„Inkább a jót szeretem megírni. Aki nálam gonosz, az többnyire önvédelemből az. Csak a jókról tudok hitelesen írni.” – mondta Kasztovszky Béla 2013-ban, a Neki és Nemere Istvánnak szervezett estünkön, az Írószövetség SF Szakosztályában. Kasztovszky és Nemere – számunkra ők voltak a klasszikus, régi magyar sci-fi „kétszemélyes világa”. Bélát többször is elhívtuk, hogy meséljen emlékeiről: 2010-ben az akkori munkahelyemen, a Műszaki Tanulmánytárban szerveztem vele és Nemerével beszélgetést, amit S. Sárdi Margit vezetett, 2013-ban pedig az említett esten faggatta őt és íróbarátját , megint csak a sci-fi irodalomtörténet kiváló kutatója, Sárdi Margit. Mégis mindig bántotta a lelkiismeretem, hogy a 70. születésnapján nem köszöntöttük fel 2012-ben. Már tervbe vettük, hogy 2017-ben viszont felköszöntjük a hetvenötödiken. Sajnos ez már csak emlékülés lesz, Kasztovszky Béla, a klasszikus magyar sci-fi író mára virradó éjjel meghalt. Örülök, hogy ismerhettem. Amíg egészsége engedte, hűségesen járt szakosztályunk estjeire, mindig megnyugtató és örömteli volt a jelenléte. Ő volt az összekötő kapocs Kuczka Péter SF-világával, a hetvenes évek sci-fi íróiskolájával. S mindenekelőtt azt szerettem benne, hogy olyan volt, mint a művei: optimista, humanista, bölcs és jóságos. Hiányozni fog. Nyugodjon békében! kasztovszky_grinA Grin című regényéről 2009-ben írt kritikámmal emlékezem rá: Kasztovszky Béla, Grin, Bp., Metropolis Media, 2007 (Galaktika Fantasztikus Könyvek). 293 l. Kasztovszky Béla hűséges szerző, hű a kiadójához, hű az olvasóihoz, s érezhető szeretettel óvja saját fiktív világának szereplőit is. Könyvvel utoljára 1982-ben jelentkezett, akkor a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban. Kétszemélyes világ című elbeszélésgyűjteménye egy kötetben jelent meg Kaszás István A felderítő című regényével. A vérbeli novellista műve akkor egy regénnyel (elbeszélésfüzérrel) élt társbérletben, az eredmény egy 56 000 példányban megjelent, sokak számára releváns értékű alkotás lett az ikervonalas telefonok és a Kuczka-féle Galaktika korából. Grin című regénye a visszatérés szimbóluma a Zsoldos-díjas szerző és a saját múltjára büszke lap számára, immár az új Galaktika szerzőjeként, az új, de a régihez méltó Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban. Fiatal írók csatlakoztak a folyóirat (pardon: magazin) köréhez, de a köztudatban a nagy múltú lap újraindulása s a részben ennek hatására, részben önálló folyamatként felpezsdülő magyar tudományos-fantasztikus irodalom jelentkezése „reneszánszként” jelenik meg, amely nagyon erős kötődést, viszonyulást jelez a régi Galaktika alkotóihoz. A viszontlátás örömével fogadták az olvasók a lap újra aktivizálódó régi szerzőit, köztük Kasztovszky Bélát és Nemere Istvánt is, akik nemcsak a Galaktikában, de annak könyvsorozatában is jelentkeztek új munkákkal. A közelmúlt sci-fi és rokon (vagy kissé erőszakoltan rokonított) tematikájú regényein felnőtt fiatalabb olvasók számára pedig érdekes és hasznos szellemi kaland Kasztovszky életművének felfedezése. A Grin – eredeti s hangulatához talán jobban simuló címe szerint: Találtkapitány országa – a könyv ajánlója szerint „élő klasszikus” író, „a magyar Ray Bradbury” következetesen megírt, az olvasói várakozásoknak megfelelő, egyébként igen szórakoztató, derűs műve. Műszaki műveltségű szerző alkotása, melyben a jövő technológiájával kapcsolatos leírások a Tudomány világát erősítik, s a jövő összeesküvői is a magasabbrendű tudás, a szellemi kihívások szolgálatában állnak, tehát eredendően jók, még ha egy kicsit félelmetesek és önfejűek is. A könyvet a sci-fi munkákból kellemesen ismerős vágy jellemzi az emberiség közös haladása s az olyan közös projektek iránt, amelyek a bolygó minden lakója számára meghatározóak, amelyek a mindennapi munkának célt és értelmet adnak, amelyek egy civilizációs ugrást készítenek elő. Ez a vágy a haladás és a megkérdőjelezhetetlenül jótékony tudományos fejlődés iránt újra aktuális, hiszen már nem járatja le az államszocialista propaganda sutasága, viszont egyre égetőbb és fájdalmasabb az elhanyagolt és leépített oktatási intézmények, a piaci szeszélyek keltette válságok, az irracionális hiedelmek jelenében. A közelmúltban még szinte jövőbe vetített tényként s így az írók és olvasók közötti megegyezésként kezelt, ma már inkább utópisztikusnak ható világ ez. Internacionális – néhány megmosolyogtató, szívünknek kedves magyar és közép-európai utalással – és optimista, szinte teljesen olyan, amilyennek egy igazi, „érintetlen”, „vegytiszta” science-fictiont álmodunk. Nem mentes ugyanakkor a mai kor bizonyos csalódásaitól, korszellemétől, hiszen a szerző nem engedhette meg magának azt a luxust, amelyet egy regényszereplőnek könnyedén megadhat: nem töltötte hibernációban az 1982 óta eltelt negyedszázadot, hanem érzékenyen figyelte az átalakuló világot, amelyre reflektál is. Igaz, reflexiója néha kissé anakronisztikus, a nagy hatalmú és mindenhol jelenlévő, szinte egy világméretű titkosrendőrség kapacitásával felvértezett televíziós csatorna s általában a Grinben ábrázolt „médiademokrácia”, a hírtelevíziók által manipulált és egységesen mérhető közvélemény mechanizmusa a fejlett világ közelmúltját jobban ábrázolná, mint az emberiség jövőjét. S bár Kasztovszky újszerű, néha bizarr, totális lehetőségeket is ad e médiumnak (a jövő őrjítő és mindenhonnan bömbölő falurádiója), az mégis nagyban eltér attól a kaotikusabb és interaktívabb, az érzékleteket még radikálisabban keverő csatornától, amelyet már most használunk, s amelyet Internetnek neveznek („Egyes vélemények szerint a televíziónak annyi.” – ez a 86. lapon az egyik szereplő szájából is elhangzik, kissé megkésetten.) A Grin ezzel együtt rokonszenves nyilvánosság-kritikaként is értelmezhető. A racionalista és tudománypárti, modernista világ hőse a Tudós, akit kísérleti eredményei és elméleti fizikai tézisei éppúgy igazolnak, mint sok-sok évtizedes saját tapasztalatai. Ilyen figura a Grin egyik bölcs szereplője, Craig Dewman, aki „második Einsteinként” jelenik meg, s aki talán valamiképpen rokona a Clarke univerzumából ismert Heywood Floydnak is. S ott sorakoznak még a hősök, a csillaghajós kiképzőközpontként működő Sziget szimbolikus terének leányai és fiai, a testileg és lelkileg szép, bár néha kamaszosan ösztönös tanulók (a könyv egyik legüdítőbb és legpergőbb része az ő szimulált repülős üldözési kalandjuk). A szereplők közé tartozik a „személyzetis” is, egy foglalkozását tekintve megint csak kissé anakronisztikus figura, aki inkább egyfajta nyomozó funkciót lát el, s ezzel az igazi főhős múltjának felderítésében is segít. A regény főszereplője egyértelműen a Találtkapitány, a földre vetett idegen lény, akiben izgalmas módon keverednek az idegen és az emberi vonások, s aki úgy lesz szuperintelligens humanoid, hogy azzal nagyban módosítja az emberi lényről alkotott képünket. Ember-e, aki egész életét emberek között tölti, s pályájával – saját szempontja, a hazatérés mellett – az emberiséget szolgálja? Ember-e, aki az ember testi és szellemi táplálékát fogyasztja, akit megérint az emberi szerelem, mégha egyébként génjeiben, felépítésében úgy különbözik is a Homo Sapiens Sapienstől? Ez a könyv nagy kulcskérdése. S a meglehetősen egyértelmű választ megtaláljuk, miközben a Találtkapitány múltjának, gyermekkorának, földi és égi családjának története kibontakozik előttünk, igen jól megírt, biblikus áthallásokat is engedő képekben. A könyv egyik legfelkavaróbb része a Találtkapitány otthonának bemutatása, melynek idegenszerűsége és hideg, sötét, rejtélyes otthontalansága filmre kívánkozik. A fekhelyül szolgáló fekete márványlap, a tágabb otthonként szolgáló barlang a halott ember és az ősember képét idézi fel az olvasó előtt, s mindenképpen bravúros, hogy egy olyan lény, akiről a torzszülött, a szörnyeteg irodalmi előképei jutnak eszébe az olvasóknak, mégis szerethető és vonzó karakter. A regényszereplő jellemek összességükben kissé statikusak, vázlatosak, kibontakozásukat, fejlődésüket nehezíti, hogy a dialógusokban szereplők néha azonos stílusban és azonos szókészletből merítve szólalnak meg, így néha szinte helyettesíthetők egymással. A könyv filmforgatókönyvből alakult regénnyé, s ez a szerkezetén is nyomot hagy, az események jelenidejűsége és a bemutatás „felülnézeti” jellege alapvetően erősíti a művet, de – különösen a könyv utolsó harmadában – akadnak egyenetlenebb, kidolgozatlanabb, csak a regény megnyugtató lezárását, az elsődleges megértést szolgáló részletek. A műbe jegyzőkönyvszerűen rögzített párbeszédek, illetve helyzetjelentések és más eltérő szövegrészletek is vegyülnek, ez érdekes megoldás, de szerkesztettsége nem olyan pontos – és értelemszerűen nem is olyan kizárólagos –, mint Nemere István Triton-gyilkosságok című klasszikusában. A Grin kimondott erénye a nyelvi megformáltsága: a műszaki-természettudományos ismeretterjesztő nyelvezet emelkedettebben irodalmi megoldásokkal és egy képzelt, stilizált diáklét nyelvével keveredik, a könyv stílusa mégis egységes, derűs, néha kissé naiv, de szerethető és olvasmányos. A küldetéses ismeretterjesztés gesztusa már-már önironikus, paródiába hajló, s a jövő diákjaival együtt csodálkozhatunk rá mindannyian a furcsaságokra. „A sárga színű fémből (a réz és a nikkel ötvözetéből) készült szerkezet tulajdonképpen nagyon egyszerűen működik. Csak jól meg kell markolni, elfordítva lebillenteni, és egy belső retesz a mechanikai kényszernek engedve old: az ajtó kinyitható. A szerkezet neve: „kilincs”. Zseniális megoldás – gondolja Hod. Ez nem romlik el, nem fagy le, nem gerjed be, mint a komputeres vagy ultrahangos zárak – na, mondjuk – öt százaléka.” (37.) A szereplőkkel együtt csodáljuk meg a női testet, hiszen a könyvben a szórakoztató filmekben és regényekben kötelező szerelmi szál is megvan. A női test pedig „a vér átlaghőmérsékletén 108 watt hőenergiát kisugárzó, esztétikailag vitathatatlan határfelületű” (16). Ismeretes az is, hogy „a földi kommunikáció első szintje a sejtosztódás volt. Ennek egyik későbbi változatát mostanában szerelemnek is nevezik az optimista emberek” (214). A Grin optimista olvasóknak való, akik szeretik a szerelmes és nagyívű történeteket, a régimódi, békés, mégis aktuális science-fictiont. Ki tudja, talán a mi szomszédságunkban is akad egy különös idegen, aki elvezet egy teljesen idegen és távoli világba. Ez a vágy munkált a papírkötéses sci-fiket számolatlanul habzsoló kiskamaszokban és örök-kamaszokban 1982-ben – és 2007-ben is. Az irodalom nem más, mint rácsodálkozás: kilincsre, repülő csészealjra – vagy a legfurcsábbra mind közül, az emberre.

Képes Gábor

]]>