Elizabeth Moon A sötét sebessége című regényét jelentette meg nemrégiben új sorozata, a Metropolis Könyvek második köteteként a Metropolis Media. A Nebula-díjas regényben az autizmus új, kísérleti gyógymódja emberek százezreinek hozhat gyógyulást. De vajon valóban betegségként kell kezelni ezt az állapotot? Integrálni kell ezeket az embereket a társadalomba, vagy épp a többieknek kéne felzárkózni hozzájuk?

A kötetből Gálvölgyi Judit fordításában ad közre az SFportal egy kedvcsináló részletet.

ELSŐ FEJEZET

Kérdések, mindig kérdések. És meg sem várják a  válaszokat. Rohannak egyre tovább, kérdést kérdésre halmozva, minden pillanatot kérdésekkel befedve, kirekesztve minden érzést, kivéve a kérdések tüskebökéseit. És parancsok. Ha nem az volt, hogy „Lou, mi ez?”, akkor „Mondja meg, mi ez!” Egy tál. Ugyanaz a tál, időről időre. Ez egy tál, és ez egy csúnya tál, unalmas tál, teljesen és tökéletesen unalmas, érdektelen, semmitmondó. Nem érdekel az érdektelen tál. Ha nem hallgatnak meg, miért beszéljek? De tudom ám, hogy ezt nem szabad hangosan kimondanom. Amit az életemben becsülök, azt mind azzal értem el, hogy nem mondtam meg, amit igazán gondolok, és azt mondtam, amit hallani akartak. Ebben a rendelőben, ahol évente négyszer felmérnek, és tanácsokkal látnak el a pszichiáternő nem kevésbé biztos a közöttünk lévő vonalban, mint a többiek voltak. Fáj látnom a bizonyosságát, ezért próbálok nem nézni rá többet, mint amennyit feltétlenül kell. Ennek is megvannak a veszélyei; mint a többiek, ő is úgy gondolja, több szemkontaktust kellene létesítenem, mint amennyit létesítek. Most ránézek. A határozott és profi dr. Fornum felhúzza az egyik szemöldökét, és nem egészen észrevehetetlenül megrázza a fejét. Az autisták nem értik ezeket a jeleket; így mondja a könyv. Olvastam a könyvet, hát tudom, mit nem értek. Amire még nem jöttem rá, azoknak a dolgoknak a tartománya, amelyeket ők nem értenek. A normálisak. A valódiak. Akiknek diplomájuk van, és az íróasztal mögött ülnek kényelmes székben. Én tudok olyanokat, amiket a doktornő nem tud. Nem tudja, hogy tudok olvasni. Azt hiszi, hiperlexiás vagyok, csak papagájként ismétlem a szavakat. A különbség a között, amit ismétlésnek nevez, és amit akkor tesz, amikor olvas számomra érzékelhetetlen. Nem tudja, hogy nagy szókincsem van. Valahányszor megkérdezi, hol dolgozom, és azt felelem, még mindig a gyógyszerészeti vállalatnál, megkérdezi, tudom-e, mit jelent a gyógyszerészeti. Azt hiszi, papagájként ismétlem. A különbség a között, amit ő papagájként ismétlésnek nevez és a nagy szókincsem használata között számomra érzékelhetetlen. Különleges szavakat használ, amikor más orvosokkal és nővérekkel és technikusokkal beszél, fecseg csak egyre, és olyanokat mond, amiket egyszerűbben is el lehetne mondani. Tudja, hogy számítógépen dolgozom, tudja, hogy jártam iskolába, de arra még nem jött rá, hogy ez összeegyeztethetetlen azzal a hitével, hogy valójában majdnem analfabéta vagyok, és szinte nem tudok beszélni. Úgy beszél velem, mintha meglehetősen buta gyerek lennék. Nem szereti, ha nagy szavakat használok (ahogy ő nevezi), és azt mondja, csak azt mondjam, amit gondolok. Én azt gondolom, hogy a sötét sebessége éppen olyan érdekes, mint a fény sebessége, és talán nagyobb, de ki derítheti ki? Én azt gondolom a gravitációról, hogy ha volna egy világ, ahol kétszer ilyen erős, akkor azon a világon egy legyező szele erősebb lenne, mert a levegő sűrűbb, és a poharamat is lefújná az asztalról, nem csak a zsebkendőmet? Vagy a nagyobb gravitáció erősebben tartaná az asztalon a poharat, hogy az erősebb szél ne tudja mozdítani? Én azt gondolom, hogy a világ nagy és ijesztő és zajos és bolond, de gyönyörű is és békés a szélvihar közepében. Én azt gondolom, hogy mit számít, ha úgy gondolok a színekre, mint emberekre vagy az emberekre, mint krétadarabokra, mind merev és fehér, hacsak nem barna vagy fekete kréta? Én azt gondolom, hogy én tudom, mit szeretek és akarok, nem pedig ő, és én nem akarom azt szeretni vagy akarni, amiről ő akarja, hogy szeressem, vagy akarjam. Ő nem akarja tudni, hogy én mit gondolok. Azt akarja, hogy azt mondjam, amit mások. „Jó reggelt, dr. Fornum.” „Igen, köszönöm, jól vagyok.” „Igen, tudok várni. Nem bánom.” Nem bánom. Amíg ő telefonál, körülnézhetek a rendelőjében, és megláthatom a csillogó dolgokat, amelyekről nem is tudja, hogy a birtokában vannak. Előre-hátra mozgathatom a fejem, hogy a sarokban a fény meg-megcsillanjon ott, egy könyv fényes borítóján, a polcon. Ha észreveszi, hogy előre-hátra mozgatom a fejem, feljegyzést készít a lapomra. Még a telefonálást is képes abbahagyni, csak hogy rám szóljon, hogy hagyjam abba. Sztereotípiának nevezik, ha én teszem, a nyaka ellazításának, ha ő. Én szórakozásnak nevezem, nézni, ahogy a fény meg-megcsillan. Dr. Fornum rendelőjében furcsán keverednek a szagok, nemcsak papír és tinta és könyvszag és szőnyegragasztó és a székvázak műanyagszaga, hanem valami más is, amiről azt hiszem, csokoládé. Egy doboz édességet tart az íróasztala fiókjában? Szeretném kideríteni. Tudom, ha megkérdezném, ráírná a papíromra. Szagokat észrevenni nem illik. Az észrevevésről szóló feljegyzések rossz feljegyzések. Nem hiszem, hogy mindenki más egyforma mindenképpen. A doktornő mondta nekem, hogy Mindenki tudja ezt, és Mindenki tudja azt, de én nem vagyok vak, csak autista, és tudom, hogy különböző dolgokat tudnak és tesznek. A parkolóban lévő autók különböző nagyságúak és színűek. Ma reggel a harminchét százalékuk kék. Kilenc százalék a nagy méretű: teherautók és furgonok. Tizennyolc motorkerékpár áll három sorban, azaz soronként lenne hat, csakhogy tíz áll a hátsó sorban, a Karbantartás közelében. A különböző csatornákon különböző műsorok vannak; nem így lenne, ha mindenki egyforma lenne. Amikor a doktornő leteszi a telefont, és rám néz, ott az arcán az az arckifejezés. Nem tudom, hogy hívnák a legtöbben, de én VALÓDI VAGYOK arckifejezésnek nevezem. Azt jelenti, hogy ő valódi, és neki vannak válaszai, és én kevesebb vagyok nála, nem egészen valódi, még ha érzem is a rendelőbeli szék göcsörtös textúráját a nadrágomon át. Azelőtt újságot tettem magam alá, de ő azt mondta, nem kell. Ő valódi, gondolja, tehát tudja, hogy mi kell nekem, és mit nem. – Igen, dr. Fornum, figyelek – szavai kissé idegesítően ömlenek rám,  akár egy hordó ecet. – Figyeljen a beszélgetésekben a végszavakra – mondja nekem, és vár. – Igen – mondom. Bólint, ír valamit a lapomra, aztán azt mondja: – Nagyon jó – anélkül, hogy rám nézne. A folyosón valahol, valaki elindul errefelé. Két valaki, beszélgetve. A beszédük hamarosan összevegyül a doktornőével. Hallok Debbyről pénteken…a legközelebb…odamegy a Tényleg? És megmondtam neki. De soha madár a tuskón… nem lehet, és dr. Fornum várja, hogy válaszoljak valamire. Ő nem beszélne nekem madárról a tuskón. – Sajnálom – mondom. Ő meg azt mondja, figyeljek jobban, és megint ír valamit a lapomra, és a társasági életemről kérdez. Nem tetszik neki, amit mondok, hogy játszom az Interneten Alex barátommal Németországból és Ky barátommal Indonéziából. – A valódi életben – mondja határozottan. – A munkahelyemen – mondom, és ő ismét bólint, aztán a bowlingról kérdez és a minigolfról és a moziról és az Autizmus Társaság helyi szervezetéről. A bowlingtól fáj a hátam, és a zaj rondán visszhangzik fejemben. A minigolf gyerekeknek való, nem felnőtteknek, de gyerekkoromban sem szerettem. A lézerfogócskát szerettem, de amikor ezt megmondtam neki az első találkozásunkkor, azt írta, „erőszakos hajlamok”. Hosszú időbe telt, amíg azt az erőszakról szóló kérdéssort sikerült levetetnem a rendszeres napirendemről, és biztos vagyok benne, hogy sosem törölte azt a bejegyzést. Emlékeztetem, hogy nem szeretem a bowlingot és a minigolfot, és ő azt mondja, próbáljam csak meg. Mondom neki, hogy láttam három filmet, és ő azokról kérdez. Elolvasom a kritikákat, így hát el tudom mesélni a cselekményt. A filmeket se nagyon szeretem, kivált nem filmszínházban, de mondanom kell neki valamit… és eddig még nem jött rá, hogy egyszerű reakcióm a cselekményre egyenesen a kritikából jön. Felkészülök a következő kérdésre, amelyik mindig feldühít. A nemi életemhez semmi köze. De ő nem számít arra, hogy nekem egyáltalán van; csak azt akarja dokumentálni, hogy nincs, és ez rosszabb. Végre vége. Legközelebb újra találkozunk, mondja, mire én: – Köszönöm, dr. Fornum. – Mire ő: – Nagyon jó – mintha idomított kutya lennék. Odakinn forró és száraz az idő, hunyorítanom kell, úgy csillognak a parkoló autók. A járdán haladó emberek sötét pöttyök a napfényben, nehéz látni a fény ragyogása ellenében, amíg a szemem nem alkalmazkodik. Túlságosan gyorsan megyek. Ezt nemcsak a cipőm határozott koppanásából érzem a kövezeten, hanem abból is, hogy a felém jövő emberek arca úgy van összegyűrve, ami szerintem azt jelenti, hogy aggódnak. Miért? Nem próbálom eltalálni őket. Hát lassítok, és zenét gondolok. Dr. Fornum azt mondja, meg kellene tanulnom élvezni azt a zenét, amelyet más emberek élveznek. Azt teszem. Tudom, hogy más emberek szeretik Bachot és Schubertet, és nem mind autisták. Nincs elegendő autista, hogy eltartsák mindazokat a zenekarokat és operákat. De dr. Fornumnak a más emberek azt jelenti, hogy „a legtöbb ember”. A Pisztráng ötösre gondolok, és ahogy a zene átfolyik az elmémen, érzem, hogy a légzésem egyenletes lesz, és a lépteim lelassulnak, hogy átvegyék az ütemét. A kulcsom könnyen csúszik az autóm ajtajának zárjába most, hogy megvan a megfelelő zeném. Az ülés meleg, barátságosan meleg, és a puha szőr kényeztet. Azelőtt kórházi gyapjút használtam, de az egyik első fizetésemből valódi birkabőrt vásároltam. Rugózom egy kicsit az ülésen a belső zenére, mielőtt beindítom a motort. Néha nehéz fenntartani a zenét, amikor a motor beindul; szeretem megvárni, amíg beáll. Útban visszafelé a munkahelyemre, hagyom, hogy a zene segítsen át a kereszteződéseken, lámpákon, majdnem-dugókon és az intézet kapuján, ahogy nevezik. A mi életünk jobbra helyezkedik el; odamutatom a személyimet a parkolóőrnek, és megkeresem a kedvenc helyemet. Hallom, hogy más épületekből az emberek panaszkodnak, hogy nem kapják meg a kedvenc helyüket, de itt mi mindig megkapjuk. Senki nem foglalná el a helyem, és én sem foglalnám el senkiét. Dale tőlem jobbra és Linda balra, szemben Cameron. Megyek az épület felé a zene számomra legkedvesebb részének utolsó frázisára, és hagyom a zenét elhalni, amikor belépek az ajtón. Ott van Dale a kávégépnél. Nem szól, én sem. Dr. Fornum azt akarná, hogy beszéljek, de nincs értelme. Látom, hogy Dale igen erősen gondolkodik, és nem kell megzavarni. Még mindig bosszús vagyok dr. Fornum miatt, ahogyan minden negyedévben, hát elmegyek az íróasztalom előtt, be a mini-tornaterembe. Az ugrálás majd segít. Az ugrálás mindig segít. Nincs ott senki, hát kiakasztom az ajtóra a jelzést, és felerősítem hangosra a jó ugráló-zenét. Senki nem zavar, amíg ugrálok; az ugróasztal erőteljes lökésétől és utána a súlytalan lebegéstől hatalmasnak és könnyűnek érzem magam. Érzem, hogy az elmém kinyúlik, ellazul, miközben tökéletesen összhangban vagyok a zenével. Amikor úgy vélem, hogy a koncentráció visszatér, és a kíváncsiság újra a feladatom felé űz, lassítom az ugrálást picike baba-ugrásokra, aztán leugrom az ugróasztalról. Senki nem zavar, amíg az íróasztalomhoz megyek. Azt hiszem, itt van Linda és Bailey, de nem számít. Később esetleg vacsorázni megyünk, de nem most. Most készen állok a munkára. A szimbólumok, amelyekkel dolgozom értelmetlenek és zavarba ejtők a legtöbb ember számára. Nehéz elmagyarázni, mivel foglalkozom, de tudom, hogy értékes munka, mert eleget fizetnek ahhoz, hogy fenntartsam az autót és a lakást, és biztosítják a tornatermet meg a negyedévenkénti látogatást dr. Fornumnál. Alapvetően sémákat keresek. Egyes sémáknak fura nevük van, és mások nehezen látják meg őket, de számomra mindig könnyű volt. Csak annyit kellett tennem, hogy megtanuljam úgy leírni őket, hogy mások lássák, mire gondolok. Felteszem a fejhallgatót, zenét választok. A projekthez, amin dolgozom Schubert túlságosan buja. Bach tökéletes, a bonyolult sémák tükrözik a mintát, amelyre szükségem van. Elmémnek azt a részét, amelyik megtalálja az általános sémát hagyom belemerülni a projektbe, aztán olyan, mint azt nézni, hogyan képződnek jégkristályok a nyugodt víz felületén: egyik a másik után, a jég vonalai nőnek, elágaznak, újra elágaznak, összefonódnak…Csak annyit kell tennem, hogy odafigyelek, és biztosítom, hogy a séma szimmetrikus vagy aszimmetrikus maradjon, amire az adott projektnél éppen szükség van. Ezúttal erőteljesebben visszatérő, mint a legtöbbször, és elmémben a fraktális növekedés halmazainak látom, amely tüskés gömböket alkot. Amikor az élek elmosódnak, megrázom magam, és visszaülök. Öt óra telt el, és észre sem vettem. A dr. Fornum okozta minden izgalom elmúlt, most tiszta vagyok. Amikor visszajövök tőle, néha vagy egy napig sem tudok dolgozni, de ezúttal az ugrálással visszanyertem az egyensúlyomat. A munkahelyem fölött egy csaposkerék forog lustán a szellőztetőrendszer léghuzatában. Ráfújok, és egy pillanat – pontosabban 1,3 másodperc – múlva gyorsabban forog, lila-ezüstösen csillogva a fényben. Elhatározom, hogy mozgó ventilátoromat úgy állítom be, hogy az összes csaposkerék és forgó spirál egyszerre forogjon, villogó fénnyel töltve be irodámat. A káprázat éppen csak elkezdődik, amikor Bailey hangját hallom távolabbról. – Kér valaki pizzát? Éhes vagyok; a gyomrom korog, és egyszeriben mindennek érzem a szagát az irodában: a papírét, a munkahelyemét, a szőnyegét, a fémet/műanyagot/port/tisztítószert…a magam szagát. Kikapcsolom a ventilátort, egy utolsó pillantást vetek a csillogó szépségre, és kimegyek a folyosóra. Egyetlen gyors pillantás a barátaim arcára, és tudom, ki jön, és ki nem. Nem kell beszélnünk róla; ismerjük egymást. Kilenc körül érünk a pizzázóba. Linda, Bailey, Eric, Dale, Cameron meg én. Chuy is evett volna, de az itteni asztalok hatszemélyesek. Ő megérti. Én is megérteném, ha ő meg a többiek lettek volna készek előbb. Én nem akarnék idejönni, és másik asztalnál ülni, így hát tudom, hogy Chuy nem jön ide, és nekünk nem kell megpróbálnunk helyet szorítanunk neki. Egy új vezető tavaly ezt nem értette. Mindig megpróbált nagy ebédeket rendezni nekünk, és keverni minket az ültetésnél. „Ne legyenek már ilyen csökönyösek”, mondogatta. Amikor nem nézett oda, visszamentünk oda, ahol ülni szeretünk. Dale-nek tikkel a szeme, és ez zavarja Lindát, ezért ott ül, ahol nem látja Dale-t. Szerintem mókás, és én szeretem nézni, ezért Dale balján ülök, ahol olyan, mintha kacsintgatna rám. Akik itt dolgoznak, ismernek bennünket. Amikor az étteremben mások túlságosan sokáig bámulnak minket a mozdulataink miatt, vagy azért, ahogyan beszélünk – vagy nem beszélünk -, az itteniek akkor sem néznek ránk azzal a menjetek-innen nézéssel, amelyet máshol tapasztaltam. Linda csak mutatja, mit akar, vagy néha leírja, és sosem zaklatják további kérdésekkel. Ma este a kedvenc asztalunk piszkos. Alig bírok ránézni az öt szennyes tányérra és pizzás serpenyőre; felfordul a gyomrom, ha a szósz- és sajtfoltokra meg a tésztamorzsákra gondolok, és a páratlan szám miatt még rosszabb. Tőlünk jobbra van egy üres asztal, de azt nem szeretjük. A mosdóba vezető járás mellett van, és túlságosan sokan mennének el mögöttünk. Várunk, próbálunk türelmesek lenni, amíg Szia-Sylvia-vagyok – ez áll a kitűzőjén, mintha eladó árucikk lenne, és nem ember  int egy másiknak, hogy takarítsa le az asztalunkat. Kedvelem a lányt, és eszembe jut, hogy akkor is Sylviának kell szólítanom, szia nélkül, ha nem nézek a kitűzőjére. Szia-Sylvia-vagyok mindig mosolyog ránk, és segítőkész; Szia-Jean-vagyok az oka annak, hogy csütörtökönként nem járunk ide, amikor ő van műszakban. Szia-Jean-vagyok nem szeret minket, és motyog az orra alatt, ha meglát. Néha valamelyikünk bejön a többiek rendelésével, és amikor a legutóbb én jöttem, Szia-Jean-vagyok azt mondta az egyik szakácsnak, „Ez legalább nem hozta magával a többi szörnyszülöttet”, amikor éppen elfordultam a kasszától. Tudta, hogy hallottam. Akarta, hogy halljam. Ő az egyetlen, aki kellemetlenkedik velünk. De ma Szia-Sylvia-vagyok van és Tyree, aki úgy szedi össze a szennyes tányérokat és késeket és villákat, mintha nem zavarná őt. Tyree nem visel kitűzőt; ő csak leszedő. Onnan tudjuk, hogy Tyree, hogy hallottuk, a többiek így szólítják. Amikor először szólítottam a nevén, meghökkent és kissé megrémült, de most már ismer minket, bár a nevünket nem használja. – Egy pillanat – mondja Tyree, és a szeme sarkából néz ránk. – Jól vannak? – Jól – mondja Cameron. Hintázik egy kicsit a sarkáról a lábujjaira. Mindig csinálja egy kicsit, de én mondom, most a szokásosnál gyorsabban. Nézem a kirakatban villogó sörreklámot. Három részletben gyullad ki, piros, zöld, aztán a közepén kék, aztán egyben kialszik. Pislogás, piros. Pislogás, zöld, pislogás, kék, aztán pislogás, piros/zöld/kék egyszerre ki, egyszerre be, egyszerre ki, és kezdődik újra. Igen egyszerű séma, és a színek nem szépek (a piros nekem túlságosan narancs és a zöld is, de a kék szép kék), de mégis néznivaló séma. – Kész az asztaluk – mondja Szia-Sylvia-vagyok, és próbálok nem összerándulni, amint figyelmemet a sörreklámról rá irányítom. Elrendeződünk a szokásos módon az asztal körül, és leülünk. Ugyanazt fogyasztjuk, mint mindig, amikor idejövünk, hát nem sokáig tart a rendelés. Várjuk, hogy jöjjön az étel, nem beszélünk, mert a maga módján mindegyikünk éppen szokja a helyzetet. A dr. Fornumnál tett látogatás miatt a szokásosnál jobban észreveszem a folyamat részleteit: Linda olyan bonyolult sémát dobol a kanala hátán, amely éppen annyi örömet okozna egy matematikusnak, amennyit Lindának. Én a sörreklámot nézem a szemem sarkából, ahogyan Dale is. Cameron a pici műanyag kockát forgatja, amelyet a zsebében tart, kellőképpen diszkréten ahhoz, hogy akik nem ismerik őt, ne vegyék észre, de én látom ruhája ujjának ritmikus mozgását. Bailey is a sörreklámot nézi. Eric elővette többszínű tollát, és parányi geometriai ábrákat rajzol az előtte lévő papírterítékre. Először piros, aztán lila, aztán kék, aztán zöld, aztán sárga, aztán narancssárga, aztán megint piros. Azt szereti, ha az étel akkor érkezik, amikor éppen egy színszekvencia végére ért. Most az italok akkor jönnek, amikor a sárgánál tart; az étel a következő narancssárgánál. Eric arca kisimul. Nem lehetne a projektről beszélnünk az intézeten kívül. De amikor már majdnem befejeztük az evést, Cameron még mindig hintázik a helyén, látszik rajta: alig várja, hogy beszélhessen a problémáról, amelyet megoldott. Körülpillantok. Senki nem ül a közelünkben. – Ezzer – mondom. Ezzer azt jelenti a privát nyelvünkön, hogy „rajta”. Nem szabadna, hogy privát nyelvünk legyen, és senki nem gondolja, hogy képesek vagyunk ilyesmire, pedig igen. Sok embernek van privát nyelve, és nem is tud róla. Nevezhetik zsargonnak vagy szlengnek, de valójában privát nyelv, annak egyfajta kifejezése, ki tartozik a csoporthoz, és ki nem. Cameron papírt vesz elő a zsebéből, kiteríti. Nem lehetne papírokat kihoznunk az irodából, nehogy valaki megszerezze őket, de mind megtesszük. Beszélni nehéz, sokkal könnyebb leírni a dolgokat vagy lerajzolni. Felismerem a göndör angyalkákat, akiket Cameron mindig a rajzai sarkába firkál. Szereti a lelkeket. Felismerem a sémákat is, amelyeket egy részleges visszatérésen át kötött össze, amelyben benne van megoldásainak szikár eleganciája. Mindannyian nézzük, és bólintunk. – Szép – mondja Linda. A keze kissé oldalra rándul; az intézetben vadul csapkodna, de itt próbálja nem tenni. – Igen – mondja Cameron, és összehajtja a papírt. Tudom, hogy ez a párbeszéd nem elégítené ki dr. Fornumot. Azt akarná, hogy Cameron magyarázza el a rajzot, bár mindannyiunknak érthető. Azt kérné, hogy tegyünk fel kérdéseket, tegyünk megjegyzéseket, beszéljünk róla. Nincs miről beszélni: mindannyiunk előtt világos, mi volt a probléma, és hogy Cameron megoldása minden szempontból jó. Minden egyéb felesleges locsogás. Magunk között erre nincs szükségünk. – A sötét sebességén tűnődtem – mondom, és lesütöm a szemem. Rámnéznek majd, ha röviden is, amikor beszélek, és nem akarom érezni a tekintetüket. – Nincs sebessége – mondja Eric. – Egyszerűen az a hely, ahol a fény nincs. – Milyen érzés lehet pizzát enni olyan világon, ahol egynél több gravitáció van? – kérdezi Linda. – Nem tudom – mondja Dale, a hangja aggodalmas. – A nem tudás sebessége – mondja Linda. Egy pillanatig töprengek rajta, aztán rájövök. – A nem tudás gyorsabban tágul, mint a tudás – mondom. Linda vigyorog, és lehorgasztja a fejét. – Így a sötét sebessége nagyobb lehet a fény sebességénél. Ha mindig kell sötétnek lenni a fény körül, akkor előtte kell kimennie. – Haza akarok menni – mondja Eric. Dr. Fornum azt akarná, hogy kérdezzem meg, izgatott-e. Tudom, hogy nem izgatott; ha most elindul, megnézheti a kedvenc tévé-műsorát. Elbúcsúzunk, mert nyilvános helyen vagyunk, és tudjuk, hogy nyilvános helyen illik elbúcsúzni. Én visszatérek az intézetbe. Nézni akarom egy darabig pörgőimet és forgóimat, mielőtt hazamegyek lefeküdni.

Cameron meg én a tornateremben vagyunk, szagatottan beszélgetünk, miközben ugrálunk az ugróasztalon. Mindketten sok jó munkát végeztünk az utóbbi napokban, most lazítunk. Joe Lee jön be, és Cameronra pillant. Joe Lee csak huszonnégy éves. Ő is közénk tartozna, ha nem esett volna át a kezelésen, amelyet számunkra már későn fejlesztettek ki. Azt hiszi, olyan, mint mi, mert tudja, hogy közénk tartozott volna, és megvan benne néhány jellemzőnk. Például nagyon jó az absztrakcióban és a visszatérő dolgokban. Ugyanolyan játékokat kedvel; szereti a tornatermünket. De sokkal jobb – lényegében normális – az a képessége, hogy olvasson mások gondolataiban és arckifejezéseiben. A normális elmékben és tekintetekben. Velünk, akik ilyen szempontból a legközelebbi rokonai vagyunk, téved. – Szia, Lou – mondja nekem. – Szia, Cam. – Látom, hogy Cameron megmerevedik. Nem szereti, ha lerövidítik a nevét. Elmondta nekem, számára ez olyan érzés, mintha levágnák a lábát. Megmondta Joe Lee-nek is, de Joe Lee elfelejti, mert olyan sok időt tölt a normálisokkal. – Hogyvagytok? – kérdezi, egybemosva a szavakat, és elfelejtve szembefordulni velünk, hogy lássuk a száját. Megértem, mert a hallásom jobb, mint Cameroné, és tudom, hogy Joe sokszor hadarva ejti a szavakat. – Hogy vagyunk? – mondom érthetően Cameron kedvéért. – Jól, Joe Lee. – Cameron kifújja a levegőt. – Hallottátok? – kérdezi Joe Lee, és a választ meg sem várva, folytatja. – Valaki az autizmus megszüntetésének eljárásán dolgozik. Patkányokon, vagy miken már bevált, most próbálják ki főemlősökön. Fogadni mernék, hogy nemsokára ti, srácok éppen olyan normálisak lesztek, mint én. Joe Lee mindig azt mondta, közénk tartozik, de ebből világos, hogy sosem gondolta komolyan. Mi vagyunk a „ti, srácok”, és a normális olyan, „mint én”. Nem tudom, azért mondta-e, hogy hasonló hozzánk, csak szerencsésebb, hogy jobban érezzük magunkat, vagy hogy valaki másnak járjon a kedvében. Cameron dühös; szinte érzem, hogyan fojtogatják torkát a szavak, lehetetlenné téve, hogy megszólaljon. Van annyi eszem, hogy ne beszéljek a nevében. Én csak a magam nevében beszélek, ahogyan mindenkinek kellene. – Tehát elismered, hogy nem tartozol közénk – mondom, és Joe Lee megmerevedik, az arcára az a kifejezés ül ki, amiről azt tanultam, „megbántottság”. – Hogy mondhatsz ilyet, Lou? Tudod, hogy csak egy kezelés… – Ha egy siket gyereknek hallást adsz, már nem siket – mondom. – Ha eléggé korán, nem is volt az soha. Másként minden tettetés. – Mi tettetés másként? Másként micsoda? – Joe Lee megbántottnak és zavarodottnak látszik, és rájövök, hogy kihagytam a kis szünetet, ahol vessző lenne, ha leírtam volna, amit mondtam. De a zavarodottsága megrémít – megrémít, ha nem értenek meg; olyan sokáig tartott gyerekkoromban. Érzem a fejemben, a torkomban összetorlódó szavakat, és töröm magam, hogy a megfelelő sorrendben, a megfelelő arckifejezéssel mondjam ki őket. Miért nem mondhatják az emberek egyszerűen azt, amit gondolnak, csak a szavakat? Miért kell küszködnöm hangszínnel és hangmagassággal és eltéréssel? Hallom és érzem, hogy a hangom feszültté és gépiessé változik. Magam úgy hallom, dühös a hangom, de valójában félek. – Téged már a születésed előtt kijavítottak, Joe Lee – mondom. – Soha nem éltél, egyetlen napot sem úgy, mint mi. – Tévedsz – mondja gyorsan, közbevágva. – Belül olyan vagyok, mint ti, kivéve… – Kivéve azt, ami megkülönböztet másoktól, amit te normálisnak nevezel – mondom, szintén közbeszólva. Közbeszólni fáj. Miss Finley, az egyik terapeutám mindig megérintette a kezem, ha közbeszóltam. De nem bírtam hallani, hogy olyanokat mond, ami nem igaz. – Meghallottad és fel tudtad dolgozni a nyelvi jeleket – megtanultál normálisan beszélni. Nem volt káprázó szemed. – Igen, de az agyam ugyanúgy működik. Megrázom a fejem. Joe Lee jobban tudhatná; újra meg újra elmondtuk neki. A problémáink a hallással meg a látással meg a többi érzékszervvel nem az érzékszervek, hanem az agy hibája. Az agy tehát nem működik ugyanúgy, ha valakinek nincsenek ugyanilyen problémái. Ha számítógépek volnánk, Joe Lee-nek másmilyen főprocesszor chipje lenne, másféle instrukciókkal. Még ha két, különböző chipet tartalmazó számítógép ugyanazt a programot használja is, nem egyformán működnek. – De ugyanazt a munkát végezzük… De ő nem. Azt hiszi, hogy igen. Néha magam sem tudom, hogy a cégünk is elhiszi-e, hogy igen, mert felvettek több Joe Lee-t, és közülünk többet nem, pedig tudom, hogy vannak hozzánk hasonló munkanélküliek. Joe Lee megoldásai lineárisak. Ez néha igen hatékony, ám gyakran… szeretném mondani, de nem tehetem, mert dühösnek és feldúltnak látszik. – Hagyjuk – mondja. – Gyertek, vacsorázzatok velem, te meg Cam. A vendégeim vagytok. Hideget érzek a gyomromban. Nem akarok Joe Lee-vel vacsorázni. – Nem megy – mondja Cameron. – Randevúm van. – A Japánban élő sakkpartnerével van randevúja, gyanítom. Joe Lee felém fordul. – Sajnálom – jut eszembe, hogy ezt kell mondanom. – Találkozóm van. – Izzadság folyik végig a hátamon; remélem, Joe Lee nem kérdezi meg, miféle találkozó. Elég baj, hogy tudom, lenne elegendő idő a vacsorára Joe Lee-vel most és a találkozó között, de ha hazudnom kell a találkozóról, napokig szenvednék.

Gene Crenshaw egy nagy székben ült az asztal egyik végén, Pete Aldrin, mint a többiek, normális széken az asztal másik oldalán. Tipikus, gondolta Aldrin. Azért hív össze értekezleteket, mert fontosnak mutathatja magát a nagy székben. Négy nap alatt ez volt a harmadik értekezlet, és Aldrinnak halomban állt az asztalán a munka, amelyet nem tudott elvégezni ezek miatt a megbeszélések miatt. Ugyanígy jártak mások is. A mai téma a munkahely negatív szelleme volt, amely szemlátomást mindenkire vonatkozott, aki bármilyen szempontból megkérdőjelezte Crenshaw-t. Ehelyett az lett volna a feladatuk, hogy „elkapják a látomást” – Crenshaw látomását -, és arra koncentráljanak minden egyéb kizárásával. Ami nem illett bele a látomásba, az minimum… gyanús volt, ha nem rossz. A demokrácia nem szerepelt benne: ez üzlet , nem buli. Crenshaw ezt többször elmondta. Aztán rámutatott Aldrin egységére, az A-osztályra, ahogyan a házban ismerték, mint annak a példájára, hogy mi rossz. Aldrinnak égett a gyomra; savanyú ízt érzett a szájában. Az A-osztálynak jelentékeny volt a termelékenysége; számos dicséretet kapott érte. Hogy is gondolhatta Crenshaw, hogy valami baj van vele? Mielőtt megszólalhatott volna, megtette Madge Demont. – Tudod, Gene, ebben a részlegben mindig csapatban dolgoztunk. Most jössz te, és nem figyelsz oda a bevált és sikeres együttes munkánkra… – Született vezető vagyok – mondta Crenshaw. – A személyiség-profilom mutatja, hogy kapitánynak születtem, nem legénységnek. – A csapatmunka mindenkinek fontos – mondta Aldrin. – A vezetőknek is meg kell tanulniuk másokkal dolgozni… – Az nem az én adottságom – mondta Crenshaw. – Az én tehetségem abban rejlik, hogy másokat inspirálok, és határozottan vezetek. Ahhoz van tehetsége, gondolta Aldrin, hogy parancsolgasson, anélkül, hogy jogot szerzett volna hozzá, de Crenshaw a felső vezetés erőteljes ajánlatával jött. Előbb rúgnák ki valamennyiüket, mint Crenshaw-t. – Ezeknek az embereknek – folytatta Crenshaw – meg kell érteniük, hogy nem ők a vállalat legfontosabb emberei és céljai. Be kell illeszkedniük; az a dolguk, hogy elvégezzék a munkájukat, amire szerződtették őket… – És ha közöttük is vannak született vezetők? – kérdezte Aldrin. Crenshaw felhorkant. – Autisták, mint vezetők? Te viccelsz. Nincs meg bennük, ami kell hozzá; sejtelmük sincs arról, hogyan működik a társadalom. – Szerződéses kötelezettségeink vannak… – mondta Aldrin, témát váltva, mielőtt túlságosan feldühödik, és összefüggéstelenül kezd el beszélni. – A szerződés szerint nekik megfelelő munkakörülményeket kell biztosítanunk. – Hát nem azt tesszük? – Crenshaw szinte remegett a felháborodástól. – Ráadásul hatalmas költséggel. Saját tornatermük van, zenecsatornájuk, parkolójuk, mindenféle játékszerük. A felső vezetésnek is volt saját tornaterme, zenecsatornája, parkolója és olyan hasznos játékszerei, mint az opció a részvényekre. Ha ezt bárki megmondja, az sem segített volna persze. Crenshaw folytatta. – Biztos vagyok benne, hogy a többi, keményen dolgozó alkalmazottunk is szívesen játszadozna abban a homokozóban – de ők dolgoznak. – Az A-osztály is dolgozik – mondta Aldrin. – A termelékenységi mutatóik… – Megfelelőek, elismerem. De ha munkára fordítanák azt az időt, amit játszadozásra , sokkal jobbak lennének. Aldrin érezte, hogy a nyaka forró. – A termelékenységük nem megfelelő, Gene. Hanem kiemelkedő. Az A-osztály minden egyes tagja termelékenyebb, mint bármely más részleg. Talán inkább azt kellene tennünk, hogy a többieknek is olyan támogatási forrásokat biztosítunk, amilyeneket az A-osztálynak… – És hagyjuk a haszonkulcsot leesni nullára? A részvényeseink imádnák. Pete, csodállak, amiért ragaszkodsz az embereidhez, de pontosan ezért nem lennél jó alelnök, és ezért nem juthatsz feljebb, amíg észre nem veszed a nagy képet, amíg nem lesz látomásod. Ez a cég sok helyen megjelenik, és ép munkaerőre van szüksége, termelékeny munkásokra – olyan emberekre, akiknek nincs szükségük ezekre a kis extrákra. Levagdossuk a zsírt, visszatérünk a sovány, kemény, termelékeny géphez… Üres szavak, gondolta Aldrin. Ugyanazok az üres szavak, amelyek ellen olyan keményen harcolt, hogy megszerezze az A-osztálynak azokat a külön juttatásokat, amelyek olyan termelékennyé tették. Amikor az A-osztály jövedelmezősége bebizonyította Aldrin igazát, a felső vezetés nagy kegyesen beadta a derekát – hitte Aldrin. De most bevetették Crenshaw-t. Tudták? Már hogyne tudták volna. – Tudom, hogy van egy autista bátyád – mondta kenetteljesen Crenshaw. – Átérzem a fájdalmad, de rá kell jönnöd, hogy ez a való világ, nem óvoda. A családi problémáid nem képezhetik a vállalati politika alapját. Aldrin szerette volna felkapni a vizeskancsót, és mindenestől – vízzel és jéggel együtt – szétverni Crenshaw fején. De észnél volt. Crenshaw-t semmi sem győzhetné meg, hogy jóval bonyolultabb okai vannak annak, hogy harcol az A-osztályért, mint az autista bátyja. Kis híján megtagadta az ottani munkát Jeremy miatt, hiszen a gyerekkora Jeremy összefüggéstelen dührohamainak árnyékában telt, és a többi gyerek gúnyolta „őrült szellemi fogyatékos” bátyja miatt. Több mint elege volt Jeremyből; amikor eljött otthonról, megesküdött, hogy kerüli az emlékeztetőket, hogy az élete további részében biztonságos, józan, normális emberek között él majd. De éppen a (még mindig otthonban élő, napjait egy felnőtt nappali gondozóban töltő, a legegyszerűbb öngondozó műveleteknél többre nem képes) Jeremy és az A-osztályban dolgozó férfiak és nők közötti különbség késztette Aldrint arra, hogy védje őket. Néha mégis nehéz volt látni azt, ami közös volt bennük és Jeremyben, és nem elborzadni. Ám a velük végzett munka kissé enyhítette a bűntudatát, amiért csak évente egyszer látogatta meg a szüleit és Jeremyt. – Tévedsz – mondta Crenshaw-nak. – Ha meg akarod szüntetni az A-osztály támogató apparátusát, több termelékenységébe kerül majd a cégnek, mint amennyit nyersz vele. Az ő egyedülálló képességeiktől függünk; az általuk kifejlesztett kutatási algoritmusok és sémaelemzések lerövidítették az időt a nyers adatoktól a termelésig – ez az előnyünk a versenytársainkkal szemben… – Én nem így gondolom. A te dolgod, hogy termelékenyek maradjanak, Aldrin. Lássuk, képes vagy-e teljesíteni. Aldrin lenyelte a dühét. Crenshaw önelégülten somolygott, ahogyan az olyan ember, aki tudja, hogy hatalma van, és élvezi az alárendeltjei gyötrődését. Aldrin elfordította a tekintetét; a többiek véletlenül sem néztek rá, azt remélve, hogy az őt ért baj nem terjed át rájuk. – Egyébként – folytatta Crenshaw – egy új tanulmány jön ki egy európai laborból. Egy-két napon belül a hálón lesz. Egyelőre kísérleti a dolog, de úgy tudom, igen ígéretes. Talán javasolhatnánk, hogy jelentkezzenek rá. – Új kezelés? – Aha. Nem valami sokat tudok róla, de ismerek valakit, aki igen, és aki tudta, hogy a nyakamba veszek egy csomó autistát. Szólt, hogy figyeljek oda, amikor emberkísérletekre kerül sor. Az eljárás állítólag rendezi az alapvető hiányosságot, normálissá teszi őket. Ha normálisak lennének, nem lenne mentségük azokra a fényűzésekre. – Ha normálisak lennének – mondta Aldrin – nem tudnák elvégezni a munkát. – Egyik esetben sem kellene biztosítanunk nekik mindezt… – Crenshaw széles gesztusa magába foglalt mindent a tornateremtől az egyszemélyes, ajtóval ellátott kis szobácskákig. – Vagy kevesebb pénzért végeznék el nekünk a munkát, vagy, ha nem tudnák elvégezni, nem lennének többé az alkalmazottaink. – Mi az a kezelés? – kérdezte Aldrin. – Ó, holmi idegserkentők és nanotechnika kombinációja. Állítólag növeli az agy megfelelő részeit. – Crenshaw vigyorgott, nem barátságosan. – Miért nem derítesz ki róla mindent, Pete, és küldesz róla jelentést nekem? Ha beválik, megpályázhatjuk az észak-amerikai licencet is. Aldrin haragosan szeretett volna nézni, de tudta, hogy az nem segít. Belesétált Crenshaw csapdájába; az A-osztály őt vádolhatja, ha számukra rosszul sül el ez az egész. – Tudod, hogy senki nem kényszeríthető gyógykezelésre – mondta, miközben csiklandozva futott végig a bordáin az izzadság. – Vannak emberi jogaik. – Nem tudom elképzelni, hogy bárki olyan akarjon lenni – mondta Crenshaw. – És ha mégis, szerintem az beleszámít a lélektani értékelésükbe. Ha valaki jobban szeret beteg lenni… – Nem betegek – mondta Aldrin. – És sérültek. Akik előnyben részesítik a különleges bánásmódot a gyógyulással szemben. Ez mentális kiegyensúlyozatlanságra utal. És alap ahhoz, hogy komolyan fontolóra vegyem az elbocsátásukat, tekintettel arra, hogy érzékeny munkát végeznek, amelyet mások is szívesen elvégeznének. Aldrin ismét leküzdte a vágyát, hogy valami súlyos tárggyal fejbecsapja Crenshaw-t. – A bátyádon is segíthet – mondta Crenshaw. Ez már sok volt. – Kérlek, hagyd ki ebből a bátyámat – mondta összeszorított foggal Aldrin. – Ugyan-ugyan, nem akartalak felidegesíteni. – Crenshaw még szélesebben vigyorgott. – Csak arra gondoltam, hogyan segíthetne… – És egy legyintéssel elfordult, mielőtt Aldrin kimondhatta volna a fejében feltorlódott csúf szavakat. Crenshaw már a következőhöz fordult az asztalnál. – Nos, Jennifer, azokról az időpontokról, amelyeket a csoportod nem teljesített… Mit tehetett Aldrin? Semmit. Mit tehetett bárki? Semmit. A Crenshaw-féle emberek éppen azért kerültek a csúcsra, mert ilyenek voltak – ez kellett hozzá. Úgy látszik. Ha van ilyen gyógymód – Aldrin nem hitt benne -, segíthetne-e a bátyján? Gyűlölte Crenshaw-t, amiért elhúzta az orra előtt ezt a mézesmadzagot. Végre elfogadta Jeremyt annak, ami; feldolgozta magában a régi neheztelést és bűntudatot. Ha Jeremy megváltozna, az mit jelentene? © Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.]]>