy döntve, hogy idővel hozzá igazítják. Azt is hozzá tette, hogy amikor ott ült a fura parókával a fején, J. Micharel Straczynski forgatókönyvírónak odaszóltak csak úgy, jó lesz így? A férfi felnézett, és legyintve így felelt: „jó.” Így született meg a fura frizura.
Egy másik rajongó megkérdezte, mi történt a bolygóval. Bruce értetlenül nézett, majd megkérdezte:
„Mégis melyik bolygóval?
„Hát amelyik körül a Babylon 5 keringett” – jött a válasz.
„Biztos vagyok benne, hogy még ott van!” – vágta rá humorosan a színész.
Szombat este sikerült őket elkapnom az előtérben, miután túl voltak az esti fellépésen, és néhány rajongón akik kikönyörögtek tőlük néhány fényképet. Tagadhatatlanul belőlem is előbújt a rajongó, és ideges habozás után utánuk rohantam. Nem szoktam ilyet csinálni, de mondom, most vagy soha. Pezsg?spohárral a kezükben szöktek el a Star Trek rajongók elől (Miért pont tőlük? Ki érti ezt?), de amikor megálltak néhány méterrel arrébb udvariasan odalibbentem eléjük, mosolyogva, mint egy félénk kislány és akkor a két színész barátságosan üdvözölt.
Mondtam nekik, hogy nagy rajongója vagyok a sorozatnak, az általuk megformált két karakter a két nagy kedvencem (és persze G’Kar), és ámbár nem vagyok fanatikus gyűjt?, megvan minden rész otthon. Utána gyorsan folytattam, hogy mindig is akartam tőlük kérdezni valamit, de semmi olyan nem jutott az eszembe, amit talán még fel sem tettek nekik. Vagy amit igazán érdemes lenne megkérdezni.
Peter Jurasik azonnal elkapott és átölelt, mondván, de édes ez a lány, és Bruce rögtön elkezdett merengeni, vajon tényleg megkérdeztek már mindent? A válasz igen volt. A hosszú évek során már annyi kérdéssel találkoztak, hogy azt kellett mondaniuk, talán már nincs semmi olyan, amit még ne kérdeztek volna meg. Mondtam nekik, hogy nagyjából a többi színésszel is így vagyok. Nem akarom feltenni mindig ugyanazokat a kérdéseket.
„Gyere el holnap a panelemre” – mondta Peter Jurasik, aki láthatóan vidámnak tűnt.
„Persze, hogy elmegyek” – mondtam, azzal elköszöntem tőlük.
Kés?bb, amikor a bárban a barátaimmal koktéloztunk, leültek a mellettünk lévő asztalhoz, és röviden elbeszélgettek a főszervezőkkel. Peter Jurasik néha sörös pohárral a kezében rohangált fel-le, míg Bruce Boxleitner nyugodtan ücsörgött egy darabig, majd végül visszavonultak a hosszú nap után.
Peter Jurasik paneljére másnap került sor. Bennem pedig rémes, és egyben vicces kérdés ötlött fel, és bizony azon rágódtam, illik-e ilyen kérdést feltenni, vagy nem?
Mondtam magamnak, ha már interjút nem tudok készíteni, muszáj valamivel előrukkolnom, így hát a panel kezdete után felpattantam, és beálltam az akkor már pár emberes sorba. Ha normális esetben sorba állunk valahol, tegyük fel a postán, és nagyjából hárman állnak előttünk, az még nem a világ. De amikor négy mikrofon van elhelyezve az egész teremben és mindegyik előtt állnak vagy négyen, akkor bizony várni kell. Mire sorra kerültem, már közeledtek az utolsó percek, és én még éppen hogy sorra kerültem.
Id?közben kiderült, hogy Peter Jurasik szlovák származású, és amikor Londot játszotta, szlovák és magyar akcentust használt.
A nyitó mondatom is így hangzott:
„Éppen azon gondolkodtam, hogy milyen kicsi a világ. Mert hogy Magyarországról jövök.”
„Nagyszerő! – örvendezett Peter Jurasik.
„De most nagyon gonosz leszek. Akárhányszor kiejtem a nevedet, valami más jut az eszembe.” – ugrottam egyenest a közepébe. Ekkor Peter Jurasik kikelt magából, legalábbis nekem úgy tűnt, az emberek kicsit felkacagtak, ő pedig végig masírozott a színpadon.
„Valld be, hogy valami vicceset jelent a nevem a te nyelveden! Valld be!” – emelte fel a hangját. Bevallom ebben a minutumban összerezzentem. De, utána mint kiderült, csak nekem tűnt rémisztűnek, mindenki más látta, hogy Peter Jurasik nincsen felháborodva, csak mókázik. Igen, de amikor az ember ott áll a mikrofon előtt, abban a bizonyos fényben, azzal a bizonyos elhangzott mondattal, egyáltalán nem így tűnik.
„Semmi rosszat nem jelent” – folytattam most már diplomatikusabban. – „De ha a rajongóid számára lenne egy külön hely, ahol összegyűlhetnek, akkor azt a helyet Jurasik Parknak neveznék.”
Hangos nevetés tört ki, ő meg majdnem padlóra ült.
„Ilyet még az életben sem hallottam! Ezt még bizisten nem mondta senki!” – nevetett.
Aztán komolyra fordította a szót, vagy legalábbis megpróbálta:
„Igaz, hogy egy dinoszaurusz sincsen a családomban, de volt egy bácsikám aki igencsak…. Hát mit mondjak. A nevemnek semmi köze a dinoszauruszokhoz. Szlovák eredet? név, és a fordítás valami olyasmit jelenthet, hogy Sweet George (Édes György). Ennyit tudok mondani.”
„Köszönöm szépen Sweet George Peter!” – mosolyogtam, majd ő is megköszönte, tapsoltak, én pedig visszakúsztam a sötétségbe, vigyorgó képpel. Miután elmondtam az unokatestvéremnek, hogy mennyire megrémültem először, ő mondta, hogy Peter Jurasik csak viccelt, nem volt mérges a kérdés miatt. Én pedig képtelen voltam elhinni, hogy még soha senki nem hozta ezt szóba, mert ha kiejtjük a nevét, mindig is, akaratlanul de a Jurassic Park juthat az eszünkbe.
A következő cikkem Michael Shanksről és a Csillagkapuról fog szólni.]]>
